Új Nógrád, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-26 / 45. szám
1990. MÁJUS 26., SZOMBAT iinnnm 7 Parkanyjaras boldogsággal éléül át ezt a történelmi korszakot...'’ Erdős István az irodalom és az értelmiség felelősségéről Erdős István Párkányjárás című novel láskötete (Palócföld Könyvek, Salgótarján, 1989.) két évtized novelláit és riportnovelláit tartalmazza. — ötvenéves elmúltál. Életed java részét, bár zempléni vagy, Salgótarjánban töltötted, itteni gimnáziumban tanítottál, dolgoztál népművelőként, évek óta filmforgalmazó vagy, a televíziónak írtál egy ifjúsági tévéfilmet, mesejátékod is szerepelt a képernyőn, mégis. ez az első köteted. HÚS2 év novellatermését gyűjtötted öss2e, és ebben benne van 1968. és 1989. is. vagyis mindaz, amit ez a két dátum Európa — benne Kelet-Közép-Európa — újkori történetében jelent. Nem érzed azt, mintha egy kicsit megkéstél volna ezzel a kötettel? — Dehogynem. Viszont ennyi lehetőségem volt. Az is előfordulhat, hogy eny- nyi volt bennem a fedezet, ezt nem nekem kell eldön- tenem. Élni kellett, ezért tanár voltam, közhivatalno- koskodtam. s amikor időm volt, írtam. — Ne érts félre, korántsem tartom kevésnek ezt a 10—12 ívnyi novellát, amit most letettél az asztalra, s amennyire én írói munkásságodat szintén évtizedek óta ismerem, a válogatás is hitelesen reprezentálja törekvéseidet. Éppen ezért kérdezem, mi az oka annak, hogy a kortárs magyar prózai irányzatok hatása, noha ismered ezeket az irányzatokat, voltaképpen nem érződik munkásságodban. Lényegében a hagyományosan realista prózát műveled, kerek történeteket mesélsz el, olvasmányokat írsz. Ez természetesen nem minősítés, hanem csak megállapítás. Kérdés, igaz-e? — Igaz. Annál is inkább, mert kedvenc szavam az olvasmány. Én nem tudok és nem is akarok elszakadni a hazai valóságtól, ehhez túlságosan is benne élek, s amíóta huszonöt éve kijöttem az iskolából. látom, nem olvasnak az emberek. egy szűk elitet leszámítva még az értelmiség többsége sem. Tizenöt éves gyerekekben ott van az olvasásképtelenség. jelezve a teljes didaktikai csőd mélységét. Ezért nem kísérletezem, ezért formálom olvasmánnyá a történeteket, gondolataimat a való életről, ami olyan amilyen, de ezt az életet éljük. Ha ezekkel csak egyetlen embert csábítok olvasásra, már nem hiábavaló amit csinálok. — Nem gondolod. hogy ezek az érvek nem annyira íróiak, mint inkább nép- művelőiek. vagy éppen a publicista érvei? — Ha arra gondolsz, hogy az „igazi" írót nem érdekli a hatás, hanem csak maga a mű, akkor valószínűleg igazad van. Én azonban nem ilyen alkatú ember vagyok, engem érdekel az írás közvetlen hatása, vagy legalábbis reménykedem benne. Például ezek a novellák is többnyire vasárnapi újságtárcáknak készültek a Napjaink és más lapok számára, vagy rádiónovellák. A hatvanas évek vége felé Dorogi Zsigmond. a Fiatalok Stúdiójának vezetője többet közölt belőlük a rádiónak, és további munkára ösztönzött. Kezdettől fogva kis tiltakozásokként születtek írásaim, s ez az alapállásom lényegében azóta sem változott. Arra törekszem, hcgv az embereknek saját képük legyen a világról, ne fogadják el a hatalom hóbortjait. ne legyenek kiszolgálók és kiszolgáltatottak. — Ha már itt tartunk, mondanál valamit arról a szűkebb világról is, ahonnan jöttél? Mi határozta meg indíttatásodat? — Parasztcsaládban nőttem fel. A mi házunkban, hasonlóan a többi parasztházhoz, a kalendárium, a Biblia és mindenkinek egv- egy imakönyv volt — a könyv. Az ötvenes évek közepén jártam iskolába, akkor ez a házi „könyvtár” jutalomkönyvekkel bővült. Amikor H. Kovács Mihály tanár úr belökött egy tanári könyvtárba, kitárult előttem a világ, beleszerettem a romantikába. Úgy alakult, hogy Jókai, Mikszáth mellett Tolsztoj lett a kedvencem. A Háború és békét csúcsnak tartom, odakötözött a földhöz, ami az embert lölmutatja. A későbbiekben az a hűség lett a minta számomra, amit a parasztírók, Szabó Pál, Veres Péter és mások után Végh Antal, Mocsár Gábor, nem utolsósorban Sánta Ferenc teljesítménye jelez. — Váltsunk témát. Szépírói teljesítményedhez különösen az utóbbi időben látványosan nő fel publicisztikai tevékenységed. Mivel magyarázható ez? — A novella- és tárcaíró gyakran kap publicisztikai megbízást. Körülbelül 1988- ig iszonyúan nehezen birkóztam meg ezzel a feladattal. Valójában 1989 májusa volt az az idő, amikor fölnyílt behnern egy belső zsilip, a lefojtott gondolkodás gátja 1 összeomlott, azóta hihetetlen könnyedséggel tör fel belőlem a publicisztika. Mintha a kis- ujjamból folyna. Valóságos örömmel írok. Szinte gyermeki boldogsággal élem át ezt a történelmi korszakot. s írok-írok. hogy kinevettesserh a félelmeket és fenyegetettségeket. világgá kiáltsam: nem kell félni, véget ért a rémálom. Ennek elmondása a legfontosabb publicisztikai célom. Iszonyú bűnöket titkoltak el eddig előlünk, táborokat, emberirtást, s ki tudja. mi van még letagadva. Meg kell óvni mindezektől a holnapot. — És a következő célod? — Ha a világ, mint remélem, tényleg megváltozik. hallatlanul megnő az értelmiség felelőssége. Újra meg kell teremteni a szó hitelét, ehhez föl kell tárni és föl kell sorakoztatni a szellemi erőket. Ne féljünk a régi és az új tekintélytől, magunknak csináljuk a jövőt. Itt a régióban is visz- sza kell adni az emberek önbizalmát, szlováknak, magyarnak egyaránt. Sokféle és bizonytalan folyamat zajlik, szükség van az értelmiségi szerep felelős vállalására, hogy jóra forduljanak a dolgok. — Mi lesz a következő kötet? — Két könyvön is dolgozom. Az egyikben másfél év publicisztikájából szeretnék közreadni egy válogatóst. A másik egy karcsú kisregény lesz, egy Cserhát menti falu kapcsán szól a hatalom természetéről. működéséről, szatirikus hangvételben. — Ügy érzem, optimista vagy. Mindenesetre jóval kevesebb benned a szkepszis, mint például bennem. A régió szellemi állapotát is borúlátóbban ítélem meg, talán eddigi rossz tapasztalataim alapján.' Megindokolnád-e derűlátásodat? — Azzal kezdem, hogy korántsem vagyok annyira optimista, mint gondolod. Inkább úgy fogalmaznék, Salvador Dali: Az egyház és a császárság Irkalapnyi papíron mélázó angyal ül. Egy lihegő orrszarvú feje nyúlik feléje. Az angyal meztelen ujját a fenevad szájába teszi. Nem tudott az állat becsörtetni a papírra, csak a leiét dughatta be, az angyali emberség odaadta neki szopni az ő ujját, kellett ez a kis melegség szegény, ronda orrszarvújának. egyrészt, — másrészt nem árt tudni a fogak állásáról an- gyaléknál. Nos, felebarátaim! Rinocé- rosz őslény s az Isten közeléből való emberség között mi más módon jöhetne létre kapcsolat? Illessük legérzékenyebb részét, hogy szelídüljön. Ha nem tenné, ak- k’or még mindég marad kilenc ujjunk barátaim. Vigyázzunk cselekedetünk szelíd hitére! Ha homlokunk közepén valami bőr- keménvedés indulna. vagy ha csak szárnyunk suhogása halkul, ne engedjünk a kísértésnek, helyet cserélni nem lehet, mert a sors génkönyveiben írva áll szárny és szarv kérdése. Ujjat előre szelíden kedveseim! Vegyük Fellini példázatát. Ö egyhelyt, hajótöréskor egy kis csónakba maga mellé veszi a betonfejű szörnyet, felénk integet és derűsen közli, hogy a rinocé- rosz teje élvezhető (És a hajó megy). A szörnyeket mindig magányos csónakok vitték, — a hajórajok csak ismert kikötők közt, — angyal és szörny mindig a bizonytalanban. Előre hát, nyugodt evezőkkel, jobb vizekre! Rinocéroszország nincsen, emberország pedig van számos, körben a partokon. Olyan ország, ahol a rinocérosz elszaporodik csak egy mellőlünk való író művében van, de ő rosszul emlékszik, valójában ott is emberek élnek. Ne kárhoztassuk, ő már régen és elég furcsa körülmények között ment el mellőlünk. ölellek benneteket barátaim, valahonnan a tenger közepéről gondolok rátok. Itt van ez a dög, majdnem elsüllyedünk, én evezek, ő nézi — tisztában vagyunk sorsunkkal. Boldizsár Péter BÖLÖNI DOMOKOS: Vásárhelyi razglednica (Radnóti-parafrázis) Mellézuhantál, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Bunkólövés. — Mindjárt meghalsz te is, súgtad magadnak — csak feküdj nyugodtan. Halált osztogat most a gyűlölet. Der springt noch auf — hangzik fölötted egy jólismert — más — erdélyi nyelven, s: még egy ütés. S nem tudod bűnödet. hogy szeretnék optimista lenni. Tudom, hogy sok a gond és a tisztázatlanság, de éppen ezért most cselekedni kell. Az értelmiség szerepéről szólva: a meglévő műhelyek köré igazi szellemi erőt kell koncentrálni, ideértem például az Új Nógrádot. a Palócföldet, a képzőművészeti és zenei műhelyeket, és így tovább. Szükség van arra. hogy ezután a valódi értékek határozzák meg e műhelyek arculatát. Salgótarján szellemisége még kialakulatlan. Remélem, az új városi ön- kormányzat igazi gazdája lesz majd ennek a városnak. T. E. Bódi Tóth Elemér: Nyurga agár Egy nyurga agár flangál a bécsi nemzetközi repülőtér üvegfalú boltja előtt, szemmel láthatóan ő sétáltatja gazdáját, a kisfiút, és nem fordítva. A póráz természete ilyeténképpen is megragadható. Szeszélyes utat jár be a tranzitégbolt alatt, miként egy sokat próbált jet-doghoz illik Mert az. Röpködő kutya Látszik rajta. Amint elhalad a bolt fotocellás ajtaja előtt, az üvegszárnyak automatikusan szétnyílnak, majd ugyancsak maguktól bezárulnak, ha tovább megy. A közömbös eb pedig csak jön- megv, az ajtó nyílik és zárul. Egyiküket se köti érzelem, vagy más zavaró indulat a másikhoz. Még játékról sincsen szó, egyszerűen csak működésről. Mindketten teszik a dolgukat, járkál a nyurga agár, tárul az üvegajtó, ha közelébe ér, nem nézi, milyen eb, vagy kutya, netalántán ember. Ettől kicsit mesebelivé válik számomra az egész, nem ehhez szoktam hozzá, úgy látszik, most már mindig enyhe ámulatot érzek annak láttán, ha valami működik. De ezt nem mutatom. Igyekszem én is közömbös képet vágni, mint ez a nyűglődő agár, elvégre európai légikikötőben dekkclunk, vagy mi. Legalább ne lássa rajtam a kelet-közép-euró- pai mutáció jeleit. Tegyünk úgy, mintha az irtásos föld, szakadozott vidék tényleg fölszabadult volna, hiszen — lám — én is itt téblá- bolok Schwechat mezején, vagy esetleg a világdiplomácia középpontjában, jóllehet valószínűleg csak az egységes Németország jövője látszik pillanatnyilag biztosnak, 1989. nagyhatalmak engedélyezte, itt-ott véres, másutt vértelen karneváljai után mindenütt másutt marad a koldusszegénység, ami beborítja a lelket, mint a fölrobbant csernobili atomreaktort a szarkofág, amíg a beteg társadalmak idegei végképp föl nem mondják a szolgálatot. Hiszen máris mindent megbénít az újra nyíltan viruló irracionalizmusoktól, a nemzeti. etnikai, vallási. ideológiai pogromoktól való jogos félelem, ami esetleg megint Isten és a haza nevében kezdődik, és ki tudja, hogyan ér véget. Erre van példa a múltban. Legalábbis az első világháború óta, midőn a Nyugat kettéhasította Európát, keleti felén egymásra szabadította a nekivadult nacionalizmusokat, amik végül is kicsúsztak a kezéből. Nem járt jobban ez a köztes népség, akik közé tartozom, Jalta után sem, amelyhez a hu- madik század végi friss keletű, ezúttal gazdasági győzelmük után ragaszkodnának is, meg nem is a nyugati hatalmak, posztin- dusztriális kényelmük bűvöletében. Szinte természetes, hogy nem értik, miért sötétül el Kelet felé az emberek szeme, és az Istennek se akarják látni, hogy rájuk köszöntött a szabadság. Talán azért, mert nem érzik. Úgynevezett történelmi tapasztalatuk csupán addig terjed, hogy legalábbis emberöltőnyi időközönként valaminek a nevében ki kell rabolniuk és halomra kell ölniük egymást, midőn elszámoltató székek alakulnak, élet és halál urává magasztosul a házmester, koncot les a szomszéd, az éppen uralgó pórt. Ilyenkor a javak gazdát cserélnek, a nyomorúság marad. Él az Úr. Az ember azonban hazára vágyna, s ez megint csaknem lehetetlennek látszik. A többi illúzió. Miként az is. hogy itt kó- válygok ezzel a megátal- kodottan magabiztos nyugati ebbel, már-már egyenrangú félként. Sanyi új- zélandi nagymamájával bent van a boltban, Klári is nézelődik valahol a pultok között. Végre kijönnek. — Nem unatkoztál? — kérdezik. — Nem én. — Jé, milyen szép kutya. — Az, Fölmegyünk az indulási oldalra. A Singapore Airlines járata Amszterdamból érkezik. Itt személyzetet cserél, úgy megy tovább. Legközelebb a Maldiv-szigetek fővárosában, Male-ben száll le a gép. A Male-atoll alig pár méterre emelkedik ki az Indiai-óceánból, oda ereszkedik majd a korall- szigetre az iszlamizált indiaiak, szingalézek és maláj halászok, kókuszgyűjtők közé. Onnan már csak egy ugrás Szingapúr. Már itt is vannak az ázsiai lányok, a társaság légikisasszonyai, legalább két tucatnyian. Hajuk fekete-okker csillogás, tarkójuk ívelése meg nem írt költemény, nyakuk lüktető, kecses vonala búfe.lej- tő álom, csípőjük hullámzása ritmikusan ismétlődő tajtékzás a szürke parton. Rugalmas mellek és ágyékok gyöngyházfénye izzik a selymek alatt, ahol az illatos szőrzet is megbúvik, mint mélvben a tengeri liánbokor. Csak hófehér fogaik villognak egészen nyíltan sós víz marta kövekként a fényben. Atlaszpuha Ázsiát énekelek most, magam is az egyenlítői öv illatát szippantva. Ha tudnák Kelet-Európa költői mennyire végzetesen provinciálisak időnként hírhedt vagy csak virágnyelven uszító verseik. De hát nem vagyok szingaléz vagy maláj, más korompillás szigetlakó, nekem csak látvány ez a vidám csapat, amely nemsokára elszáll, mintha itt se lett volna. így megyek el innen én is. Átvágok az érkezési oldal félköríves csarnokán, rápillantok kedvenc sarokasztalomra, aminél üres a székem. Az asztal nem emlékezik rám. a hamutálca is frissei fényesre törölve- Nem marad itt utánam semmi, miként mások után sem, akik itt ültek az első bécsi kávét hörpintve. Alig egy-két óra múlva ez a gép elhagyja Európát, én pedig Vasszilvágyon leszek, itt van a szomszédban, szülőföldem tájai egymásba kapcsolódnak a Lajta mindkét oldalán, szelei átfújnak egymáson. Este nyolc óra körül jár, sötét van, most is h«deg szél süvít, ide-oda cibál, amíg a parkolóig érek. A B9- es főútról Fischamend— Hainburg felé indulok. Kisvárosokon és falvakon megyek át, itthon vagyok, itt is, ott is, de hol a haza? Jó dolguk van errefelé a szélkakasoknak. testes felhők úsznak, a ki-kibukkanó höld is olyan, mintha csak antitestként lógna az égen, akit már csupán a nyilvánosság védhet meg valami készülő katasztrófától, vagy még az se. Az osztrák Gast- hofok és a kopott magvai kocsmák kéményeinek gólyafészkei üresek, beléjük fészkelt a hidegség. Lassan hazaérek, ahol változatlanul és megdöbbentően hiányzik a szellemi komolyság, az emberinek a nemzeti fölé helyezése. Errefelé jóval sötétebbek a falvak, az enyém is alig ad valami fényt. Elfáradt az idő. Ügy látszik, mind nehezebben viseli el ezt a bámulatra méltó aszinkronitást. Itt naponta éveket öregednek az emberek, és egyre több a méltatlanul korai halál. Veszettül ugatnak a kutyák, akik fölé sohasem borult tranzitégbolt, mint a nyurga agár fölé. Nem tudom, hány időzónát repültek át a Singapore Airlines járatának utasai a leánycsapattal, én mindenesetre nyomasztóan érzem az időeltolódás zavarait. — Mindig itt bent eszi a radai rossebb ezt a macskát — rúgja arrébb az asztaltól édesapám szegény fejét. Hiába, az állat is csak oda húzódik, ahol élet van. Csaknem rámjön a nevetőgörcs, ki is megyek az udvarra, ahonnan valami derengő halvány fénykort látni a sötétben. Idelátszanak Szombathely fényei. Idevetül az egykori Széli Kálmán utcából és mindenünnen a pislákoló városi lámpák össztüze. Az udvar mintha kitágult volna. Nem baj, fontos, hogy tere legyen a szélnek, mint a zenének, ha nem is hordja vissza az eltüntetett szombathelyiek porait a szél, amit emlegetni is illetlenség. Bár lehet, hogy ez már Eörsi István verse, mindenesetre Kelet-Közép-Európa. Vasszilvággyal a gerem peremén, de legalábbis Danilo Kis, Milan Kundera vagy Konrád György. Súlyosbítja a helyzetet, hogy folyamatosan időzónákat lépkedek át, mégpedig egyhu* zamban, ami a „biológiai órát” is megzavarja. Márpedig tudományosan bizonyított tény, hogy az időzónákon áthaladóknál meglehetősen gyakori a depresz* szió, £kár a keleti—nyugati, akár a nyugati—keleti repülőutak hatását nézik. Hát ha még mindez úgyszólván egy helyben történik. Ez bizony nincs túl jó hatással a veseműködésre, úgy látszik.
