Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
4 INCH i KAI) 1990. MÁRCIUS 15.. CSÜTÖRTÖK ,,Orgona hangú bikái lottern" — mondja Petrás László sportvadász Petrás László a három pont híján aranyérmes trófeával. A rumot nem szereti... 4 gyarmati Oncdin Itt még szakállal... Személj' szerint is közeli ismerősöm, mondhatnám: jó barátom Petrás László mérnök-tanár, aki az elmúlt vadászati idényben élete eddigi legnagyobb szarvasbikáját lőtte. A nóg- rádkövesdi vadásztársaság tagja a nagy esemény óta már jó párszor fogadhatta barátai gratulációját és pergethette vissza a torokszorító pillanatokat... A korábbi időkben nem sok puskaport durrogtatott el, de a múlt év sok mindenért kárpótolta. Lőjegyzé- kébe került több vaddisznó és hat róka is. — Az igazi siker csak most szegődött mellém. Dédelgetett álmom, hogy egy igazi trófeás bikát elejtsek, végre valósággá vált — mondta. A Petrás családot sokan ismerik Terénvben. László édesapja is vadász immár több mint harminc éve. A Laci gyerek általa fertőződött^ meg az erdő, a mező, a vad szeretetével. Petráséknál a vadásznapok jelentik az ünnepnapokat. Holott egyáltalán nem olcsó szórakozás Szécsény- ből Terénybe, meg Szan- dára személygépkocsizni. .. — Hol kezdődött a vadászszenvedélyed? — érdeklődöm, miközben éppen a lambériát szegezi a padlásllóV gondolom, hogy ** csak kétféle ember létezik: aki úszik és aki fog úszni. Szörnyű egyszerűsítés, pedig alapvetően igaz. Átvetélt torzók adják az alapiét a halászléhez, amit a szlogen szerint lótejből főznek. Talán a mi lófe- jeinkböl, a bólogató jános- ságunkból. Hitét 'vesztett nemzet lettünk, félig akaratunk ellenére. JVIuszáj leírni: ki kit és mikor csapott be, kik azok az erők, akik vízfejűeket neveztek ki, és kik azok, akik ezt továbbörökítették. Találgatásokra maradtunk, pedig a tétel tökéletesen igaz! Sírásó nemzet lettünk, s alig van remény, hogy lesz jövőnk, utódunk, aki ezt* cáfolhatná. Kiútként keressük a kötelet, amire nem szolgáltunk rá. Drogokkal bomlasztjuk az oly nehezen megszerzett eszmét, gyerekeinknek hazudjuk a valót. Menteni próbáljuk a menthetetlent, a gyermek térben lévő szoba mennyezetére. — Általános iskolás- koromban a fácán- és a nvúl- vadászatokkal. Rendszeresen jártam édesapámék- kal hajtani, a többi hasonló korú gyerekkel. Élveztük a puskaropogást, örömmel vittük a lőtt fácánt és a nyulat. Ebben az időben csak ezek voltak a terényi határban. Az igazi élmény viszont az volt, mikor az első élő vaddisznóval „találkoztam”. Ekkor erősödött meg bennem igazán a vágy a vadászat iránt. — Tehát a nagyvadat kedveled? — Igen. Kamaszkoromban sok éjszakát a szarvas- bőgés hallgatásával töltöttem el. Mindig abban bíztam, hogy egyszer én is lőhetek egy „orgonahangú” bikát. — Sokat vártál erre a pillanatra? — Igen. Hiszen a szarvas- bőgés ideje egybeesik a tanévkezdéssel. A másik ok: nemcsak rajtam, hanem az intézőbizottság döntésén is múlik, hogy lőhetek-e. — Szerencsés vadásznak érzed magad? — Most úgy érzem: igen, de megmondom őszintén, eddig még nem gondolkodtam el ezen. Mindig előre átgondolom, mit akarok. Azörök tanúságát aprópénzzel kifizetve. Mementó! Ki ne emlékezne az első döbbenetre, mikor nyitott kölyökszemek vizslatták az elődök valóját? Igát lehet ez? — kérdezték, és a másMcmcntó... napot elkezdtük kiváltani szuperjátékokkal, nem kímélve akár a létet, sem. Elértük! Nincs utánunk való és a szitkok, amit szórunk, sokkal inkább illenek ránk, mint utódainkra. Felmentésért esedezünk, s fogalmunk nincs, hogy’ szabaduljunk. Egyáltalán meneküljünk-e? Kitől? Ki van, aki meri mondani, hogy nem tettünk meg mindent fajtáinkért? Persze váltott reményként hisszük az igent, pedig óriási tévedések áldozatai vagyunk. Pénzzel megváltható boldogság tán az évszaknak, a napszaknak, az időjárásnak, a szélnek, a holdvilágnak, a terület sajátosságainak megfelelően mérlegelek és döntök, miként vadásszak. — Sok tapasztalat, tudás, verejték, lőtudás kell a sikeres vadászathoz? — Feltétlenül. A vadféleségeket pontosan kell ismerni, értéküket minősíteni. Ez vonatkozik a som- polygó rókákra, a legelésző őzbakra, a rudlit vezető szarvastehénre, a bőgő bikára, a békésen turkáló disznókondára, a védett madarakra, a vadfajokra egyaránt. A vadász felelőssége a vad őrzése, gondozása, a vadászati berendezések építése is — sorolja arra utalóan, hogy az igazi vadászt nem a vállra akasztott puska jellemzi. — Hogyan lőtted ezt a csodálatos szarvasbikát? — Szeptember 23-ig külföldi vendégvadászokat fogadtunk, ezért nem vadászhattunk. Előző napon vettem észre ennek a bikának a nyomát, de egy váltóvadnak minősítettem. Disznólesre indultam a novinai és a szálaskai határrészre, ahol a háztáji földek voltak: kukorica-, krumplitáblák. Naplemente előtt két kóbor kutya jelentkezett. az egyiket „megállítottam”. Még teljesen lő- világ volt, amikor egv halk bikamorgá&t hallottam. Vettem a kereső távcsövet és láttam, hogy pont felém tartott. A viselkedéséből érezhető rendellenességre következtettem, mert kapkodta a fejét. Közelebb jött és láttam, hogy sérülés van a szeme tájékán. — Vadászláz, vagy nyugalom vett rajtad erőt? — A nyugalom. Szépen kivártam a pillanatot, pontosan céloztam, lövés után láttam a vad „visszajelzését”. A vadászláz akkor ért el, amikor előttem feküdt életem vágya. Levettem kalapom, tiszteletemet adtam, és egy gallyat tettem a szájába utolsó harapását jelezve. öten segítettek a zsi- gerelésben és a szállításban. Mire a nemesvad kihűlt, tejfehér köd lepte el a terényi novinai völgyet, az öreg egyedül álló fűzfa környékét. Csend, méltóságteljes nyugalom telepedett a tájra, a több mint tíz évet megélt szarvasbika tiszteletére. Petrás Lászlóban még sokáig él az élmény, az elmúlt évi szarvasbőgés egyik felejthetetlen napja... hazug álmainak kergetöi. Megőszültünk, és nem haladtunk. [Közben a lelkünket árultak bagóért, és a köny nyű halál lehetőségét keressük a jövőt tisztán vállalás helyett. Hebegve mondunk igent a nemre, mondván, rosszabb már úgysem lehet. Pedig lehet. Még sokkal rosz- szabb. Rosszabb, ha nem szerezzük vissza az egyszer már kiszenvedett, de elfelejtett hitet. És ezt igazán hisz- szük, úgy, hogy ezt mindenki higgye, mert így csak a koporsó lesz szép, a halottak, már nem is akarják látni, mert ennél szebb (pénzben) már nem is lehet. Anyáink éjszakai könyörgései a holnapi kenyérért, mást terveztek. Gacsos uj- jakon akarták áthúzni a szebb jövőt. Nem hiszem, hogy tévedhettek. Mi már nem tévedhetünk!. .. Boronyal Tamás Tengerész — ködös fogalom ez nekünk, hétköznapi embereknek. Láttuk ugyan őket megszámlálhatatlanul sok filmben, olvastunk róluk izgalmasnál izgalmasabb regényekben,mégis felszínes ismeretekkel rendelkezünk. A tengerész cserzett arcbőrű, dús szakállú, a nőket és a rumot egyaránt mértéktelenül „fogyasztó”, csupa izom emberként él a képzeletünkben. A valóság pedig egészen más. Ezt tudtuk meg a balassagyarmati Lovászi Lászlótól. Szívélyesen fogad lakótelepi, ízlésesen berendezett, hangulatos lakásában az állandóan jó kedélyű, bajuszos fiatalember. A falakat megannyi tengeri emlék díszíti. Többek között homár, kagylók, tek- nősbékapáncél utal a korábbi foglalkozására. — A gimnáziumban — kezdi mondandóját — egyetlen biztos elhatározásom volt: utazni akarok, világot látni! Két lehetőség állt előttem: geológus, vagy tengerész leszek. Az utóbbi mellett végül is családi okok miatt döntöttem. Az édesapám korai halála miatt az édesanyám egyedül nevelt, négy testvéremmel. Ezt az óriási terhet akartam azáltal csökkenteni, hogy minél hamarabb munkába állok. Így választottam a mindössze hároméves közlekedési és távközlési főiskolát, ahová a tízszeres túljelentkezés és a komoly orvosi vizsgálat ellenére bejutottam. Pontosabban: előfelvételi nyert, hiszen az iskola előtt egy évig, tapasztalatszerzés céljából matrózként kellett szolgálnia. Így került a Borsod nevű 11Ö0 tonna hord- képességű kis hajóra, ahol először hajósinasként, majd nappalos matrózként dolgozott. Munkája először a kabinok és közös helyiségek rendbe tartása volt, majd a hajófestés, -karbantartás volt. A főiskolát jeles eredménnyel, hajózási üzemmérnöki képesítéssel fejezte be. Már az első évfolyamban feleségül vette első szerelmét, hiszen tudta, csak az iskolai évek alatt élhetnek együtt. A sorkatonai szolgálat letöltése után, 1977-től végre megkezdődött számára a valódi tengerészéit! — Több hajón is dolgoztam, legszívesebben az Amal expresszre, a Dunára és az Újpestre emlékszem. Ezek mind kis kategóriájú, kereskedelmi hajók voltak. Nagyon élveztem ezt az életet, ennek ellenére két év után felmondtam. A feleségem nem bírta már az egyedüllétet. Ennél a megjegyzésnél az addig figyelmesen hallgató Aranka asszonv is megszólal: — Előfordult, hogy tizenegy hónapig nem volt itthon! Csak levelet, képeslapot küldött kéthetenként. Ezt az egyedüllétet csak az tudja, aki már átélte... Mosolyogva veszi vissza a szót a házigazda, s mondja: mindössze fél évig ült az asszonya szoknyáján, a vágy visszavitte a tengerre. Több mint két évet hajózott még megbízott másodtisztként, mígnem 1982-ben végleg szegre akasztotta tiszti egyenruháját. Azóta Gyarmaton dolgozik a kábelgyárban, az erősáramú üzem vezetőjeként. A világ annyi országában járt, hogy hirtelen össze sem tudja számolni. Leggyakrabban a Földközi- és Vöröstengeren hajózott. Északon Finnországig, délen pedig Dél-Jemenig jutott. Egyedül Dél-Amerika és a Távol-Kelet maradt álom a számára. De nem panaszkodik... Vannak országok, ahol egy-két nap alatt kipakoltak és mehettek tovább, de főleg a fejlődő országokban olykor egy hónapot is várakozniuk kellett. A napi feladat elvégzése után, kimentek a városba szórakozni; söröztek, moziba mentek, vagy kirándultak. Így ismerkedett meg kedvenc városának, az olaszországi Ra- vennának a szépségeivel. A nyelvek közül a tengerészek az angollal állnak közelebbi kapcsolatban, hiszen a főiskolán azt tanulják. Igaz. csak a hajózási szaknyelvet, ami azért mégsem azonos a társadalmi nyelvvel, de megértettették magukat, bárhol jántak. Az étkezés az otthon berakott óriási hűtőkamrák tartalmától függött, amit a szakácsok minden kikötőben helyi ínyencségekkel egészítettek ki. Néha a tenger is adott finomságokat, így semmi panasz nem lehetett a tengerészkosztra. — Bármennyire is csodálatos volt a tengeren, azért legjobban mindannyian a hazatérést vártuk — néz ösz- sze nejével sokat árulkodóan a házigazda. — Általában hat hónapig hajóztunk, s az itthoni két hónapos szabadság minden perce elmondhatatlan boldogságban telt. Aranka asszony mesél ismét egy jellemző történetet: — Egyik hazajövetel során beállított László, s megállt a már beszélő kisfia előtt. Az nézte, csak nézte őt, majd kisvártatva felém fordult: „apa?” Sokan úgy tudják, hogy a tengerészek nagyon jól keresnek, életük nagy része szórakozásból áll. Mondom neki, mire jóízűen elneveti magát. — Ezek tévhitek — feleli. — Körülbelül 120—150 dollár havidíjat kaptam, amiből valóban csak cigarettára, az általam inkább kedvelt whiskyre, képeslapokra jutott. Emellett itthon a feleségem egy teljesen átlagos magyar fizetést kapott a MAHART-tól. Szóval, szó sincs meggazdagodásról, egyedül az emlékek és az ismeretek gazdagítanak. A szórakozásra csak nagyon ritkán, kirakodások alkalmával jutott idejük. De azok messze elmaradtak a könyvekből és filmekről ismert mulatásoktól. Végezetül néhány érdekes történetet kérek tőle, de mindössze eggyel szolgál. Finnország partjainál hajózva jégbe fagytunk. Segítséget kértünk, s „rokonaink” röpke két óra múlva kiszabadítottak bennünket a kényszerű fogságból. A felesége megjegyzi: — Évekkel ezelőtt együtt üdültek a dunászok és tengerészek. Az előbbiek minden este a nőügyeikről, a mulatozásaikról meséltek, míg az utóbbiakról csak az utolsó napon derült ki, hogy tengerészek. Ők valóban csendesek, megfontoltak, de korántsem szószátyárok. Bár még órákig elhallgatnám vendéglátómat, de mégis távozom. Közben megjött a két fiú, a 15 éves Olivér és a 13 esztendős Levente. Nem akarok tovább zavarni... Amíg a kapuig kísér, elmeséli, a nagyobbik, fiát komolyan érdekli a tengerészet. Lehet, hogy ismét lekerül a fogasról a díszes tiszti egyenruha?... Szilágyi Norbert Rácz András
