Új Nógrád, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-17 / 89. szám
1990. JÚLIUS 17., KEDD 5 Kelet felé... I. Feljegyzések egy utazásról Április 23-án indultunk el Moszkvából - öt mindenre elszánt fiatal - hogy tavaszi szünetünket Pekingben töltsük. Minden támaszunk két kínai útikönyv és a kínaiul egy éve tanuló barátunk volt. Utunk első állomása a Burját Autonóm Köztársaság fővárosa, Ulán-Ude lett. Itt hatórás repülőút után szálltunk le. Sikerült egy olyan távol-keleti szovjet városba csöppennünk, ahol nem mi voltunk az első magyarok: Mor- vay úr neve ismert volt a környéken, hiszen Barguzin - az állítólagos Petőfi-nyughely - négyszáz kilométerre található. Mivel a továbbindulásig volt még egy fél napunk, helyi nevezetességek után érdeklődtünk. Megtekintésre ajánlották a közelben lévő buddhista kolostort. Mint később megtudtuk, ez a Szovjetunió egyetlen Buddhának szentelt imahelye. Sajnos látogatásunk a kezdődő hóvihar miatt hamar befejeződött. Mindenesetre jó volt átvezetésnek a keleti világba. Az emberek is már Ázsia jegyeit viselték magukon, ami külsőleg alacsonyabb termetet, ferde, mandula vágású szemeket és széles arcot jelentett, magatartásukban pedig udvariasságot és előzékenységet. Vonatunk késése miatt ulán- udei tartózkodásunk hosszabbra nyúlt a kelleténél, így alkalmunk volt behatóan tanulmányozni az állomás épületét, a szovjet pénznyelő automatákat, a büfét, (amit szinte légmentesen kitöltöttek a várakozó utasok) és a bezárt éttermet. Végül felszállhattunk a Moszkva-Peking expresszre, hogy ott töltsünk még három éjszakát, míg Kína fővárosába nem érünk. A közbeeső két napon síkvidéken vezetett át az út a mongol határ mellett Észak-Kí- nába. A táj a föld őskorára emlékeztetett. Órákon át érintetlen pusztaság, -lakott település, emberek nyoma nélkül. Később a kínai határ után a hófoltokat, kősivatagot fák, rizsföldek váltották föl. Aztán falvak, ahol csak vályogházakat, bicikliket láthattunk. S végül feltűnt az első pagodatető, amely utunk negyedik napján végre Pekinget jelezte. Mao Ce-tung képe alatt volt az általános találkahely, ha ötünknek szétváltak útjaink. Még első este jelöltük ki, mikor izgalommal telve a Tiennanmen (Mennyei Béke) térre értünk, és rögtön elveszettnek éreztük magunkat a hely hatalmas méretei (a teret hét perc alatt lehet gyalog átszelni) s a nyelvi korlátok miatt. Ugyanis Kínában egyetlen nyelvet beszélnek: a kínait, azt viszont sokféleképpen. Mindenkinek a tavalyi öldöklés jutott az eszébe, ám ennek semmilyen nyoma nem volt látható. Arra számítottunk, tele lesz a tér rendA kínaiak az utcán töltik napjuk nagy részét. Állva, guggolva beszélgetnek, játszanak. A képen éppen a kínai sakk nevű játék köti le a figyelmüket. Igazi kínai utca, sok biciklissel, utcai árusokkal. Saját tapasztalataim alapján mondhatom: az utcán átmenni életveszélyes! őrökkel, ehelyett csak néhány pár sétálgató katonát találtunk ott, akiknek átlagéletkora 18 év lehetett. Az emberek békésen álldogáltak, fényképeztek, egyesek a földön ülve sárkányt eregettek. Amíg mi ott voltunk, sosem volt sárkánytalan a tér fölött az ég. A környező épületek (a Mao- mauzóleumot és a kínai parlamentet leszámítva) nagyon regiek és nagyon kínaiak voltak. A tér bejáratánál közvetlenül színes. többemeletes, pagodatetős épület fogadott minket (belül képcsarnokot találtunk), a tér másik vége pedig már a „Tiltott városba” a régi császári palotába torkollott. Ennek tér felé néző első kapuja fölött helyezték el a monumentális Mao-képet, ami alatt mindig hömpölyögtek a világ minden részéről, de leginkább Tajvanból, Japánból, Hongkongból érkező turisták. Mivel a múzeumok, nevezetességek öt-hat órakor zárnak, aznap csak kívülről nézhettük meg a vörös fallal körülvett, sokáig titokzatos létesítményt. Ezután úgy döntöttünk, hogy a képzőművészet helyett egy másik művészetnek, a gasztronómiának hódolunk egy jó nevű kínai vendéglőben. A vacsora kitűnő volt, s ezután ha csak tehettük, gyakran végeztük be napjainkat egy- egy kis kínai étteremben, kifőzdében. Másnap a felhőbe nyűló szállodák, szűk sikátorok mellett robogtunk be taxin a városba eldöntendő, hogy az előttünk álló lehetőségek közül (lámakolostor, pekingi állatkcrt. Tiltott város, nyári palota, Illatos hegy. Ég temploma) melyikkel kezdjük meg Peking felfedezését. (Folytatjuk) Kovách Judit Regina Belenéztünk a bélahalmi pakliba Tizenkilencre alsót is lehet húzni „Olvasom az Új Nógrád július 3-i számában a „Körbejárjuk a Kegle- vich-kastélyt..." című írást, s közben úgy érzem magam, mintha fulladoznék a szavak inflációjában. Mintha egy új hazugság kezdődött volna (immár fejlettebb színvonalon, nagyon nyitottan), egy új Rizsa. A másik hülyítésének rendje, bevonva ebbe a széles olvasótábort. Tulajdonképpen miről is van sző? Az SZDSZ pásztói szervezete tudomást szerzett arról, hogy a Mátraaljai Állami Gazdaság igazgatója előrehaladott tárgyalásokat folytat a bélahalmi (Csécse) kastély eladása ügyében. Olyan épületet akart értékesíteni, amely állami tulajdonban van, s a MAG csak kezelői joggal rendelkezik felette. A pásztói szabaddemokraták ezért vizsgálatot követeltek az ügyben. A cikk szerzője, a „jeles” tollforgató ugyan lehetetlennek tartja, hogy ilyen egyáltalán megforduljon a volt pártállam egykori élharcosa fejében. Sajnos, ki kell ábrándítanom: igenis megfordult, sőt... Hogy végül is nem jött létre az üzlet, ahhoz - az időközben érvénybe lépett moratórium, elidegenítési tilalom mellett - a szabaddemokratáknak is köze van. Félreértés ne essék az SZDSZ nem az eladás ellen van, csupán a tisztességtelen értékesítést, haszonszerzést tartja elfogadhatatlannak. Az ominózus cikkben az SZDSZ írását - amit egyébként nem közölt az Új Nógrád - levélfélének nevezi az újságíró. De vajon az ő műve nem csupán cikkféle? Hiszen egyoldalúan értékel, kommentál, manipulál a sza- vakkal. Úgy tesz, mintha a rendszer- váltás már régen megtörtént volna a megyében, s afféle akadékoskodó hangok törik meg minduntalan a demokrácia csendjét. Pedig még mcsz- .sze nincs valóságos fordulat a vidéki politikában. Nyomasztó az események vonszolódása. Még mindig ugyanarról a pulpitusról, ugyanazok szájából hangzanak a szavak, mint régen. Némelyikük már a demokrácia igazi szószólójának tünteti fel magát. Hiába, a köpönyegnek fonákja is van. Nem állítom, hogy nem csal redőket a homlokukra a nép felől hallatszó morgás, kiabálás, de elviselik ezt a kjs feszültséget. Hátha még a sajtó is hozzásegíti őket. Amíg mondhatják a magukét, addig okkal hihetik, hitegethetik magukat, hogy ók az igazság bajnokai, ők csakis ők mondják az igazat. De a szavak visszahullhatnak, s maguk alá temethetik azokat, akik rosszul sáfárkodnak a szóval. Az Új Nógrád újságírójának a gondolatai nem nélkülözik az iróniát, a gúnyt. Én csupán annyit jegyzek meg, hogy emberünk a megboldogult pártállamban is „szavak mestere” volt. A pillekönnyű, az üres, a sokat szajkózott szavaké. Nem csoda hát, ha ott folytatja, ahol abbahagyta. Érdekes ember, hasonlít önmagára. Egyébként köszönettel tartozunk neki - a reklámért. Többször is említi cikkében az SZDSZ-t. Egyet azonban elfelejtett: tizenkilencre alsót is lehet húzni, ez is benne van a pakliban. Szerkesztő Úr! Nem koco .A rá, s nem emelem meg nem léte o kalapomat. De hirdetem, még ha kellemetlen is az Ön és riportalanya számára, hogy: tudjuk, merjük, folytatjuk. mert... Mert az őszinte és helyénvaló szó, írás, cselekedet előbb-utóbb megtenni gyümölcsét. Kőszegi Pál SZDSZ-ügyvivő SZDSZ-es kártyatanácsok Pásztóról Elsőbb is: Kőszegi Pál SZDSZ- ügyvivőt Pásztóról nem tudom azonosítani az SZDSZ-szel. Hiába ügyvivője annak a pártnak, amelyik egyebek mellett szakértelméről,, körültekintéséről stb. híres. Kőszegi úr méltán fulladozik a szavak inflációjában, amihez hozzájárul maga is. Cikké-, nek? színvonala... Es újbóli makacs „tudjuk, merjük...” állításai elkedvetlenítenek. Hiába jártam volna be a pásztói SZDSZ korábbi levélbeni követelésére az útvonalat?! Juscsák György nem adta - nem is adhatta - el a csécsei kastélyt, mert az az államé! A német-magyar (Heuer-Farnády, ill. Mátraaljai Állami Gazdaság) vegyes vállalat és így a kastély ügye a kormány-parlament moratóriuma miatt áll árriienefileg közvetlenül a bejegyzés előtt. Ezt magyarázza másirányú bizonyíték nélkül Kőszegi úr úgy, ahogy szeretné, ha lenne... Hogy ugyanis másvalakinek akarja (akarta) eladni a kastélyt a MÁG. Kapóra jönne valakinek a „pártállamos vezető leleplezése". Uram, ott kell keresni, ahol van mit (esetleg), s ha már találtunk, akkor zajongani. Ezen felül nem mindig hopp, van kopp is, és akkor azt tudomásűl illik venni, még egy veretes stílusú ügyvivőnek is. De legalább hallgatni érdemes. Ha már találni nem tudott. Az SZDSZ ebben az ügyben nem intézett semmit - legfeljebb ferdített-, mert nem volt mit intéznie! Esetleg elintézhetné Kőszegi úr a moratórium sürgős beszüntetését. Ehelyett kárívatriikkökkel foglalkozik, bár az, aki tizenkilencre húz, vagy hazárdőr... vagy nem jobb annál, mint aki karácsonykor szalmakalapban jár. Az egyoldalúság vádja kizárólag Önre illik. Aki addig sem jutott el, hogy mint én az SZDSZ követelésére, felkeresse helyben Juscsák Györgyöt, a MÁG igazgatóját. Demagóg, jó fél évvel ezelőtti pártstílben írt „értékelő” soraihoz még annyit: az olvasó, akinek valóban az embere vagyok. engem régtől ismer. Most megismerte Önt. Akiről nem feltételezem, hogy valaha is olvasott volna tőlem valamit. T. Pataki László Napfény a rendelőben A zsúfolásig telt orvosi rendelőben magukba roskadt betegek várakoznak. Jó ideje azonban mindenki egy három'év körüli kisfiúra figyel, aki szünet nélkül sereg-forog és csacsog, arról, ami éppen eszébe jut. Édesanyja kedvesen, türelmesen válaszolgat kérdéseire. A fiúcska belekotor a keze ügyében lévő táskába is, s mint aki nagy kincsre lelt, mosolyogva felcsillan a szeme, s elővesz egy csomag rágót. Csábító az édesség, már kóstolná is, dé anyja így inti: csak akkor bonthatod fel, ha kijövünk a doktor bácsitól! Az apróság nézi. forgatja, de nem adja ki a kezéből a kis csomagot. Elkezdi találgatni, melyik golyó milyen színű.- Ez piros, ez kék - mondja, s látva a helyeslő biccentést, örül sikerének. Ez sárga. Narancssárga! - mutat egy citromsárga rágóra. Nem, nem - helyesbít édesanyja. Ez a citrom, ez pedig a narancs színű - tanítja kisfiát. Erre a mosolygó arc, elkomolyodik. Nem! - szól erélyesen. Ez a narancssárga, és a másik a citromsárga - bök rá ismét a színes golyókra. - Hát nem látod?! Körülötte már minden tekintet felderült, a jelenet felvillanyozta a kedvetlen felnőtteket. Mamája tovább próbálja meggyőzni, ám ő makacsul ragaszkodik vélt igazához. Végül jelentőségteljesen felpillant, s három évének minden határozottságával, ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti:- Ez a citromsárga, és vita nincs! Erre a végkifejletre már az egész rendelő hangos a nevetéstől. T. R. Barangolás a természetben: A Nyírmedi-tó és a bárnai Nagy-kő között! Borongós vasárnap reggel volt, amikor a tkm kis túracsoportjával vonatra szálltam és elindultunk Mátranovákra. Az egykori bányásztelepülésen haladva elsőként a templom közelében lévő első-világháborús emlékművet vettük szemügyre, melynek kis parkját a fiatalok szépen rendbehozták. A Nyírmedi úton tovább haladva kiértünk a faluból, s az országban talán egyedülálló, járdalapokkal lerakott erdei ösvényen keltünk át a Bükktetőn. Közben egy kilátóról is körbenéztünk, bár az erősen párás levegő miatt nem sokat láttunk a távoli hegyekből. A közeli Nyírmedi-tó környékét hamar elértük, itt szenvedélyes horgászokkal találkoztunk. A tó háromhektáros vízrendszerét több tiszta vizű forrás táplálja, s zsilip engedi tovább a tiszta vizet. Az erdei gyalogjárdán haladva a Mátracser-pusztán kötöttünk ki, ez a kis település ma is éli békés életét. Itt nem zúgolódnak a lakosok, azért, hogy hetenként csak két napon át van nyitva a kis élelmiszerüzlet, mert így szokták meg... Régen földút vezetett ide, de mostmár kövezett úton, szinte sár nélkül közelíthető meg a kis település. A puszta szélén ágaskodó gémeskút, az egykori legelő nyájakra emlékeztet, de ma is használják a vizét az állatok itatására. A nagy betonvályú most is tele volt vízzel. A kútból nem ajánlatos inni, de aki megszomjazik, az a településen fogyaszthat egy hideg forrásvizű kútból. A Cseres-lápa és a Nagy- dél-lapos eróziós területén tengernyi virágzó kakukkfű és a sárga csillagvirágú borsos varjúháj pozsgás levelű növényke sokasága ejtett bámulatba bennünket. Utunk mentén birkákat legeltető nyugdíjas bányásszal is találkoztunk, aki itt született Mátracser-pusztán, s a régmúlt időkre is pontosan emlékszik. Tőle hallottuk, hogy hajdanán, amikor a terület még az uradalom birtoka volt, nem voltak itt műveletlen földek, még ezen a köves területen sem. Ma már legeltetésre is alig használják, s az itt-ott dúsabban növő parlagi füvet időnként nyugdíjasok kaszálgatják. Azt mondta, hogy muszáj a nyugdíj mellett valamivel foglalatoskodni, mert ő sem tudna megélni a havi 5 ezer 600 forintból. Most tíz birkája van, s van tíz anyanyula is, azok szaporulatából egészíti ki a nyugdíjat, de a család húsellátásába is besegít az állomány... A távolban feltűnt a Bocsko- ros-tető, a Kukucs-hegy, a Nádas-orom, s még távolabb a Hegyeske csúcsa. A kohász kék túra jelzett útra kiérve úgy gondoltuk, hogy ezen közelítjük meg a Nagy-kő hegyet. Közben szép tölgyeseken át haladtunk, ahol új utakat épített ki az erdőgazdaság, emiatt nem találtuk a túrajelzéseket sem. Az ismeretlen bolyongás azért nem volt hiábavaló, mert rengeteg baracklevelű harangvirág, s egyéb erdei virág színpompájában gyönyörködtünk, s még erdei szamócát is szedhettünk. Visszatekintve már a hátunk mögött láthattuk a bárnai Nagykő hegyet, ahonnan már újra ismerős úton haladtunk tovább. A Nagy-kő a vidék legmagasabb bazaltkúpos hegye, magassága 520 méter. A csúcsról szép kilátás tárult elénk, itt a Heves-Borsodi dombság végtelen erdőrengetegében, s a távoli Bükk-fennsík halvány vonulataiban gyönyörködtünk... Nagy-kő kiemelkedő vulkánkúpja még a pilocén korban keletkezett. Megtalálható itt a tufa, a fekete tömött és a világosszürke pados bazalt, és rajtuk a sziklák jellegzetes növényzete. A Zához-völgyön ereszkedtünk le Bárna községbe. Dudás Pál Salgótarján
