Új Nógrád, 1990. április (1. évfolyam, 1-23. szám)

1990-04-29 / 23. szám

6 1990. ÁPRILIS 29.. VASÁRNAP UEFHZZJ Öltöztetik a menyasszonyt Érsekcsanádon (Pest megye) Komoly udvarlásra, há­zasságkötésre régen csak a katonaidő letöltése, a lesze­relés után gondolhatott a le­gény. 1853-ban erről így ír Kőváry László: „Az atya, mint egy pátriárka, maga határozza el, mikor lett al­kalmassá fia a családalko­tásra. .. ősszel az apa a fiá­nak egy tallért ad, s ezáltal tudtára adja mintegy, hogy magának nőt vehet... A há­zasulandó tehát most már a guzsalyosba nemcsak lány­nézni jár, hanem a kisze­melt leánynak a tallért meg­mutatja, mely annyit tesz: hogy ha kosarat nem ad­nál, elvennélek.” Kalotaszegen és környékén a lakodalmakat főleg far­sang idején tartották, de gyakori volt az áprilisban, májusban megtartott lakoda­lom is. A hét napjai közül a kedöet választották. Palóc­földön őszre és tavaszra, a kisfarsangra és nagyfarsang­ra tették a lakodalom dátu­mát. Ennek elsősorban gaz­dasági okai voltak, a termés betakarítása, a szüret elvég­zése adott lehetőséget a ki­adások fedezésére. Az ura­dalmak cselédei mindig ok­tóbert tn nősültek, mert ak- kct kapták meg a negyedévi járandóságot. Voltak országrészek, ahol három napig is eltartott a lakodalom, máshol két napig mulattak, napjainkban az egynapos lakodalom a leg­elterjedtebb forma. Palóc­földön a legutolsó háromna­pos lagzit 1930 körül je­gyezték fel Sajópüspök'ben. A múlt század közepéről származó leírás szerint Kalo­taszegen szokásban volt a hatnapos lakodalom is. Az élet fordulóihoz kapcso­lódó ünnepek közt — felté­telezhetően — a lakodalom szokásrendje a legszínesebb, a legváltozatosabb, hiszen nemcsak tájanként, de fal- vanként is más és más mó­don ünnepelték meg a fiata­lok egybekelését. S ha hoz­závesszük, hogy a falun be­lül az egyes családok hely­zete is meghatározta a lako­dalom méreteit, a vendég­sereg létszámát, az ajándé­kok értékét, akkor szinte a változatok végtelen sora áll össze az évszázados tapasz­talatok alapján. Érdekesség, hogy az 1894- ben kötelezővé tett állami, polgári esküvőt hosszú időn át a falvak lakói csupán hi­vatalos eseménynek tekintet­ték, és nem vették körül olyan, a néphagyományok­ban gyökerező cselekvések­kel, szokásokkal, mint az egyházi szertartást. Napja­inkban a hivatalos, tanácsi házasságkötés már nem je­lent gondot, szervesen be­épül a lakodalom szokás­rendjébe. Számos vidéken elterjedt szokás volt, hogy a lakoda­lom előestéjén leány- és le­génybúcsút tartottak. Eze­ken a vidám találkozókon köszöntek el a fiatalok lány- és legénypajtásaiktól, a vi­dám és gondtalan fiatalság korszakától, a lány- és le­gényélettől. A lakodalom napjának délelőttjén gyülekeztek a vendégek külön a menyasz- szonyos, és külön a vőlegé- nyes háznál. Voltak közsé­gek, ahol a templomi eskü­vőre külön menetben vonult a menyasszony és a vőlegény. Elterjedtebb szokás volt, hogy a vőlegényes háztól a vőfélyek vezetésével a nász­menet a menyasszonyos ház­hoz vonult, hogy aztán együtt menjenek a pap elé, a temp­lomba. A zenés, látványos vonulás során sok vidám, tréfás jelenetre nyílt alka­lom. Gyakran elzárták az utat a menet elől, borral kel­lett kínálniuk az „útonálló- kat" annak érdekében, hogy tovább tudjanak menni. A kikérő vőfély, násznagy a menyasszonyos háznál zárt ajtókat talált, kapupénzt kel­lett fizetnie, először ál­menyasszonynak öltözött le­gényt vezettek elé. Egyéb­ként az álmenyasszony figurája nem csak ná­lunk, magyaroknál és egyes szlovák vidékeken ismert. Tőlünk távolabb, a közép-ázsiai törököknél is vannak nyomai, ugyanis a lány „vételára” összegében való egyezség után a vőle­gény megbízottját azzal in­gerük, hogy rút öregasz- szonyt ültetnek az ölébe, akit meg is kell csókolnia. A látványos és sokszerep­lős jelenetek közepette ki­kért és kiadott menyasszony végül is elbúcsúzott szülei­től, rokonaitól, barátnőitől, és elhagyta a szülői házat. Kíváncsiak sokasága nézte végig a lakodalmas menet vonulását. A menyasszony kelengyéjét feldíszített sze­kérre rakták, őt magát is sok helyen kocsira ültették. A násznép gyalog vonult a kelengyével rakott kocsi után. Kurjongattak, daloltak, hangoskodtak, így adták az egész falu tudtára, hogy „vi­szik a menyasszony ágyát", a lány „stafírungját”. Az egész falunak látni kellett, hány dunyhát, párnát kap a leendő menyecske hozomá­nyul. Erdélyben például már napokkal az esküvő, a lako­dalom előtt közszemlére tet­ték ki a kelengyét a meny­asszony háza előtt. Arra nincs lehetőségünk, hogy a lakodalom valameny- nyi jellegzetes és fontos mozzanatát, epizódját is­mertessük, a szerteágazó eseménysorból most csak a menyasszonytáncot emeljük ki. Az éjszaka eljárt tánc kétfé­le szimbólumot hordozott. Az egyik szerint ekkor táncolt utoljára lányként a meny­asszony. A másik, az elfele- dettebb, azt fejezte ki, hogy a család férfirokonai ezzel a tánccal ismerték el, fo­gadták be új asszonyként a leányt. Napjainkban a tánc az ifjú pár számára pénz- és ajándékgvűjtő mozzanat, hi­szen'a táncra kérők pénzt, értékes tárgyakat adnak a fiataloknak. Szexuális szabadosságok­kal teli kórunkra való hi­vatkozással még egy lako­dalmi érdekességet emlí­tünk. Palócföldön voltak fal­vak, ahol csak akkor vezet­ték egyenesen az oltárhoz a menyasszonyt, ha köztudo­másúan már nem volt szűz. A szüzet először a hordoz­ható Mária-szoborhoz kísér­te a vőfély, a menyasszony ott imát mondott, és úgy haladtak a főoltárhoz. Ha esketés közben az oltár va­lamelyik gyertyája elaludt, ez azt jelentette, hogy a menyasszony már nem érin­tetlen. A Nógrád megyei Kállóban a fiatal menyecs­ke úgy bizonyította ártatlan­ságát a falu előtt, hogy az esküvőt követő vasárnap a fátylát és a mirtuszkoszorú­ját a templom Mária-szob- rára helyezte. Felsőtárkánv- ban még a század elején is szokásban volt, hogy a nász- áev lepedőjét kiterítették az udvarra, hogy mindenki lás­sa a menyasszony ártatlan­ságának bizonyítékát. Kiss György Mihály A pápalátogatásra elkészül j Pécs középkori szobortára Még tavaly nyáron röp­pent föl a hír a pécsi püs­pökvári ásatások szenzáci­ós leleteiről, miszerint jelen­tős középkori épületek ma­radványai és gótikus szobor­leletek kerültek elő. Mind­ez azért kerülhetett felszín­re, mert dr. Cserháti József pécsi megyés püspök hozzá­járult ahhoz, hogy a koráb­ban mindenféle kutatástól elzárt püspöki gyümölcsös­kertben megkezdődhessen az ásatás. A feltárás eredmé­nyeképpen az eddig csak írott forrásokban említett középkori épületeket sikerült fellelni, azonosítani. Pécsett 1009-ben alapított püspökséget Szent István ki­rály, és ugyanekkor kezdő­dött meg a székesegyház épí­tése is. A székesegyház kör­nyékén, a Püspökvár, vagy Belsővár területén eredmé­nyes ásatások folytak már korábban is. De a székesegy­ház és a várfal közötti te­rület a 17. század végétől a pécsi püspök háborítatlan gyümölcsöskertje volt. Ezúttal három azonosítha­tó épület maradványai ke­rültek felszínre. Az 1367-ben Nagy Lajos király álltai ala­pított pécsi egyetem az el­ső ilyen tanintézet volt Ma­gyarországon. A közelebbi helye mind ez ideig ismeret­len volt. Most sikerült a he­lyét meghatározni, alapraj­zát tisztázni. Ami azért is jelentős, mert a középkori alapítású egyetemek között a pécsi az elsők egyike, a prágai, a krakkói és a bécsi egyetemek után, s ezeknek az elsőül alapított, 14. szá­zadi közép-európai egyete­meknek az épületei nem is­mertek. Korabeli írások említik az 1217-ben emelt Keresztelő Szent János-társaskápolnát is, amelynek két román és egy gótikus építési korszakát, va­lamint alaprajzát határozták meg a feltárás során. Okle­velekből ismert az egye­tem épületétől nyugatra lé­vő Aranyos Mária-kápolna, amelyet Miklós pécsi püs­pök alapított 1355-ben. A gótikus kápolnában talált, falazott sírgödörből páratlan értékű gótikus szoborlelet került elő. A 14. század má­sodik felére datálják a fes­tett szobrokat, a festetten figurák pedig a 15. század­ból származnak. Reményünk van rá, hogy rövidesen, de legkésőbb a pápa magyarországi látoga­tásának idejére állandó kiál­lításon láthatjuk viszont eze­ket az emlékeket. Azt ter­vezik ugyanis, hogy az egye­tem maradványai fölé védő­épületet emelnek, amely­ben berendezik a Pécs kö­zépkora és gótikus szobrai című bemutatót. (kádár) Régi megyeközpontok hajdani megyeházai A nemesi vármegyei ön- kormányzat kialakulásának kezdetén a nemesség a vár­megye élén álló alispán haj­lékában gyűlésezett, hiszen ez volt az alispán hivatali idejében az igazgatás köz­pontja. A XIV—XV. szá­zad körül azonban már idő­szerűnek mutatkozott a me­gyegyűlések számára állan­dó, központi helyet találni. Évszázadok alatt megsoka­sodott az adminisztráció, a gyarapodó okmányokat, ok­leveleket állandó helyen il­lett tárolni, az elítéltek szá­mára börtön kellett, az egy­mást váltó alispánok kúriái, még, ha kastélyméretűek voltak is, idővel alkalmat­lanná váltak a hivatalos ügyeiket az alispánnal meg­tárgyaló szolgabírák, a tiszt­újító és más megyegyűlések­re összesereglett nemesség kvártélyozására. Így szülte a szükség kife­jezetten a megyegyűlések megtartása, az igazgatás és bíráskodás számára a vár­megye székhelyén felépíten­dő, s a megye tulajdonában álló megyeházakat. A vár­megyék tehát, a jobbágyoktól befolyt házadóból, más jöve­delmekből, anyagi erejüktől függően, előbb-utóbb felhúz­ták székházukat. A török kiűzése utáni idő sem kedvezett az új építke­zéseknek. S csak a XVIII. század derekától, a viszony­lagos jólét beköszöntésétől épültek fel sorban a megye- székhelyeken azok a mo­numentális vármegyeházak, amelyek napjainkig megha­tározzák e városok arcula­tát. jellegét. Ennek következtében is­merünk jó néhány megye­házat. amelyik nem megye­székhelyeken áll. Van olyan, mint a Somogy megyei Tap- sony falucskában, amelyet a közelmúltban sajnos már le is bontottak. Csupán példá- lódzva emlékezünk meg né­melyik, azóta célját veszített épületről. így a Kemence községiről, amelyet 1710-ben építtetett Koháry András honti főispán, közösen Ester­házy Imre egri érsekkel. A kemence! megyeházán 1751­ig gyűlésezett Hont várme­gye, holott a megye székhe­lye Ság volt. 1651-től 1786-ig Nemeskér volt nemes Sopron várme­gye igazgatási központja, ahol 1669-ben emeltek maguknak a korabeli háborús, török­vészes időknek megfelelő székházat a tekintetes karok és rendek. Várfallal körül­vett udvarára várkapun át lehetett bejutni. Melléképü­leteit 1900-ban bontották le. A Nógrád megyei Szügyön éppen ellenkezőleg történt a bontás: itt az 1750-ben emelt központi épület állt útjába valakinek, holott „a várme­gye ezelőtt itt tartotta köz­gyűléseit és törvényszékeit, 1790 után pedig csak a tör­vényszékeket" — írja Fé­nyes Elek. A nagy körfalak a szép barokk melléképüle­tekkel ma Szügy látványos­ságai közé tartoznak. Szügy- ről költöztek át a megye- gyűlések a szomszédos Ba­lassagyarmatra, a Kasselik Ferenc által 1834—35-ben épített új vármegyeházba. Csonkaréti Károly A Balassagyarmaton álló hajdani vármegyeház oromzatos középrizalitja. Az 1750-ben épített szügyi vármegyeháznak ma már csak kiszolgálóépületei láthatóak magas kerítésével és egyik díszes kapujával. Bölcsőtől a koporsóig ^ ]Lii\ 1 O ]D A ]L O í^l VAN A MI UTCÁNKBAN...” Lakodalmi népszokások

Next

/
Oldalképek
Tartalom