Új Nógrád, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-21 / 93. szám
8 Lélektől lélekig Szent Anna ünnepén 1990. JÚLIUS 21, SZÓN % Búcsúbeszélgetés A várkerület új parókusa — Balicza Iván A hónap utolsó vasárnapja Balicza Iván salgótarjáni evangélikus lelkész és hívei számára a búcsú-istentisztelet napja. A lelkészt és családját, ugyancsak lelkész feleségét, már a várkerületben várják Budán. Hívői kérésének szívesen engedve kereste fel az Üj Nógrád Balicza Ivánt, hogy búcsúbeszélgetésben kérje: vonjon mérleget itteni majd’ évtizedes munkásságukról, emlékezzen gondokra és közös örömökre, szép és kevésbé szép napokra a közeli jövőben is tekintve, s visszanézve mindarra, amit nehéz itthagyni. Emlékezve a hívekkel megélt évekre. F elesége a teológiai első levelezői évfolyamán végzett és első volt azok közül, akik ezután főállású lelkészként működtek az országban. Bármiről beszélünk, érezhető, hogy Ba- • licza Iván soha nemcsak magáról szól, szavaiban ott ! van a társ megbecsülése, a :iköz<|s hivatás erőt nyújtó tartalma. Az első idők bizony nehezen teltek, szokatlan új úton jártak így együtt, még a - munkáltatói jogokban sem volt minden azonnal érthető a feleség számára (vele kapcsolatban a hivataloknak elsősorban persze). — Milyen és mikor volt a kezdet itt Salgótarjánban? — Már tizenegy éve, 1979- ben érkeztünk ide. Nyáron ment • nyugdíjba az előző lelkész innen, akkor kaptunk egy püspöki megkeresőlevelet, vállalnánk-e Tar- jánban a munkát. — Hol érte qz a püspöki levél? — Miskolcon szolgáltam, ♦ annál a Szebik Imrénél, aki most a várkerületi munkában számít rám, most már püspök Miskolcon, másodlelkésze voltam, a budai várkerületben parókustársa leszek. Így költődnek vissza a szálak" mindenféle földi irányítottságot nélkülözve. Mi egyáltalán nem kerestük ez ügyben egymást, ezelőtt két hónappal még fogalmunk sem volt, hogy mi elmegyünk innen! — Annál szebb el? a nem várt, nem ismert lehetőség és fordulat. — A budavári az egyik legősibb, legerősebb evangélikus gyülekezet. József nádor felesége Mária Dorottya telepítette oda az első evangélikus lelkészt, Bauhoffer Györgyöt, így tulajdonképpen az egyik legősibb magyar evangélikus gyülekezet. A történelemben vannak nimbuszok, amelyek letöröl- hetetlenek. A budai oldalon a várkerületi, a pesti oldalon a Deák téri gyülekezet ilyen. Mindkettő püspöki székhely. A várkerületiből most nyugdíjba megy az egyik lelikészkolléga, így keresett meg Szebik püspök úr. Miskolcra így emlékszik vissza: — Ott nagyon jó, korrekt egvüttmunkálkodásban voltunk. Frissen végzettként kerültem oda, ő volt az első főnököm. Tizenegy éves önálló munka után találkozunk egyenrangú parókus- társként a budavári gyülekezeti munkában. Jó visszá- gondolni rá. — És Salgótarjánra, a kéz- detekre? Mi volt az első igazi élmény a munkában, ami segített megbizonyosodni arról, hogy ide jó helyre került? — Nem leLki beállítottságú embernek talán nem sokat mond — van az embernek egy belső elhívása, meggyőződése, amelyet az Istennel való kapcsolatából is táplál, hogy körülbelül merre tart az utam és hová megy el. Ezentúl azonban, az a szeretet, ahogy engem itt fogadtak — bizalomra indított. Megható volt látni, ahogy középkorú és idős hívők ezt a százévesnél öregebb parókiát és lelkészila- kot nekünk felújították. Mindent ők csináltak, velük együtt ebben a munkában voltunk először, a fizikai tevékenységben. Első olyan élmény arról, hogy valakinek segíthettünk, aki rászorult, több is volt. A gyülekezet az eltelt években mindenesetre megerősödött, számban is megszaporodott. Minden hosszabb folyamatban érvényesül persze, de a gyülekezet bizalmát azonnal érezhettem. — Miből lehet a bizalmat megérezni? — Mivel mérhető a bizalom, ugye? Elsősorban az emberek kitárulkozásából, ahogy legbensőbb ügyeiket hajlandók elmondani nekem. Ez talán a legfontosabb. A másik, hogy igényt- keltően várják a tanácsadást, amit soha nem a saját tanácsomként fogalmazok meg. Mindig kéznél van a Biblia, ami mindenre megfelelő választ tud adni. Tehát nem az én véleményem, hanem egy örök rend és érték az, amiről szólók. Olyasmihez ragaszkodom, ami „írva vagyon”, és ez bizalmat eredeztet minden hozzám fordulóban. — A másik fontos jele a bizalomnak a nyilvános gyülekezeti alkalmakon való részvétel. Ezen minden lemérhető. — Ajánlják-e a hívők egymásnak mint lelkészt? — Hetente három-négy, már említett beszélgetés történik hívő testvéreimmel ilyen módon. Ez azt mutatja, hogy igen, s hogy érdemesnek, fontosnak tartják mások is. Sokszor idegenek jönnek, akikről addig azt sem tudtam, hogy evangélikusok. .. Vagy esetenként nem is azok. — Döntően fontos-e, hogy valakit minek kereszteltek? — Nem az a fontos, hogy valakit evangélikusnak kereszteltek-e, vagy sem. Különösen nem ma, amikor mindenki szabadon választja vallását és meggyőződését. A keresztség ökumenikus, egyetemes. Most készülünk, mert sokan vallják ezt a véleményt, új zsinatot összehívni, új egyiháztör- vényt alkotni. Valószínűsíthetően kimondható lesz: mindenki olyan vallású, ahol a vallását gyakorolja. — Volt itt a nehéz, mainál sokkalta súlyosabb időkben egy nagyon sokszínű, fontos és érdekes gyüleke- zeti-társasági létezés. ösz- szejövetelek, filmbemutatók, szeretetszolgálati találkozások jellemezték azt a korszakot. — Egy lelkész soha sem tarthatja elegendő eszköznek, hogy vasárnap felmegy a szószékre. A lelkész is kísérletező ember. Mindenkihez ugyanazt az evangéliumot elvinni, de mindenkinek más és más módon, ő- hozzá illően. — Nem okozott ez a felfogás és persze főként a gyax korlat a korabeli hatósáogal vagy a saját feljebbvalókkal összeütközést? Nem voltak ezzel gondok? ^ —, Voltak összeütközések persze az egyházügyiekkel, de hát halottról jót. . . vagy semmit, a hivatal már nem él... — Béke poraira. — Utánamentem gyerekeknek, meghívókat küldtem Szét a hívek listája szerint, amire jogom volt. de amit kifogásoltak persze, ne zaklassak senkit. . . ”, El-5 feladatnak láttam a templom renoválását, mert ugyancsak rászorult, körleveleket írtam a híveknek és volt bátorságom egy csekkszámlát nyitni az adományoknak. Megpróbáltak visszatartani. A feljebbvalóim azonban nem voltak ebben partnerek, úgyhogy röviden elhallgattak. Elfogadtak ők is a maguk módján, ami kimerült abban, hogy nem akadékoskodtak. Mi pedig a hívekkel együtt folytattuk a missziós munkát. Pedig a város politikai jellege amúgy is megnehezítette ezt, de meggyőződésem volt, hogy nem csak a „jó” helyekre kellenek lelkészek, hanem mindenhova. Ide is. Évente rendeztek egyházzenei esteket, más rendezvényeket — azokról városszerte beszéltek az emberek, sok volt közöttük a fiatal. Erre szívesen emlékezik vissza Balicza Iván, de mindazok is, akik a „vendégségen” részt vettek, akárcsak egvszer-kétszer is. Ma is tart ez a munka, gyümölcsöt hoz naponta. — Van-e emberi becsvágya a lelkésznek? 4 minél nagyobb kiterjedés iránt a munkájában, a hírnév iránt? — Biztos hogy van, de az is biztos, hogy az a kísértés. Olyan a mi munkánk, mint egy ország nagykövetének lenni. Nem az a feladata, hogy önmaga legyen ismert, de az ismertségével, hírnevével szolgálja országa ügyét. Baj akkor van, ha csak a hírnévért tesz meg mindent. A lelkész mindig Isten Országának a nagykövete. Minden más, a totális kiterjedés tehát kísértés egyházi és emberi értelemben egyaránt. Isten Országa itt a földön csak akkor valósul meg, ahogy a Biblia mondja főbb helyen utalva erre — ha Isten új eget és új földet teremt. Mi legfeljebb az alapozásig juthatunk csupán. Nem lehet tehát egy csapásra mindenki keresztény például, mert ennek a Biblia világosan ellent is mond. Jézus mondja: ne gondoljátok, hogy békességet hozni jöttem a földre, hanem éppen ellenkezőleg, megha- sonlást hozni jöttem közétek. Jézus személye a választóvonal. Vannak, akik elfogadják, és vannak, akik nem. Egy lelkész persze megtesz mindent, hogy minél többen fogadják el. Mert rendelkezik egy biblikus előrelátással és hittel. De ezt kötelező érvénnyel megvalósítani senkinek népi lehet célja, vagy jogos törekvése. Ezt az Isten teszi majd meg egyedül. — Van-e határozott véleménye a hitoktatás körüli vitáról? — Nincs. Meglehetősen mesterkéltnek tartom. Arról például soha nem volt szó, hogy kötelezővé kell tenni, mégis hetekig ezen vitatkoztak egyesek. Nem is lenne helyes. Aztán jött a másik vád, hogy ez diszkriminálja azokat, akik majd nem vesznek részt rajta. Felhívtam a Tv 2. szerkesztőit egy vita közben és megkérdeztem, hogy ha az diszkrimináció volt negyven évig. ha valakinek a bizonyítványa megőrizte a hitoktatásban részesültségét... akkor most talán várjuk ki a következő negyven évet, hogy diszkrimináció lesz, vagy nem! A nyolcvan év adhat reális mérlegelési lehetőséget ■ véleményem szerint. Mesterségesen felszított dologról van tehát szó. — Ami mögött másfajta érdekek-f élelmek húzódnak meg. — Ugyanakkor még most is tapasztalom az emberekkel folytatott beszélgetések során, hogy él bennük a régi félelem. De mérhetetlenül nagy igény is nagyon sok szülőben. — Nem azok tiltakoznak-e a legerősebben, akik valami miatt nem akarják, vagy nem tudják felvállalni vallásukat, ebbéli identitásukat? — Könnyen lehet. T- Van-e olyan gond, amit itt kell hagyni, vagy inkább sok örömöt örököl a következő salgótarjáni evangélikus lelkész? — Úgy érzem, hogy egy olyan gyülekezettől búcsúzom most és olyan gyülekezetei adok át utódomnak, ifjú Deme Károlynak, szák- szendi volt lelkésznek, amelyben sok öröme lesz neki is és ez kölcsönös. A gyülekezet és ő, hamar megszerették egymást, sok tekintetben amúgy is hasonlók vagyunk. Mindenképpen egy normalizált gyülekezeti helyzet marad itt, sőt olyan helyzet, amiben számtalan nyitott, járható kapu vár lelkészt és hívőt egyaránt. Tíz év alatt ez volt a legtöbb, amit elvégeztünk- soksok ajtó és kapu kinyitását. Kiszélesedett a szolgálat például a kórházra, rendszeresen találkozunk ott a gyerekbetegekkel; de ugyanígy járunk minden héten a gyermekvédelmi intézetbe ifjúsági órákat tartani a protestáns lelkész testvérekkel. Élő a kapcsolatunk a finn, a vantaai testvérekkel. Egyre több ponton, egyre több kapu nyílik, nyitható.- Egyre növekvő igénynek megfelelve folyik a lelkészi munka. A salgótarjáni gyülekezetből két hölgy jár a teológiai akadémiára, a levelező tagozatra. Ok is segítenek majd. Szécsényből egy fiatalember jár ugyanoda, ott segítséget jelent majd az ő feladatvállalása. A szécsényi presbiterek ki* mondták, hogy a salgótarjániaktól várják - továbbra is a szolgálatot, de ugyanakkor Tornyos Lászlóra is igényit tartanak. Lelkiekben rendezett, sokfelé ágazó, önmagát orr ző és nyitott gyülekezet búcsúzik jövő vasárnap lelkészétől. T. Pataki László Fotó: Rigó Tibor A református templom Tildy-harangja Kevesen tudnak arról, hogy az 1961-ben elhunyt-és száz éve, 1889. nov. 18-án Losoncon született Tildy Zoltán református leipolitikus, volt köztársasági elnök egy harangot adományozott 1947-ben a balassagyarmati református templom részére. A ma is meglévő harang, az 1944-ben leszerelt és háborús célokra beolvasztott régi pótlására ke,rült a toronyba. A Tilldy család a századfordulón Balassagyarmaton élt. A volt Zichy u. 10. sz. házban (mai Révész G. u.) laktak, édesapja Tildy László vármegyei alispáni iktató volt. Az édesanyja sírja ma is megvan a nagytemető egyik parcellájában. A harangot a felirat tanulsága szerint az édesapja emlékére öntette, és annak átadása alkalmával személyesen is jelen volt Balassagyarmaton. A harang alsó legnagyobb átmérője 80 cm. Fülirata: „ÉDESAPÁM / TILDY LÁSZLÓ ÁLDOZATOS EMLÉKÉRE / A BALASSAGYARMATI REFORMÁTUS GYÜLEKEZETNEK /A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE / AZ ÚRNAK 1947. OKTÓBERÉN / ÖNTÖTTE SZLEZÁK LÁSZLÓ MAGYARORSZÁG ARANYKOSZORŰS HARANGÖNTÖ MES^ TERE BUDAPESTEN”. Az ellentétes oldalon pedig: „TEBENNED BÍZUNK”, a felirat alatt búzakéve és szőlő koszorújábap nyitott könyvön egy kehely kidomborodó figurái, alatta pedig: „ELEITŐL FOGVA URAM”. A harang alsó peremén pedig ez áll: „GYÜJTSÉTEK ELÉM KEGYESEIMET, AKIK ÁLDOZATTAL ERŐSÍTIK SZÖVETSÉGEMET”. ZSOLT: KVE: 50:5. Reiter L. t
