Nógrád, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-08 / 6. szám

NÓG RÁDIÉÉÜAKON.. Qg-> Éjjeli menedékhely avagy minden viszonylagos TELEXEN ÉRKEZETT. . . Négyszáz személy részére főznek naponta ebédet a Nőtincsi Általános Iskola Kony­háján. Innen látják el a négy társközség oktatási intézményeit, a termelőszövetke­zet dolgozóit és a rászoruló idős embereket meleg élelemmel. —Rigó— November végén Zánkán. az úttórővezetők tizedik országos konferenciája áttekintette a mozgalom 43 évét, s meghatározta a jövő feladatát, megválasztot­ta az ügyvivő testületet. H / ^ ' ' i Reggel 6 óra lehet. A főváros az új év első napjára ébred. Az utcákon szórakozásból hazatérő, fá­radt emberek. De vannak akik átmentették a jó han­gulatukat az újévre is. Bohóctrombitájukat fújják a fiúk, a lányok pikáns nótá­kat dúdolnak, s hozzá még figuráznak is. Sokunkat megmosolyogtat a látvány. Néhány percet időzünk a társaságukban, és mindenki igyekszik ha­za. Jómagam is igyekeznék, ha éppen nem kellene vár­nom jó kétórányit vonatom indulásáig. Tépelődöm. Mit tudok ten­ni? Hol töltöm el ezt a hosszú.időt, így kora reggel? Kirakatokat nézzek? A, ilyen fáradtan és álmosan, csomaggal megrakodva nem megy! Bármennyire is vi- szolygok a váróteremtől, ezt a formáját kell választanom a várakozásnak... Belépvén, nem valami el­ragadó látvány fogad. Né­hány ablak kitörve, rajtuk "keresztül süvít a hideg szél. Szinte egyetlen ülőhely sincs, mert elfoglalták a hajlékta­lan emberek, akiknek puha párnájukat a kemény pad jelenti. De vannak olyanok is, akik a hideg, piszkos követ vá­lasztották fekvőhelyül. Vé­gigpásztázom az embereket, s megrökönyödve gondolom, kevés azoknak a száma, akik csak „átmeneti pihenő­helyként" választották ezt a várótermet, mígnem indul a vonatjuk. Egy arabnak, tű­nő fiatal páron akad meg a szemem, akik pár hónapos gyerekkel*is vállalták ezt a Május volt, az asszony kitekintett a villájuk abla­kán. Csodálatos látvány tá­rult szénié elé. A virágok között a zöld gyepen két gyönyörű teremtést. Az ő gyermekeit. Régi vágya volt, hogy gyermekeket szüljön. Kis­lánykorában elhatározta, ha férjhez megy. két gyerme­ke lesz. Igen. kettő, egy fiú és egy leány. Es ez a vágya megvalósult. A férfit, aki most már a férje, szívből szereli. Diákszerelem volt, még az iskolában kezdő­dött. Most is mosolyra hú­zódik a szája, ha vissza­gondol rá. Az együtt töl­tött percekre — mert ak­kor annak tűntek —, amíg kettesben lehettek. A tit­kos levelezésekre, hogy a többiek meg ne tudják sze* relmüket, a megosztott tíz­óraira, s a hazáig tartó sé­tákra iskola után, amikor örök hűséget fogadtak egy­másnak. És a ..veszekedé­sek", ha netalán valame­lyikükhöz kedvesebben szól­tak az osztálytársak. kik mit sem tudtak arról, hogy ök egymáshoz tartoznak. Gyönyörködött a látvány­ban. . . Most jött rá, mit jelent számára e két gyer­mek. A lét minden örömét, élete célját, az ő sikertelen terveinek megvalósítását, kettőjük életének folytatá­sát. Elhatározta, ami neki nem sikerült, azt a két gyer­mekében fogja megvalósí­tani: Judit tanítani fog, Zsoltiból pedig orvos lesz! Ö is arra, vágyott gyermek­korában, hogy tanul, és segít a rászorultakon. Neki azonban ez nem sikerült, szüleinek csak arra tellett, hogy a középiskolát elvé­gezhesse, érettségi után azonnal dolgozni ment, hogy segítsen a családon. Férjhezmenetele óta azon­ban sok minden megvál­tozott. Férje — aki a hó­nem1 éppen kényelmesnek tűnő pihenési formát? Va­jon mi késztette őket erre? Mindeddig csend és nyu­galom honol a helyiségben, csupán néhány! ajtót csap­kodó ember zavarja meg pár percre a pihenni vá­gyók nyugalmát. Na, és az a borostás, szakadt öltözetű férfi, aki álmából oly mor­cosán ébred fel, és beleköt a szomszédjába, aki miatt szoroskodni kényszerül, mert melléje merészkedett ülni. Az idős, meggyötört néni egy ideig hallgatja a szitko­zódó szavakat, majd kibal­lag. Szinte fellélegzik a „mi emberünk”* és összekulcsolt kezeit az ég felé emeli: „Hál Istennek! Végre nyugodtan dögölhetek!” A váróteremben ismét csend van. Emberek jönnek-mennek, ajtót csapkodnak. Két kreol­bőrű fiatalember pedig szin­te tízpercenként megjelenik. Leírnak két kört, megnéznek mindenkit alaposan, majd mintha meggyőződnének, itt minden rendben van, elvi- harzanak. Közben kezd mocorogni a korábban hangoskodó ember, összehúzza szemöldökét, é§ morog a bajsza alatt. Hogy mit? Azt senki sem érti! Hirtelen hangosabbra vált, és! elkezdi szidni a másik szomszédját. Most meg őt okolja, amiért nem tudott kellőképpen elnyújtózni. Bezzeg a „szomszéd" sem hagyja magát! Majd tettle- gességig fajul a dolog! Míg­nem felpattan egy fiatal hölgy, kezdi őket békíteni, majd az elégedetlen férfiút kivezénvli a teremből. zasságuk kezdete óta elvé­gezte az egyetemet — most egy nagy vállalat igazgató­ja. Anyagi gondjaik ríincse- nek. A régi idők gondjai, a pénztelenség, a nélkülö­zés, ma már csak rossz álomnak tűnik. Bizony, ha visszagondol ezekre az évek­re, mindig könnyes lesz a szeme... Amikor összeke­rültek, nagyon kellett taka­rékoskodniuk, hogy szerény jövedelmükből kifizethessék MEGÉRTE? a lakbért, azért a kis szo­báért, amiben meghúzták magukat, és megélhessenek egyik napról a másikra. Valahányszor betegen pi­hent egy-egy küret után, mindig abban reményke­dett, egyszer lesznek olyan helyzetben, hogy megszül­heti gyermeküket is. Most — amikor kitekint az ablakon és a két gyer­meke játékában gyönyör­ködik — igaza^ adott fér­jének, aki rábeszélte a ter­hesség megszakítására: „Tu­dod, drágám gyermekünk majd akkor lesz, ha már teljesen rendbe jövünk. Megszerzem a diplomát, építünk Budán egy villát, szép virágoskerttel, meg ko­csi is kell, és egy víkend- ház lenn a Balatonon. De addig szó sem lehet gye­rekekről!” Es ő beleegye­zett, bízott férjében és sze­rette, tudta, amit elhatáro­zott, az mindig helyes volt, és mindig végrehajtotta akaratát. Ahogy nézte két gyerme­két, amint játszadoznak a kertben, arra gqndolt, érde­Lassan ébredezik a társa­ság! Az egyik ember egy üveg bort vesz elő, és kínái- gatja társainak. Látom, a sarokban szunnyadó embe­rek puszta kenyeret majszol­nak. De milyen jóízűen! Majd hirtelen veszekedés­re leszek figyelmes. Egy idő­södő úr éppen a cigarettá­ját próbálja meggyújtani, amikor odalép egy határo­zott fellépésű hölgy, és el­fújja: „Nem látod te szeren­csétlen, ez nemdohányzó vá­róterem! Talán vak vagy? Nem bírsz Jdmenni?” Az idős ember mit sem törődik a szóval, rágyújt, és nagy füstöket ereget. A hölgy tor­kán akad a szó, miközben a füstöt szívja befelé, el is tű­nik gyorsan, mintha a föld nyelte volna el. Kis idő múlva megjelenik a kiküldött ember. Zsebéből előveszi a rádióját, bekap­csolja, és hangosan énekli ő is az ismert slágert, miköz­ben táncot lejt, és felzavar minden békés embert. Van­nak. akik már vele énekel­nek, vannak, akik fejüket csóválják. Ránézek az órámra, indul­nom kell. Ilyen gyorsan eltelt ez a kétórányi vára­kozási idő! Ballagok a sínpárok mel­lett, s elgondolkodom az ér­zékelt emberi sorsokon. Va­jon mii juttatta őket ide? Miért kerültek a perifériára? Csak egyedül ök a felelősek ezért a számkivetettségért? Van-e, lesz-e annyi akarat­erejük, hogy megpróbálja­nak a javulás útjára térni ? S. J. mes volt várni és szenved­ni, mert mindenük megvan, amit elterveztek. Villájuk itt. Pasaréten, autójuk, ami­vel hétvégeken leruccan­nak víkendházukhoz Za- márdiba. Érdemes volt hall­gatni férje ‘tanácsaira, mert íme beteljesült, amit ígért. Most boldogan gondolt a jövőre, amikor láthatja fel­nőtt gyermekeit úgy, aho­gyan elképzelte. Orvosként az egyiket, s a másikat, mint tanárnőt! Igaz, addig még sok idő telik el, de úgy érzi megérte. . . Meg­érte a sok nélkülözés, a többszöri küret, az utána jövő fájdalmak, megérte. . . Ekkor éles fájdalom ha­sított testébe... Igen, Itt érzi, a has tájékán. .. Fáj­dalomtól könnyes szemét nagy nehezen kinyitja, és körbetekint. .. A kórterem­ben — ahol fekszik — első­nek a férjét látja meg, ke­zét ölelésre tárná, de nem teheti, mert az életet men­tő transzfúzió miatt nem mozdulhat. A fizikai fájda­lomtól is nagyobb fájdalmat érez szívében, amikor fér­je szemébe tekint... Igaz. már akkor sejtette,' amikor a terhességi tanácsadón azt mondták: „Asszonyom, ön­nek sürgősen kórházba kell mennie, talán ott segíteni tudnak, hogy gyermeke szü­lessen a sok küret miatt.” ő ebbe is beleegyezett, ahogyan mindent megtett, hogy gyermeket szülhessen. De már tudta, minden hiá­ba, mikor a férje szemébe nézett, mert látta benne — hiszen régóta ismerte ah­hoz, hogy tekintetéből ol­vasni tudjon —, neki már egyáltalán nem lehet gyer­meke, a sok küret miatt.. . Amit eddig látott, és olyan csodálatosan szép volt, az csak a műtét alatti al­tató bódító hatásának kö­vetkeztében jött létre. Sturmann Béla — Magyarországon szük­ség van az új alapokon mű­ködő úttörőmozgalomra — mondja Germánná Vastag Györgyi, a szövetség főtitká­ra. — A konferencián elfo­gadtunk egy olyan alapdo­kumentumot, amely demok­ratikus önkormányzati ala­pon működik. Szövetségünk, a társadalmi átalakulás fo­lyamatában, annak alkotó­részeként, múltja érdekeinek megőrzésével, kritikus ön­vizsgálat eredményeként kí­vánja megújítani tevékeny­ségét. Megőrizve és megújul­va — ez az alapkoncepció. — A konferencia meghatá­rozta a szövetség célját. Mi­lyen új értékek épültek be, illetve melyek azok, amelyek a korábbi célkitűzések közül most kimaradtak? — Szeretném hangsúlyozni a demokratikus önkormány- • zat elvét. Szeretnénk hozzá­járulni a gyermekek egész­sége fejlődéséhez, erkölcsük, világképük, világszemléle­tük kialakításához úgy, hogy az megfeleljen a gyermekek életkorának. Célunk, olyan általános emberi értékeket kialakítani, mint: hazasize- retet, közéleti és közösségi igény, a béke iránti vágy, szolidaritás, felelősség- és kötelességérzet, kitartás a munkában, helytállás, hogy csak a legfontosabbakat em­lítsem. A jövőben nem vál­laljuk az úttörőszövetség ha­táskörén kívül eső feladatok megoldását. Mi a gyerme­kekért és csak a gyermeke­kért vagyunk, így kizárólag az ő érdeküket szabad szem előtt tartanunk. — A szövetség mennyiben lesz politikamentes? — Nem rendeljük magun­kat alá egyetlen ideológiá­nak sem. Nem kívánunk ki­szolgálni egyetlen pártot vagy szervezetet sem, de eközben nem nyilvánítjuk magunkat politikamentesnek. Nem üvegbúrát akarunk a gyer­mekek fölé vonni. Ellenke­zőleg. Bekapcsoljuk őket a helyi társadalomba. S már önállóságunk kinyilvánítása önmagában is politizálás. Ez azt jelenti, hogy a gyermer kék és mozgalmunk ügyé­ben mi magunk kívánunk szerepet vállalni, s nem akarjuk egyetlen párt politi­káját sem védőernyőkén! magunk fölé tartani. Miköz­ben a hozzánk csatlakozó gyermek kirándul, játszik, sportol, művelődik, vagyis megél egy cselekvőmozgal- mat, akaratlanul is megsze< rezheti a politikai kultúra olyan alapismeretéit, ame­lyek lehetővé teszik, hogy egy demokratikusan működő társadalom autonóm állam­polgárává váljon. Olyanná, aki nem sodrcklik és tanács- talankodik — mint sokan ma —, hanem megtanul vá­lasztani, dönteni, képessé vá- iik ;’>rra, hogy felnőttként ön­maga alakítsa sorsát, kör­nyezetét. Mi így politizálunk. — Az elmúlt 14 évtizedben az iskola és az úttörőcsapat összefonódva működött. Az volt a gyakorlat, hogy az osztályfőnök rajvezetői te­endőket is ellátott. A csapat- vezető órakedvezményben ré­szesült. Az iskolavezetés a nctvoiők jutalmazásánál, mi­nősítésénél figyelembe vette a mozgalmi munkát is. Most, amikor több gyermekszerve­zet is megjelent a színen, hogyan változik meg a szö­vetség viszonya az iskolá­hoz? — Lezárult egy korszak. Nem fogadjuk el azt a szem­léletet, hogy társadalmi, ál­lami, politikai elvárásként fogalmazódjon meg az úttö­rő-vezetői tevékenység — mint korábban — minden pedagógus előtt, hogy köte­lező, és azt társadalmi mun­kában, anyagi ellenszolgál­tatás nélkül kell végezni. A konferencia megköszönte a pedagógusoknak a szövetség­ben kifejtett munkát. Voltak, akik elkötelezettségből, gyer­mekszeretetből, hivatástu­datból támogatták törekvé­seinket. De olyanok is vol­tak, akik csak kényszerűség­ből vállalták az úttörőmun­kát. Számunkra érthető, hogy most sok pedagógus elengedi a szövetség kezét. Természetes azonban, hogy a megújuló mozgalmunk ér­tékeit, céljait, eszmeiségét önként továbbvóllalókat a jö­vőben is a legfontosabb se­gítőinknek tartjuk. Gyermek­szeretetüket, elhivatottságu­kat, tapasztalatukat, tenni akarásukat a jövőben sem nélkülözhetjük. Az iskoláról, mint szövetségünk működési színteréről nem mondunk le- Azért sem, mert céljainkban, ha nem is teljesen azonosak, találhatók közös vonások, és kölcsönösen erősíthetjük egy­mást. — Ha jól értelmeztem ko­rábbi szavait, akkor a moz­galom nemcsak tartalmában, hanem formájában is meg­újul. Ennek egyik lényeges mozzanata, az önkéntességen alapuló új közösségek létre­jötte. Kik, mikor és hogyan hozzák létre ezeket a közös­ségeket? — Világossá kell tenni szervezetünk minden jelen­legi tagja számára, hogy a konferencia alapjaiban más­ként szerveződő úttörőszö­vetséget indított útjára. A jelenleg még irányító elnök­ségek szervezik azokat a fó­rumokat, amelyek megjele­níthetik a konferencia dön­téseit. Az úttörőközösségeik, úttörőszervezetek a konfe­rencia dokumentumainak birtokában „toborzót” hirdet­nek. Ennek során környeze­tükben meghirdetik a szö­vetség törekvéseit, célkitű­zéseit. Ehhez illesztik saját terveiket. Megerősítik a je­lenlegi vezetést, vagy meg­választják az újat. Kérjük az új közösségeket, hogy az újjászervezés eredményét, március 15-éhez kapcsolódva, nyilatkozatban tegyék közzé. — Köszönöm a tájékozta­tást. Szenográdi Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom