Új Nógrád, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-05 / 27. szám
1990. MÁJUS 5.. SZOMBAT lvzpmu 7 Diszkóban még soha nem volt Markó Iván felfedezettje Polgári ízléssel berendezett győri lakás könyvekkel teli szobájában ülök egy 15 éves, 45 kilós, sudár termetű kislánnyal, aki éppen olyan, mint a többi tizenéves. Ha nem tudnám, alig hinném, hogy néhány héttel ezelőtt Lausanne-ban ' több mint húsz ország 100 résztvevője közül a Prix de Lausanne nemzetközi balettversenyen az első díjat nyerte. A szigorú nemzetközi zsűri elnöke a dán királyi balett művészeti igazgatója, Frank Anderson úr volt. Beszélgetőpartnerem az Állami Balettintézet növendéke: Aleszja Popova. Édesapja Kijevben kutatómérnök, Aleszja édesanyja a győri Bercsényi Gimnázium tanárnője, ö és lánya is magyar állampolgár. Mit is kérdezhetnék Alesz- jától először, mint azt: mikor táncolt először? — Talán 2—3 éves lehettem. Az általános iskola első osztályát Budapesten végeztem. Édesanyám valamelyik újságban olvasta, hogy Győrött Markó Iván patro- nálásával az egyik általános iskolában balett-tagozatot létesítenek. Jelentkeztünk, és felvettek. így kezdődött. Kiváló orosz balettmesternő, Ludmilla Cserkaszova foglalkozott velem. Emlékszem. Schubert, majd Csajkovszkij muzsikájára táncoltunk először. Elvégeztem az általános iskola nyolc osztályát. Tavaly a Győrött megnyílt művészeti szakközépiskolába is beiratkoztam, ahol azonban mindössze fél esztendeig tanultam, mert felvettek az Állami Balettintézetbe. — Magam is vörösre tapsoltam a tenyeremet a Győri Balettnek azon az előadásán, amelyen te is szerepeltél. Hogyan kerültél ebbe az immáron világhírű együttesbe? — Iskolánk patronálója. ahogyan mondtam. Markó Iván volt. Egyik napon kettőnket meghívott a színházba és közölte, hogy valamelyikünk fellép majd a Győri Balett produkciójában. Próbák után a választás rám esett. így lettem szereplője a Mahler zenéjére, Markó Iván koreográfiájára készült Boldog lelkek című balettnek. Második szerepemet a Memento című balettben kaptam, amelyben több iskolatársam is fellépett. Ezt követte a legemlékezetesebb és eddig legkedvesebb darabom, a Prospero, amelyben 13 évesen főszerepet kaptam, Ariéit, a tündért. Aleszja három hónapig szinte mindennap 2—4 órát próbált, közben délelőtt iskolába járt. A legnagyobb öröme az volt, hogy a Pros- peróban együtt szerepelhetett Markó Ivánnal, aki a ..tánc nyelvén” irányította, szinte vigyázott minden lépésére. Mi a tánc nyelve? Mosolyogva azt válaszolja, hogy ezt szavakkal nem, csak tánccal lehet kifejezni azaz érezni kell. A Diótörő zenéjére és Markó Iván koreográfiájára készült Álmok ura című balett Tükör lányával búcsúzott Aleszja Popova a GyőAleszja Popova a próbateremben. ri Balett-tői, amikor természetesen Markó Iván egyetértésével az Állami Balett- intézet növendéke lett. Naponta, reggel hatkor a Római-parton levő lakásából utazik a belvárosba, ahonnan este nyolc óra körül érkezik haza, és akkor még tanulnia kell. A kedvenc szórakozása a klasszikus zene hallgatása. Legjobban Beethoven Hegedűversenyét kedveli. Diszkóban még soha nem volt, nem is kívánkozik oda. Szeretne bekerülni az Operaházba, de szívesen táncolna tovább a Győri Balett tagjaként is. Amikor beszélgetésünk után kilépek a tavaszi napfényben ragyogó győri utcára, Nietzsche sorai jutnak eszembe: „És legyen elveszett minden olyan napunk, / amelyen legalább egyszer nem táncoltunk.” Imre Béla MÁTHÉ ANDREA: • F •• 0 L D Halál Nem izzik alkatunk többé repedéseiben gondtalan orgonái arccal savas szavaink illatán amorf mereng az kőrengetege atom illanó Magyar festő sikere Sokasodnak a Magyarországról elszármazott, vagy az országot évtizedekkel ezelőtt politikai okokból elhagyó művészek tárlatai. Azt azonban kevesen mondhatják el magukról, hogy pályájuk oly magasra, a nemzetközi hírig emelkedett, mint Claire Szilárdé. A ma Izraelben élő művész fiatalkorált Magyarországon töltötte. Tanulmányait Jaschik Álmos, Gallé Tibor, Koffán Károly és Ber- náth Aurél mestereknél végezte. Egyéniségéhez Ber- náth átszellemült lírája állt közel, festői látása egy életre megbabonázta. Erre az alaprétegre rakódtak az 1945 utáni években svájci tanulmányai, ahol figyelme a monumentális, hagyományos freskófestés felé fordult. Planéta-forgás (szobor) Első falfestményeit 1949—50- ben Zürichben készítette. Sikersorozata innen indult. 1951-ben Izraelben telepedett le, ma is Jaffában él. Az új ország pionírkorszakának megrázó élményei megváltoztatták egész érzésvilágát, s ezzel együtt látásmódját. A sivatagban pedig megtalálta a megunhatatlan témát, a természeti őserőt, amely „végtelen sokrétű, gazdag és változatos a maga sajátos színeivel, fes- tőiségében és költőiségében a táj minden, csak nem halott. ellenkezőleg. Állandóan mozgásban lévő, dinamikusan változó, minden sarka nemvárt meglepetést tartogat. Fenségénél és lehengerlő méreténél fogva ihletet adott a nagy vallások születéséhez és kibontakozásához. Bölcsője lett a zsidó hitnek, a kereszténységnek és az iszlámnak.” A művész dinamikus stílusa a Mozgások az űrben című triptichonon teljesedett ki, mely a teremtés áhítatát sugallja a világmindenség kékjében viharzó égitestekkel. így kerül szomszédságba az Ószövetség a legmodernebb francia festői áramlatok felszabadító hatásával, a bibliai táj állandó jelenlétében. Nem az emberi történelem képeihez nyúl. Csillagképek — az Univer- sum-sorozatból hanem az emberi lélek történelméből bukkannak fel a művész átélt és elvonatkoztatott élményei, eszmélése, küzdelmei és vívódásokon győzedelmeskedő optimizmusa, akár Párizs tetőit látja sziklás tájaknak, akár a sivatagot őskori tájnak. A nyolcvanas évek óta sok időt tölt Párizsban, az új párizsi iskola, a Salon des Su- rindependants tagjaként. Párizs sokirányú élményanya- ga kiérlelte stílusát. Művei önálló bemutatókon és csoportos kiállításokon az egész világon sikert aratnak, rangos nemzetközi díjakkal; 1985-ben a párizsi Triennale Mondiale d' Art Figuratif nagydíjával, vagy a Sao Paolo-i nemzeti televízió „Év festője” címével tüntették ki. Stílusa kiválóan alkalmas a murális üvegmunkákra. Klasszikus, tehát ólompántokkal befoglalt kompozíciói díszítik sok izraeli város zsinagógáját és középületeit. A nyolcvanas évek második felétől foglalkozik vases üvegkompozíciókkal, melyek a színes üvegdarabkák egymásra olvasztásával, különleges fénytöréseivel a nonfiguratív plasztika felé tágítják munkásságát. B. I. BÓDI TÓTH ELEMÉR Koccanások a kék zománcon Tíz év körüli kislány sikongat a .kopasz sövény mögött, mintha a fiúk ölecskéjét tapogatnák. De most nem erről van szó. — Gyertek ide. gyertek ide — mutogat az egyikre. .— Agyonvert két madarat. A gyerekcsapat egymásba gabalyodik. Hang az erkélyről: — Miért verekedtek? Magyarázzák. — Jó, majd megígéri, hogy többet nem veri földhöz a fiókákat — hangzik a nyug- tatás. Két verébbel kevesebb. Egyébként, a tettes nem ígér meg semmit. Arrébb sompolyog. Hirtelen megszólalnak a sétányon a fák, fölmorajlik a nyárfasor, mintha megrepedne a nagy, magas fal. összekeveredik a Fischa és az avarból fölkapott levelek illata. Egy-két percig zúg a fal, aztán csönd lesz, míg újra szélroham nem csap rá. A fák mezítelenül és kéjesen hánykolódnak, az ég kék, mint a zománc. Azt veszem észre, aranylemezkék röpködnek a levegőben, csak később derül ki, hogy tavalyi megsárgult falevelek. Úgy csaponganak a kéklő örvénylésben, mint a madarak. Hiába, errefelé sem nőnek aranyat termő fák, lássuk be. Minden józan létezés alapja a belátás, annak ki- nyilvánítása, hogy ajánlatos fennköltség nélkül tekinteni mindenre, ami itt van körülöttünk. Nehogy aranynak higgyük, ami nem az. Nehogy teszem azt, az újra előrángatott keletközép-európai népi, nemzgti, vallási jelké- piségek avittsága, ami — jobb híján — villámgyorsan igyekszik kitölteni az osztályeszme visszahúzódása által hátrahagyott űrt, megint ahistorikus komédiába fulladjon, mindent elborítson a népszínműves nevetségesség, vagy a kenetteljes álpátosz, állandósítva a mindkét oldalról,- keletről és nyugatról egyformán peremnek számító tájék kiesettségét az időből. Nehogy csak annyi történjen ismét a verebek zsinatolása közepette, hogy a régi kizárólagosságot fölváltja az új. a széthulló tájékot végképp a múlt és a jövő közé szorítva. A közeli Alpok csúcsait ezüstlapok borítják, hófoltok. Koccanásokat hallok a kék zománcon, kopp, kopp. A szél fölkavarja az avart, pörgeti a halott leveleket, megnézi őket innen is, onnan is, aztán elejti. Egyik sem jut túl a kék zománcon. Egyikük-má- sikuk bele is szédülhet a koccanásba. Koránt sincs olyan magasan az ég, mint hinnénk. Amikor reggel belenéztem a tükörbe, meglepődve tapasztaltam, hogy narancs- színű arc néz vissza rám. Mi a csuda, csak nem a tisztánlátás ideje jött el, hökkentem meg. Ezek szerint, ez az alapszínem, ha eddig nem is tudtam róla. Ehhez viszont egy más színű ingre lenne szükségem, az ember adjon magára, ha kiszínesedőben van. Kár, hogy nem hoztam magammal Alsó- Ausztriába. Aztán kiderült, szó sincs az arcom színeváltozásáról, egyszerű természeti jelenség káprázatának estem áldozatul. Szállodai szobám keleti fekvésű. Ha kél a nap, sárga színt ölt minden, ami benne van. Sárgák a bútorok, a könyvek a polcon, képek a falon, az ezüst és metszett üveg a vitrinben, és narancssárga az is, aki a szobát lakja. Le nem írható az a megköny- nyebbülés, amit éreztem, amikor minderre rájöttem, elhihetik. Enyhén szólva, za- varbaejtő lett volna a helyiek számára egy megsárgult keletközép-európai a reggeli terített asztalnál. Ámbár, ki tudja, a kilencvenes évek Európájában mi lesz a megfelelő keletközép-európai szín. Gyanítom, hogy nem én döntöm el ezt sem. Aminthogy nem én festem narancsszínűre a napot, hanem ő fest be engem. Átmenetileg. Egyelőre még annyi látszik, hogy Kelet-Éurópa tönkrement. A hetvenéves keleti birodalom, amely katonailag változatlanul a világ egyik szuperhatalma, és a nyugati szuperhatalomnak érdeke, hogy az maradjon, gazdaságában, eszmei alapjában megroppant. Átalakulóban van, mert változnia kell. A folyamat következménye beláthatatlan. Ami látható, az annyi, hogy leszakadó peremvidéke töredezett jégtáblaként úszik az évezred vége felé az időben, a nagypolitika óceánján, veszélyeztetve a nemzetközi hajózás útvonalainak biztonságát. Mindenképpen csatolni kell valahová, vagy, ha ez nem lehetséges, mert fölcsapó hisztériái nem teszik kívánatossá, el kell szigetelni. Európában az újraegyesülő Németország a kilencvenes évek nyertese. Kérdés, mit lát kelet felé, ha körültekint, mert nem érdemes feledni, ő választ és nem fordítva. Viszont pillanatnyilag nemcsak rossz gazdaságokat látni Transzlajtániák- ban, hanem —, ami nagyobb gond — végképp elavult és elvadult létezési technikákat, talán a pragmatikus Svejk cseh-morva tájait kivéve. A többiek változatlanul inkább csak fölfalnák egymást, feudális szabású népi-nemzeti jelmezeiket magukra kapva — ez van a szekrényben —, holott a jelmezbálok kora lejárt. Egetverő a pátosz, de a kelleténél jóval kevesebb a józanságra, netalántán az öniróniára, következésképpen a polgári szellemi függetlenségre való hajlam, ami, ha itt-ott fölbukkan, már-már a hazaárulással határos. Nemcsak a közpolgári szorgalom, még a lengyel, magyar, román, szerb, bolgár és balti Svejk is hiányzik. Sose gondoltam volna, hogy ennyire. Csoda-e, ha nem érez megkönnyebbülést az ember, még kevésbé okot az ujjongásra. Egy-egy szélroham szünetében is folyamatosan rezeg a fák csúcsa, mintha egy fordított folyóba érnének az ágak. Nyugodtan ellennék itt Fischamendben, ha bármi közöm is lenne hozzá, azonkívül, hogy úgyszólván a kertünk alatt van. Bár itt is földhöz csapkodják a verebeket, de legalább akad, aki visít ennek láttán, még, ha kicsit kéjes és kíváncsi is ez a sikoly, és van, aki nyugtatja: — Jó, majd megígéri, hogy többet nem csinálja. Egyébként nem ígéri meg. Reggelenként rendre besárgulnék, mint a nap, a továbbiakban pedig visszatérne arcomra az alapszín. Ezután sem érdekelne ugyan, hogy milyen az. Legalábbis nem nagyon. Bizonyos színektől kétségkívül itt is idegenkednék, miután leginkább a természetes színeket kedvelem. Ha éppen narancs- sárga, üsse kő, nem árt egy kis változatosság. Annál kevésbé, mert hiszen ez voltaképpen aranyszín, noha visszfény, és valószínűleg nincs is jelentősége.
