Új Nógrád, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-18 / 90. szám

1990. JÚLIUS 18.. SZERDA iLEumn I s Kelet felé...II. Május elseje a Nagy Falon Adni vagy nem adni? A műtőasztalnál nem lehet várni... A Fal - Badalingnál, Pekingiül 40 kilométerre Első délelőttünk Pekingben a visszafelé szóló vonatjegy megvé­tele után a kínai császárok Nyári Palotájában folytatódott. Úti­könyvünk szerint egy teljes nap szükséges a megtekintésére, va­lóban, mikor odaértünk a bejá­rathoz, a hatalmas park térképét átnézve nem tudtuk, hogyan in­duljunk el, mivel kezdjük a kirán­dulást. A tájékozódás azért is volt nehezebb, mivel angol (vagy más európai nyelvű) feliratot csak el­elvétve találtunk. Angolul be­szélő embert pedig csak egyet, aki idegenvezetőnknek ajánlko­zott pár jüanért. Ezt 10 hiábavaló perc után kifizettük neki, és egye­dül folytattuk utunkat a Nyári Palota dombjain. A kínai császá­rok kedvenc szórakozásának, a színháznak szentelt épület után a Feltámadt Buddha templomához értünk, ahonnan csodálatos kilá­tás nyílt a park háromnegyedét alkotó tóra. A hatalmas tó nagyrészét ki- sebb-nagyobb csónakok lepték el, és a Pekingben sosem hiányzó zene, zsivaly is felhallatszott a dombtetőre. A templomban egész más hangulat fogadott min­ket: csend, félhomály-ésatercm mélyén egy embernagyságú Buddha-szobor több kézzel és arccal, ajkán pedig titokzatos mosoly. Ugyanezt a vonást újra láthattuk a többi szobornál is: a „fekvő Buddhánál” csakúgy, mint a Lámatemplom „óriás Buddhájánál”. Mivel útikönyvünk azt írta, hogy ezen a tavon mindenkinek ki kell próbálni a csónakázást, aki erre jár, mi is lesétáltunk, és átha­józtunk a park másik felén talál­ható félszigetre. Alaposan elfáradtunk, pedig másnap még nagyobb feladatra vállalkoztunk: a falramászásra. Természetesen a Nagy Fal „meg­mászásáról” van szó. Többen kérdezték tőlem: Vé­gig mentetek a Nagy Falon? Be kell vallanom, nem. De ezt nem érzem szégyennek, hiszen a fal hossza körülbelül hatezer kilo­méter. Azt is megtudtuk, hogy ezt a létesítményt a világ hét cso­dájának egyikeként tartják szá­mon, és hogy a Holdról is látható. Meg is követelte tőlünk a magun­két: harminc percig tartott, míg badalingi szakaszának legmaga­sabb bástyájához felértünk a hegy lábától. Nem csak a hegy­mászás nehezítette meg a gyö­nyörködést, jóval inkább a május elsejei szabadságukat itt töltő tu­ristahad akadályozott minket ab­ban, hogy igazi megilletődést ta­núsítsunk a helyhez méltóan. Az össznépi majálisból innen távozva sem vonhattuk ki magun- kai> a további három napon a Mennyei Béke terén, a Bei Hai parkban, az Illatos hegyen vagy a szállodánk melletti utcán minde­nütt megtaláltuk a léggömbáru­sokat, a békésen sétáló családo­kat, cs a kínai vásáros bódé­kat. Ezenkívül más jele nem volt az ünnepnek, a boltok nyitva vol­tak. a közlekedés, ellátás zavar­talan volt. Vagyis ugyanolyan bi­ciklishad az utcákon, ugyanolyan kevés és zsúfolt busz. A boltok­ban és a piacokon nem várt bő­ség. Az időjárás egy esős napot ki­véve kedvezett nekünk, kellemes nyári melegben néztük végig Pe­king nevezetességeit. Ez a Nagy Fal után először a hozzánk közel eső Ég Templo­mát jelentette. Ezt a műemléket is mint minden templomot - hatalmas park veszi körül kis vá­sári bódékkal, vidámpark jellegű játékokkal. Alapos sétát kell ten­ni. hoü\ a tacl\ össa"> épületet megnézze, bejárja az ember, de mindenképpen megéri. A főtemplom, az Ég Temp­loma magasodik a központi he­lyen, onnan már a Mennyei Béke terére is ellátni. Érdekessége, hogy nem lehet egyetlen szeget. vasdarabot sem találni az épít­ményben (ezt több műemlékük­ről is leírják, méltán dicsérve a régi kínai építészeket). Hasonló szépségű templomo­kat láttunk a Nyári Palota mellett lévő Illatos hegyen, ahol az épü­leteknél már csak a környezet volt szebb: előttünk a város, mö­göttünk a Nagy Fal hegyei, köz­ben gondosan ápolt park, botani­kus kert, kis tavak. Itt először a nyugalmat, békét sugárzó „Alvó Buddha” szobrát néztük meg, majd tovább men­tünk a csonka fehér gúlákból álló „Öt Pagoda Temploma” felé, ahová szintén felmásztunk. Aztán elkövetkezett a Tiltott Város meglátogatása is, amit az ünnepek miatt a kirándulások vé­gére hagytunk. Egyikünk, aki látta az Utolsó kínai császár címú filmet, e helyen sok filmbeli hely­színre ráismert. De mi is el tudtuk képzelni, ahogy felfelé halad a császár a csak általa használatos úton („A császár útja”), s az egyik sárga tetős templomban megkezdődik a követek fogadá­sa. A szolgák (a köznépből kivá­lasztott kiváltságos ezrek) az ol­dalfolyosókon, udvarokon szor­gosan tevékenykednek, az egész vízzel körülvett komplexumot pedig ezer katona védelmezi az esetleges támadástól. Gyönyörű kiállításokat néz­tünk végig - például az óragyújte­ményt, ahol nyugati uralkodók felbecsülhetetlen ajándékai és a császárok fejében fogant elké­pesztő óracsodák is megtalálha­tók. és szomorúan vettük észre, milyen hamar elment a nap. Ottlétünk két utolsó prog­ramja a lámakolostor és a pe­kingi állatkcrt volt. Az előbbi a városközpontban található, met­róval is el lehet érni. Gondoltuk, ez egy-két órás program lesz, és nagyon meglepődtünk, amikor kapuján belépve a megszokott sok kis épületet találtunk. Annál is inkább, érdekes volt ez a hely, mivel itt igazi szerzetesek is él­nek. A templomok tele voltak füstölőkkel, amelyek elé az utca embere is letérdelhetett imára. Maga az ima nagyon hasonlított a keresztényi hitgyakorlatra. A hely főtemplomában állt az „Óriás Buddha”, három emelet magasan, a fejünk fölé emelked­ve. (A földszinten csak a lábai voltak). A kapun kilépve értet­tük meg, miért gyakorolt ránk olyan nagy hatást ez a kolostor: az utcán biciklisták, nyugati au­tók, jobbra-balra magas irodák és szállodaépületek - belül pedig több ezer év bölcsessége, békéje, tisztasága. Megint fölmerült bennem a kérdés: Meg tudnánk-e ma csi­nálni ezeket az épületeket? Lenne-e ember, aki egész életét templom részének kifaragásával, vagy kidíszítésével töltené? Egész másfajta benyomást gya­korolt rám az állatkert. Egy-két fajt most láttam először élőben: flamingót, pandát, ezek előtt hosszú perceket töltöttem. Vi­szont a majomházból kimenekül­tünk, olyan nyomorúságos körül­mények között találtuk a szeren­csétlen „rokonokat”. Visszafelé, a városközpontba tartva, érdekes élményünk volt: egy kínai fiú angol tudását fel­használva beszédbe elegyedett velünk. Megkérdezte: beszé­lünk-e angolul. Közölte: honnan érkezett, mit csinál itt (valahon­nan vidékről, és dolgozik), majd áttért arra, hogy mi kik vagyunk? Hosszabb magyarázás után meg­értette: Magyarországról jöt­tünk. Széles mosoly, majd-a kö­vetkező kérdés: Magyarország socialist? Ráztuk a fejünket - nem, nem vagyunk márs szocia­listák. - Nem? - Arca elkomolyo­dik, valamit motyog, és elfordul. Beszélgetést befejezettnek tekin­ti. A Pekingben töltött nyolc nap kiváló volt arra, (az aktív pihené­sen kívül), hogy felmérjem, erre az országra egy élet kell: hogy a többeurópányi területet és az iga­zán nehéz nyelvet megismerje, megszeresse az ember. Sok-sok élménnyel telve kö­szöntem el: Viszlát Peking, vagy kínaiul: Zagyién, Bei Jing! Kovách Judit Regina A Nyári Palota egyik impozáns épülete Bobrovics Árpádot tulajdon­képpen nem is a véletlen, hanem a józan megfontolás vitte a vér­adók népes táborába.- Jó tizenöt esztendeje hívtak be katonának. A magamféle sla- aj persze igyekezett körbenézni, ogyan és mint lehetne a kato­náskodás mellett minél több időt otthon tölteni. No, erre volt jó a véradás. Akkoriban két nap sza­badságjárt minden véradás után, így jelentkeztem én is. Aztán ahogy az embernek egyre inkább benő a feje lágya, rájön, hogy nem csak ez a fontos. A későbbiekben ót sem kerül­ték el a kisebb-nagyobb bajok, akadt műtétje is. Egy ízben vért is kapott Azóta is rendszeres vér­adó, az ötvenszeres megjelenést igazoló jelvényt már megkapta, a hozzá való elismeréssel együtt. Lassan-lassan közeledik az ötvenötszörös véradói ranghoz, egyelőre nem is akarja abbahagy­ni. Bobrovics Árpád Pásztóit a polgári védelem vezetője, törzs­parancsnok. így aztán nem cso­da, hogy „hivatalból” is tudja, mennyire fontos a vér az egész­ségügyben. Mostanában sokat beszélünk róla, mondhatnám azt is. sirán­kozunk, hogy egyre kevesebb a véradó. Előfordul olyan eset, hogy össze kell kéregetni a meg­felelő mennyiséget, Pedig aki a műtőasztalon fekszik éppen, az nem várhat, az operáló orvos sem. Vér nélkül nincs gyógyítás, ez olyan igazság, amivel vitat­kozni nem lehet. Valamilyen te­hetetlenséget is érzek a dolog­ban.- Mégpedig?- Mindenki rohan, mindenki fut. jajgatunk, hogy nem tudunk megélni. Sok igazság van ebben, az tagadhatatlan. Meggyőződé­sem viszont az is, hogyha egy gyár vagy szövetkezet, vagy akármi­lyen vállalat egy-egy napra öt- nyolc-tíz vagy akár tizenöt ember néhány órai távollétét nem tudja pótolni, akkor azt nyugodtan meg is lehetne szüntetni. Nem szórakozni mennek, többségük régi véradó, és aki esetleg meggá­tolja a részvételüket gazdasági helyzetre meg nehézségekre hi­vatkozva, az gondoljon arra, hogy ne adj isten még neki avagy bármelyik hozzátartozójának is szüksége lehet segítségre. Mit szólna vajon, ha a betegágy mel­lett azt felelnék az orvosok, saj­nos nem tudunk segíteni, nincs vér, elfogyott... Ugye még vicc­nek is rossz?- Talán a véradás fontossága siklik el, vagy talán nem is gondo­lunk rá idejében.- Elképzelhetőnek tartanám azt is, hogy azok, akik súlyos helyzetben vért kaptak, netán a halálból hozták vissza őket, vala­hogyan „viszonoznák" ezt. No nem arra gondolok, hogy a le­gyengült, gvógyulófélben lévő be­teg adjon vért, hanem esetleg van olyan hozzátartozója, rokona, aki szívesen megteszi ezt helyet­te. Biztos vagyok benne, ily mó­don is növekedhetne sok százzal, netán ezerrel a véradók száma.- Talán sokan az AIDS-től is tartanak...- Eszembe sem jut. Biztos va­gyok benne, hogy a magyar egészségügyben az egyszer hasz­nálatos injekcióstúk mellett fer­tőzés nem lehet. Aki meg nagyon „virgonc”, elkaphatja más úton- módon is. Nálunk, a megyei pa­rancsnokságon becsülete van a véradásnak és a véradónak, nem feledkeznek meg az elismerésről.- A családja tudja, hogy vér­adó?- Hogyne. A fiam most hat- esztendős, amikor megjövök a véradásból, mindig megkérdezi: - Apa milyen volt, fájt-e, amikor megszúrtak? Az meg a kedvenc játékai közé tartozik, hogy elő­szedi a jelvényeimet, magára tűz- ködi. és nagy büszkén feszítve mondja: Na milyen vagyok?... —cs— Fotó: I)áhcl „Do you speak English? Hangzott a hét végén Zagyva- pálfalván a Gerelyes Endre Mű­velődési Ház színpadán. A kér­dést egy tízéves fiú tette föl egy hasonló korú kislánynak, aki ma­gabiztosan vágta rá: Yes. Ezek a percek az idén másod­szor megrendezett angol nyelvi tábor végét jelentették. A műve­lődési házban az ilyenfajta, két­hetes intenzív nyelvtanfolyam­nak ötéves hagyománya van már, s remélik, jövőre sem szakad meg a sor. Az itt 40 angolórát végigta­nuló, s mellette sokat pihenő ál­talános iskolások nagy lelkese­déssel fogadták a színes progra­mokat: a két héten át tartó ver­senyt fiúk cs lányok között, az uszodalátogatást, kirándulást és mozinézést. Legnagyobb élménynek mégis a 30 személyes, hálónak berende­zett színházteremben kemping­ágyakon, hálózsákokban töltött esték, éjszakai zsíroskenyérpar- tyk maradtak meg számukra. Á tábor zárómúsora végezté­vel a gyerekek - aktivitásuktól függően - különböző kis ajándé­kokkal és szép emlékekkel tér­hettek haza Pásztóra, Érsekvad- kertre, Szécsénybe. Monorra. Balassagyarmatra, Alsó- és Fel- sőtoldra és Salgótarjánba. Felújítás a rendházban A szentkút! ferences rendház mögötti dombon 50-60 éves kereszt áll, ame­lyet világító keresztként is­mertek, de mára tönkre­ment. A tíz méter magas, öt méter széles keresztet fosz- foreszkáló anyaggal akarták bevonni, de a számítások szerint az összes költség több mint 200 ezer forint lett volna, így lemondtak róla. Az udvar támfalait vi­szont kijavították, és kará­csonyra felújítják a 250 éves barokk templom tetőszer­kezetét. [postánkból ! Válasz a „Királyi akció” című írásra! Tisztelt Adorján Úr! Olvasván cikkét, engedjen meg néhány megjegyzést. On szerint Király Zoltán kierő­szakolta a népszavazást és támo­gatást kapott a volt elvtársaitól, az MSZMP-t és az MSZP-t említi - kissé ez ellentmond a valóság­nak. A Király-féle csapat, melyet Ön emleget, már akkor fel akart szállni a „kelet felé” robogó vo­natra és meg merték húzni a „vészféket” amikor még a mosta­nában oly sokat hallott hángzatos reformerek nagyon távol voltak ettől a vonattól. És most, mikor Záhonynál a vonat megállt, hirte­len megtelt a reform embereivel, és azokat akarják most kidobni a vonatból, akik először szólni mertek. Szembe szállva az akkori kommunista vezetéssel Király, Pozsgay, Horn és Németh egy­aránt a reform elindítóinak te­kinthetők. Ók a népet képviselve, most segítségül hívnak bennünket. Ki­rály és csapata felvállalta a nép­akaratot, nem csupán kezdemé­nyezve, hanem képviselve azt. Hiszen ők is nép által választott képviselők! A sakktáblán a „pa­rasztok mögül” eléjük lépve meg­tette a csikólépést, védve azokat. Ön. mint írja SZDSZ-es, azt is jól tudja, hogy 350 millióba kerül a választás. Tudom, nagy ez az összeg ebben a gazdasági helyzet­ben, de úgy gondolom, hogy egy nemzet sorsát meghatározó, a nép által kimondott igen, vagy nem döntés mellett eltörpül ez az összeg. Hiszen az elmúlt évtize­dekben dollármilliárdokat sike­rült a nép tudta nélkül elherdálni. És ha már demokráciáról beszé­lünk, akkor válasszunk úgy köz- társasági elnököt, hogy döntsön és válasszon a nép. On szerint bízzuk a parlamentre a válasz­tást. Hogyan bízzunk a honatyá­inkban, amikor a néhány nappal ezelőtti országgyűlési tudósítás­ból kicsit Odafigyelve kitűnt. hogy 90-100 képviselő átlagban nem szavazott. Talán évi szabad­ságukat töltik? Vagy nem tudták eldönteni, hogy igen vagy nem? Vagy talán megunták azt a vitát, ami sokszor az utcai árusokéra hasonlít, nem tartva tiszteletben egymást, lehurrogják a hozzászó­lót, mert MSZP-s vagy éppen FIDESZ-cs! ^ Ön túl optimista, hiszen azt gondolja, ez a parlament alkal­mas a választásra. Szerintem nem, hiszen Ön sem hiszi komo­lyan, hogy egy MSZP-jelöltet az Ön pártja támogat, vagy éppen fordítva. Majd ha minden képvi­selő nemzetben tud gondolkodni, nem pedig pártban - tisztelet a kivételnek -, majd akkor meg­kapják a nép bizalmát. Addig pedig igen is válasszon elnököt a nép. Noskó Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom