Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

Nem támo Nógrád Megye Tanácsa, a közelmúltban elfogadta 1990- re szóló költségvetését. Tör­ténetesen éppen az új ke­letű magyar kultúra napján. Ahogy az ember a költség- vetést böngészi, erősödik, benne a gyanú, lehet, hogy a jövőben tényleg csak egyetlen napon lesz kultúra, a többire ugyanis nem jut pénz. Az elvaduló közálla­potokat tekintve, magam ré­széről inkább az egyetlen napra szűkített magyar kul­túrától tekintenék el szíve­sen, a maradék 364 nap kul­turáltságának reményében, de hát ez magánügy. Korántsem az maga a költségvetés, amit természe­tesen sokféle szempontból lehet vizsgálni. Mindenek­előtt nyilvánvaló, hogy tö­kéletesen megfelel a kor átmenetiségének, tehát krí- zisköltségvetésröl van szó. További ismérv lehetne, hogy mennyire őszinte és nyílt, mennyire feszültség­csökkentő vagy -növelő. Bi­zonyos alapelveket tekintve, említendő, hogy a költség- vetés átmenetiségében nyílt, teret ad az önállóságnak, a helyi kezdeményezésnek, teljesítőképességre - ösztö­nöz. Miután e három mo­dern alapelvet a költségve­tés fölvállalta, alapkérdés, hogy a megvalósulás során mindezekre milyen lehető­séget nyújt? Lássuk ezt most a kultú­ra példáján. Régen hangoztatott alap­elv a prioritás kérdése. Ha megnézzük, a kultúra szfé­rájában hogyan érvényesül a prioritás, a költségvetés­ben, a következőket látjuk. Itt egyedül a közoktatás szerepel, természetesen jo­gosan. De mi van a többi területtel (tudomány, mű­vészet, irodalom, zene, köz- művelődés). A választ a költségvetés sommásan a nem támogatott kategóriába sorolással adja meg erre a kérdésre. Azaz. az 1988-as, illetve ’89-es évet ismeri el pénzügyi tekintetben bázis­ként, és nem veszi figye­lembe az azóta bekövetke­zett inflációt, árnövekedést, a működési költségek emel­kedését, és a bérfejlesztést is saját hatáskörbe utalja. Mi következik ebből'’ Elsősorban az, hogy itt nem prioritásról, hanem ki­zárólagosságról van szó. És ez alapvető tény. Valójában lehetetlenné tesznek intéz­ményeket és tevékenységi területeket. Ezt ugyan nem mondja ki kerek perec a költségvetés, tehát a nyílt­ság önmaga által felállított elvét sérti meg. Nézzük ezek után, milyen megoldást javasol a közmű­velődési intézményeknek? Először is azt, hogy gaz­dálkodjanak takarékosab­ban, Ez — ha csak egy fel­tételt, az inflációt vesszük figyelembe — nem orvoslat. A költségvetés másik javas­lata, hogy küldjön el embe­reket. De hát milyen embe­rek dolgoznak ezen intéz­ményekben? Mindenekelőtt szakemberek, például muze­ológusok, levéltárosok, nép­művelők, és így tovább. Ha őket elküldik, az intézmé­nyek megszüntetik tevé­kenységüket. A másik fog­lalkoztatottsági kört az alacsony nyugdíjasok, a szakmák „segédmunkásai'' alkotják, többnyire nyugdí­jas ' értelmiségiek. Velük kapcsolatban két kérdés me­rül fel. Az egyik, növeljük-e az értelmiségi munkanélkü­liséget? A másik: további körbe tartoznak többek kö­zött a múzeumi teremőrök, más kiegészítő munkakö­rökben dolgozók. Ha őket elküldik, megint az intéz­mények működése kerül ve­szélybe. Mindezen felül itt a szakszervezet állásfogla­lása, amely arra ösztönzi az intézményvezetőket, hogy éppen e rétegeket ne tegye ki az utcára. Tehát a működés során arra az alapvető _ kérdésre, hogy a fenntartó tanácsnak milyen típusú intézményre van szüksége, és azt milyen formában akarja fenntar­tani, nem ad világos vá­laszt a költségvetés. Mert az jelen helyzetben kissé cini­kusan hangzik, hogy oldják meg mindezt az intézmé­nyek vezetői. A további következetlen­ség abból származik, ha ilyen egyenletet állít fel a költségvetés: van az okta­tás és van a többi kulturá­lis ágazat. Ebből ugyanis az következik, hogy a kul­turális tevékenységet, mint folyamatot megakasztjuk, csak az iskola működik majd úgy ahogy, és a töb­bi tevékenység elsorvad. Ez pedig — szélesebb értelem­ben — a történelemfelfogás most se magas színvonalát tovább rongálja, a fiatalok és a felnőttek körében is fontos érzelmi hatások a művészetek „besorolt” helye miatt megszűnnek létezni, mindezt pedig valójában egy vagy több generáció szenvedi meg. Tovább nő a személyiséghiányos embe­rek köre, növekednek az egyéni és társadalmi identi­tászavarok, amelyektől máris szenved az ország, tovább erősödnek a történel- mietlenség légüres terét már most is mind erőszakosab­ban kitölteni kívánó „ordas eszmék”, a lassan mindent elöntő demagógia és vészes intolerancia. Mindez már napjainkban is az instabili­záció tényezők közé tarto­zik, a hangos pártcsatározá­sok mögöttes tartományát jelenti. Ha mindehhez hozzá vesz- szük a helyi intézmények ál­lapotát, a még létező helyi kezdeményezések körét, azt kell látni, hogy a költség- vetés sommás kizárólagos­sága tönkreteszi azon helyi törekvéseket is azzal, hogy diferenciálatlanul „intézke­dik”. Ez tehát nemcsak krí­zisköltségvetés, hanem kö­vetkezetlen is. Arról már nem szólva, hogy minden, a kulturális területre vonatko­zó korábbi megyei döntés ezzel automatikusan érvény­telenné válik. Tehát, a költségvetés nem kultúrabarát. A kérdés mindössze annyi, a régió gazdasága megfelelő kondí­cióban van-e ahhoz, hogy újabb szponzorálási módsze­rek alkalmazásával, hosz- szabb távon saját érdeké­ben is, enyhítsen a jelen helyzet gondjain, ezzel is mérsékelve a kultúra sül­lyedésének várhatóan meg­gyorsuló folyamatát. Lassan ugyanis nem lesz hová süllyedni. Márpedig korántsem csupán az üres zsebű, hanem — részben ez­zel összefüggésben — az üres lelkű tömegtől lesz ok a félelemre. T. E. i lumniwn " ■»» ... w ................... ........ S zalay Ferenc: öregember szekérrel CSÓK ISTVÁN j AZ ÉLETÖRÖM FESTŐJE aáj. Szorongásos, gondter- 1 helt napjainkban rit- I ka a felszabadult derű néhány pillanata. Ilyen per­cekben részesít ma is Csók István, a modern magyar festészet klasszikusa, ha ké­peivel bárhol találkozunk. A 125 éve, 1865. február 13-án, Sáregresen született, matu­zsálemi életkort megért Kos- suth-díjas, kiváló művész, a kortárs festészet egyik leg­vonzóbb egyénisége, aki nyíl­egyenesen felfelé ívelő pá­lyáján mindig ember tudott maradni. A siker, a nemzet­közi hír sohasem kábította el, a művészet szolgálata volt fő célja a haláláig. Az „életörömnek, a szív és szel­lem derűjének és az érzé­keknek, e pogány szenthá­romságnak" volt korszerű szószólója minden művében. A falusi molnárgyerek túl­áradó temperamentuma, ki­robbanó tehetsége hamar utat kért. Tehetsége már az akkori képzőművészeti főis­kolán, a Mintarajziskolpban jelentkezett, ahol Székely Bertalan és Lotz Károly nö­vendéke volt. Tudását, mint sok kortársa, a müncheni festőakadémián fejlesztette tovább. 1880-ban Párizsba utazott, a Júlian-akadémiára vették fel. A francia fővárosban is­merkedett meg az új irány­zatokkal, de őt is, mint Ke- let-Európából jött kortársa­it, nem az impresszionisták művészete ragadta meg, ha­nem az a csillogó, ezüst­szürke derengés, amely Bas- tien-Lepage képeit jellemez­te. Előadása a „finom késői naturalizmus” hatása alatt gyöngyházfényűvé vált, a körvonalak erőteljes hangsú­lyozásával. Korai remekei, a Krumplihámozók és az Űr­vacsora (1890) a Párizsi Sza­lon nagy aranyérmét, 1894- ben pedig Bécsben az álla­mi nagy aranyérmet nyerték el. Ezután tanulmányutat tett Itáliában. A velencei festők ragyogó színessége felszabadította, palettája a századforduló után felélén­kült. Hazatérve a nagybá- nvi festőcsoporthoz csatla­kozott, a népies életkép té­máihoz tért vissza. Ekkor keletkeztek sokác tárgyú ké­pei, melyek felszabadult szí­nességükkel festészetét a Fauve-ok (Vadak) törekvé­seihez közelítették. Csaknem egy évtizedre visszatért Pá­rizsba. Itt festette 1910-ben saját művészetében és a mo­dern magyar festészetben egyaránt korszakalkotó ké­pét, a Tulipános ládát. Élet­művének magas színvonalú, bensőséges családi örömét sugárzó képsora, a Züzü- sorozat az első világháború körül készült, a budapesti lakása ablakából festett, ma­dártávlatból megörökített utcaképekkel együtt. Csók festészetének jelen­tős vonulatát képezik akt­képei. Egészséges érzékiség, a női szépség iránti mély hó­dolat árad artisztikus, szín­pompás képeiből, melyek a két világháború közti nagy- polgárság körében nagy si­kert arattak, virágcsendéle­teivel és tájképeivel együtt. Tájképei közt kiemelkedő helyet foglal el a pogány életörömöt sugárzó Amalfi (1937), a Keresztapa regge­lije (1932) pedig a békevi­lág egy darabja, búcsú a polgári tegnaptól. Felfedez­te a Balatont is, figyelmét lekötötte a fények, párák, színek változó játéka a vízen (Szivárvány a Balaton felett, 1930). 1923-tól 1932-ig a Képző- művészeti Főiskola tanára volt, de képei a Horthv-kor- szak vezető körei számára tűi modernek voltak, ezért nyugdíjazták. A felszabadulás után, a tiziani korban levő festő je­lentőségéhez méltó elismerés­ben részesült, Kossuth-dí- jat, Népköztársasági Érdem­rendet kapott. 1949-től 1961- ben bekövetkezett haláláig ő volt a Képző- és Iparművé­szek Szövetségének elnöke. A koalíciós idők viharosan szervezkedő, egymás ellen hadakozó művésztársadalmá­ban megfontoltságáért, jó­zan emberségéért a szakma tisztelete és szeretete övezte. Látásának romlása miatt ekkor már alig vette kezébe az ecsetet. Utolsó jelentős műve az 1951-es Béketrip­tichon. A modern magyar művé­szetben ő képviseli leginkább a franciás szellemet a hazai táj ízeivel átitatva. Megva­lósította munkásságában azt, amit példaképeiben Párizs­ban annyira csodált: „Felis­mertem az ifjú francia mű­vészgárdát (a Vadak): Ma­tisse, Maurice Denis, van Dongen, Vlaminck, Derain törekvéseit, kik a legmaga­sabbat a művészetben — ön­magukat adták.” B. I. Tehetséges diákok Nógrádban IRODALMI EMLÉKEINK Madách-pályázat előiskolája A Magyar Irodalomtörté­neti Társaság nógrádi tago­zata és a Nógrád Megyei Pe­dagógiai Intézet múlt év áp­rilisában pályázatot hirde­tett középiskolások részére ,,Irodalmi emlékeink” cím­mel, tájékoztató ajánlások­kal ellátva: gyűjtő-feldolgo­zó munka, önálló, eredeti al­kotásra. műelemzésre ösztö­nözte. A pályázat célja — az irodalmi hagyományápo­lás mellett — az volt, hogy lehetőséget kínáljon, teret adjon ifjú érdeklődők, kuta­tók irodalmi próbálkozásai­nak. A jeligés pályamunkákat 1989. december 10-ig kellett leadni, az eredményhirde­tésre idén január 26-án, a Madách-emléknapon, az iro­dalomtörténeti tagozat köz­gyűlésén került sor. Miként azt már korábban röviden hírül adtuk, össze­sen 18 dolgozat került a szaklektorokból, pedagógu­sokból, a meghirdetők kép­viselőiből álló lektoráló- és , bírálóbizottság elé. Az ered­mény kihirdető napon tíz fiatal vehette át a megérde­melt díjat. A gyűjtő-feldolgozó ka­tegóriában az első díjat a „Megtartó Hagyomány” — Az emberi élet forduló­pontja, temetkezési szoká­sok Terestyén” című pálya­munka írója, Marosi Judit, a balassagyarmati Szántó Kovács János Gimnázium tanulója vette át. Dolgoza­tában a halál előjeleinek tartott hiedelmektől, a ha­lott felkészítésével, ravata­lozással, temetéssel kap­csolatos szokásokat követte végig a helyi hagyományok­ban. Érdekessége még, hogy a pályázó egy népi verselőt is felfedezett. Gyurkó Szilvia, a salgó­tarjáni Táncsics Mihály szakközépiskola diákja „Népköltészet és szokások Mátraalmáson” című mun­káját második díjra érté­kelték. Két harmadik díjat adott ki a bírálóbizottság: Gréczi-Zsoldos Enikő „Ré­gi szalmatercsi lakodalom” és Pásztor Angelika—Híd­végi Kinga „Pásztó törté­nete” (a pedagógiai intézet különdíja) című pályamun­kákra, mindannyian a Szán­tó Kovács János Gimnázi­um tanulói. Az önálló eredeti alkotás kategóriában „Befizetek egy középkori útra,” tréfás útirajz, Heinz Frigyes Fer­dinand, a salgótarjáni Bo­lyai János Gimnázium di­ákjának pályamunkája nyerte el az első díjat. Munkája igazi diákhumor, önironizáló hajlammal, lá­tásmódja groteszk, de ere­deti. „Az idős emberek nem öreg felnőttek” — Mit ad­hat egy város (szociográfi- kus esszé a balassagyarmati szeretetházról), Kádár Vik­tória, a Szántó Kovács Já­nos Gimnázium tanulójának dolgozata második díjat ka­pott. Megosztott harmadik díj átadására került sor: Kukucska Bernadett (Szán­tó Kovács János Gimnázi­um) „Álmodj szépeket ba­rátnőm” novellája, valamint Pál Andrea (Bolyai János Gimnázium) „Ö” című ver­sei között. Műelemzések kategóriá­ban első és második díjat, a zsűri nem adott ki. A két harmadik díjas Kiss Anita (Táncsics Mihály szakkö­zépiskola) Szécsény szülötte, Komjáthy Jenő életművét, és Szabados Mónika (Ma­dách Imre Gimnázium) Ma­dách Imre Csák végnapjai című drámáját elemezte, s ezzel elnyerte a Nógrádi Történeti Múzeum külön- díját. Az irodalmi pályázat szak­mai értékét dr. Kerényi Fe­renc, a nógrádi irodalomtör­téneti tagozat társelnöke foglalta össze. Kifejezte a meghirdetők, pedagógusok, irodalmárok azon vélemé­nyét is, miszerint a pályá­zatot rendszeressé kívánják tenni, hiszen a Madách-pá­lyázat olyan előiskolája is lehet, amelynek résztvevői­vel majdan a felnőtt pályá­zók körében is találkozha­tunk. Nem támoaatott kateaóriák

Next

/
Oldalképek
Tartalom