Nógrád, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
MŰVESZET A kultúra közepe Beszélgetés Zelnik Józseffel, a Magyar Kulturális Kamara elnökével LELTÁROZÁS Egy enciklopédia tömör megfogalmazása * szerint: a kultúra funkcionális értelemben a társadalmi (emberi) lét egyik aspektusa. A társadalmi lét történelmileg kibontakozó totalitásában azonban a kultúrának más és más szerepe van. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább fontos a kultúra a társadalmi lét egészében. Ez a funkcionális szerep sok mindennel jár együtt, elsősorban a személyiség szerepének növekedésével. A kultúra tág fogalom, amelynek közepe azonban az ember. És idézhetnénk írókat, költőket, bölcselőket, akik mind azt állítják: kultúra, művelődés nélkül elvész a nemzet. Minden társadalmi cselekvés, szándék hiábavaló, ha közben a személyiséget megfosztják kultúrájától. A kultúra manapság a teljes reménytelenség állapotában van, olyan' rosszak a pozíciói, hogy bármit meg kell próbálni, ami ezen a helyzeteh változtat — vélekedtek a művelődési intézmények szakemberei. És tettekre szánták el magukat. Május utolsó napjaiban megalakították a Magyar .Kulturális Kámarát. Zelnik Józsefet, a kamara elnökét kérdezem: — Miért van szüksége a kultúrának érdekvédelemre? Nem képviselte ezt a kulturális kormányzat? — A minisztériumnak sajátos, tudathasadásos helyzeténél fogva egyszerre kellett volna hatósági kulturális kormányzatnak és érdekképviseletnek is lennie. Ezért egyik feladatának sem tudott maradéktalanul megfelelni. Évtizedeken, keresztül, 1947—48 óta nem volt stratégiája, csak ilyen-olyan Az ember ősidőktől fogva arra törekszik, hogy az életút nagy eseményeit emlékezetessé tegye. Az úgy- ! nevezett „átmeneti rítusok” a születés, a felnőttkorba lépés, a házasságikötés, végezetül a halál tényét hozzák nyilvánosságra. Kialakult szokásai vannak ezeknek, melyben nem kis rész jut az egyházi, újabban a polgári szertartásoknak is. A hagyományos magyar, paraszti életben minden korostzrtályniak, sőt korcsoportnak meghatározott szerepe és joga volt a közösség életében. A felnőttkor kezdetét a. . bé' máláshoz, konfirmációhoz, az iskola befejezéséhez, valamint a helyi hagyományok szerint kialakított ava'tószokások- hoz kötötték. A bérmálás, konfirmálás, az isméílőidko- la befejezése a felnőttkorba lépésit jelentette ugyan, de csak az első lépést. Például Kalotaszegen a II. világháború idején a már konfirmált 13—14 éves lány még csak növendék lánynak számított, akinek a viseleté már a nagylányokéhoz hasonlított, de jogai, szórakozási , lehetőségei korlátozottak voltak. Somogy megyében a „sarjúpuly- kák” külön tanyáztak, a nagyobb lányok még nem engedték őket maguk közé. Gombosán' a fiatal lány még nem mehetett a kocsmába mulatni, csak a házaknál rendezett kisebb táncmulatságokon '-col- hatott -eitere ra. Vankóné akcióprogramokat készített, mint kulturális adminisztráció. Holott éppen az lett volna a szerepe, hogy elfogadtassa a művelődés, a kultúra társadalomformáló voltát. — Mégis, a minisztérium az első pillanattól támogatta a kamarát! — Azért, mert a kulturális irányítás erős szövetségest remél a kamarától. És joggal, hiszen ez a szervezet segít tisztázni azt is, hogy mi a kulturális intézmények érdeke, s ezek érvényesítése érdekében fel is lép. Ugyanakkor a kultúrpolitika érvényesítése olykor kemény vitákat eredményezhet, hiszen intézményi kamaráról van, szó. — A. kamara célkitűzései között első helyen, ez áll: '..nemzeti kulturális eszmékre. értékekre épített kulturális stratégia alapján a magyar társadalom előbbre- -jutásának segítése”., — Mi módon, milyen eszközökkel lehet e célokat megvalósítani? — Mindenekelőtt olyan nemzeti stratégiával, amely a kulturális dimenziót is magába foglalja. Nálunk ugvanis olyan gazdasági tervek készülnek, amelyekbe nem épült be a kulturális tervezés. Márpedig a kultúra a társadalom létérdeke. S ezt fel kell ismernie a politikának, a felelős kormányzatnak. Rá kell jönnünk, hogy kultúra nélkül nincs gazdasági, nincs poliDudás Juli, a híres galiga* mácsai naiv fesitő, életrajzi indíttatású könyvében így fogalmazta meg a lány korcsoportok közti viszonyt: ..Leghatalmasabbak voltak a 16 (17—18) évesek. Már a 19 éveseknek is törött a szarvuk, ha nem volt udvarlójuk. Legveszedelmesebbek voltak a 16 évesék, azok nyargaltak a 13 éveseken és a vénülőikön is. Őket rajongták körül a legények, ők voltak az ezerhetesek, nem bírt velük senki.” A korcsoportokat a templomi elhelyezkedés rendje is tükrözte. A 16—20 évesek az első sorban, a 14—15 évesek a másodikban, az éppen nagylánysorba kerülők a harmadik sorban állhatták. A teljes jogú nagylány- nak-legénynek már ' számos kötelessége és joga volt. Országszerte bandákba tömörültek a lányok és a legények, külön-külön. Szigorúan őrködtek egymásra. az illem, a jó erkölcs betartására. Az eladósorú nagylányt már az öltözetéről meg lehetett ismerni. Kalotaszegen a konfirmált lány pártát, a le- * génv bokrétát viselhetett. ■A virágos ablak vagy piros kukoricacső jelezte a hagyományos paraszti világban. hogy a házban eladósorú lány lakik. , A legénynek -is több korcsoportja volt. Az igazi legénysorba lépést a legény- avatás előzte meg. Erre bon :re 16—18 éves kortikai reform. A kultúra nem előnyre tart igényt, hanem társadalmi szerepének elismerésére. És ez nem pénz kérdése. — Hanem? — Nem több pénz kell, hanem hatékonyabb fel- használás. A kulturális terület a társadalom érdekében hozzá akar jutni azokhoz a forrásokhoz, amelyek nélkül működése nem biztosítható. A területarányos gazdasági, kommunikációs és emberi forrásokhoz. — Kérem, részletezze ezeket! — Világossá, átláthatóvá kell tenni a kulturális költségvetést. Nem lehet megengedni a megszégyenítően toldozó-foldozó megoldásokat, a kényszerből hol erről, hol arról a területről elvont összegeket, mert ezek nemcsak kultúrellenes, hanem már-már nemzetellenes intézkedések is. — Milyen kommunikációs csatornákra van szüksége a kulturális szférának? — A tömegkommunikáció minden eszközére. Nem furcsa, hogy a televízióhoz « kultúra minisztériumának nincs köze? — Ezt az egy magyar televíziót akarják megszerezni? Vagy önálló tévét alakítanak? — Miért ne? Minél több televízióra van szükség. Legyenek kereskedelmi, közjogi, intézményi és magántelevíziók. Tudatosan veszban került sor. Általában úgy történt, hogy az avatandó legény az idősebbek közül „keresztapát” választott magának, és a kocsmában áldomást fizetett a többi legénynek. A helyi hagyomány alakította a legényavatás időpontját, mely gyakran farsangkor volt. Az avatási szertartás is többféle lehetett. Volt, ahol borral „keresztelték be” a legényt, volt ahol pálcavagy vesszőütéssel tették emlékezetessé számára a napot. Ettől kezdve teljes jogú tagja lett a legénybandának. Ez idéiig nem udvarolhatott. estp az utcára nem mehetett' ki, mert az idősebbek elverték vagy elzavarták. A legényavatásnál egy Vas megyei faluban így figyelmeztették az ifjakat: „Elmehetsz a lányokhoz, a kert alul az utcáiul, Fölfekhetsz az ágyukra, ha fölengednek.” A legényavatásnak fontos része volt a lányosházak felkeresése. Például) Kapu- várott az avató keresztapa vitte el először a legényt a kiszemelt lányhoz.. A lányoknál nem volt szokás a legényekéhez haszük igénybe a tömegkommunikációs eszközöket egy- egy akciónk érdekében. így történt ez a kamara első konkrét lépése kapcsán is, amikor az Országgyűlés számára fogalmaztunk meg egy állásfoglalást, s ezt közöltük á lapokban, s megküldtük minden érdeklődő képviselőnek is. Ez történt a II. vásárhelyi dispután, ahol a Magyar Gazdasági Kamara és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete volt a kulturális kamara partnere, és ahol Vásárhelyi üzenet címmel a gazdasági és kulturális szféra kapcsolatának javítására ajánlásokat fogalmaztak meg a résztvevők. — Mit ért emberi 1 forrásokon? — A remélhetőleg még fellelhető kreatív, a kultúra terjesztése érdekében ■ tevékenykedni tudó efnbereket és intézményeket. — Felépítési, működési rendjében volt-e valamilyen mintája a kulturális kamara nak? — Ilyen típusú kulturális kamarát, tudomásom szerint. sehol a világon nem működtetnek. Talán ezért is érdeklődnek a miénk iránt a Szovjetunióból, Japánból. A példánk a Magyar Gazdasági Kamara volt, ezt a modellt töltöttük meg kulturális tartalommal. — Hol található a kulturális kamara? — Átmenetileg, az idén, a Közművelődési Információs Vállalatnál, ahol megfelelő infrastruktúra, az intézmény számítógépes és videorendszere, nyomdája ad hátteret a kamarai munkának. Később aztán kis szervezettel, főleg társadalmi munkában dolgozó apparátussal, önfenntartó, működéssel saját lábára kell állnia. sonló avatás, de a legény- avatás egyúttal a nagylánnyá avatást is jelentette, a legényeknek megfelelő korcsoportú lányok számára. Tiszaháton, de másutt is az volt a szokás, hogy a fiatal lányt nénje viittíte el a fonóba, de az ott- maradása attól függött, hogy a legények érdeklődnek-e már iránta. A felnőttkorba lépést gyakran a munkabírás szabta meg. Az a legény, aki már aratott, felnőttnek, az a lány, aki már elsajátította az asszonyi munkákat, éladósorúnak számított. Ma egyre népszerűsödő szokás az iskolát befejező ballagás utáni családi ünnepség. Szinte kis lakodalmat rendeznek, számos meghívott vendéggel, bőséges ajándékozással teszik emlékezetessé a napot. Ennek a szokásnak a kedvelt- 9ége bizonyítja, hogy változó világunkban is szükségét érezzük annak. hogy megünnepeljük a felnőttkor küszöbére lépő ‘ fiatalt, és ezt a fordulatot a velünk együtt élő kisebb-nagvobb közösség tudomására is hozzuk. T. Zs. Hivatali költözködés miatt személyes holmijaim fölött is szemlét tartottam. Szigorú elhatározással tíz esztendő saját kéziratanyagát adtam át az enyészetnek. Persze inkább csak képletesen, hiszen ezek az írások — tanulmányok, bírálatok irodalomról, színházról, film- művészetről — mind-mind megjelentek már valahol, elhangoztak a rádióban. Nem tartogatom többé őket, ne fogják a helyet, a port. De nincs is mit megtagadnom belőlük: vállalom minden sorukat, noha ma már, 1989-ben sok tekintetben másképp tudok és látok, ítéletem mégis zord és megfellebbezhetetlen, mert kötetbe menteni — ha volna netán kiadó (mint ahogy nincs) — nem akarom ezt az anyagot: rengeteg jegyzetet, utólagos magyarázatot követelne ugyanis, ami joggal hatna mentegetőzésnek. Kordokumentumként volnának használhatók, de — mondjuk — ötven év múlva érdekelnének-e valakit? Engem bizonyosan nem, az örök vadászmezőkön. Azonban van itt néhány meggcndolnivaló, és itt kezd1 magánügyem közügyre váltani, mert úgy érzékelem: nem csupán engem környékeznek a számvetés efféle gondjai-bajai. Ki lehet-e, ki kell-e dobni az elmúlt tíz (húsz, harminc. negyven) év magyar kultúráját, művészetét, s ennek tükröződését az elméletben, a kritikában? Vagy csak részlegesen, nem az egészet? Kezdem az elmélettel, a kritikával. Tagadhatatlan, hogy ez a sérülékenyebb, az avulásra készebb. Ezen a szinten működött a valóságos és vélt — a belső — cenzúra, mert ezen ,a szinten volt az egyre békülékenvebb és barátságosabb kultúrpolitikai irányítás iá a legtöbbet követelő. Sokáig az alkotói szabadság ellentétele a kritika, a műbírálat kérlelhetet- lensége volt. 1956 után a művésztől — valamennyitől — többé nem követeltek úgynevezett szocialista esz-, meiséget, szocialista realizmust, de a hivatásos művészettudoroktól és -magyarázóktól elvárták, hogy amit a bohó, zabolátlan alkotó félregondolt, azt mi helyreigazítsuk, kijavítsuk. • Párban szaladtunk ily módon, kézen fogva a művésszel, aki most esetleg előlép, és angyali ártatlansággal ránk mutat, szalonképessé magyarázókra vagy feddőkre: én őszintén kimondtam, amit gondoltam, tessék csak elolvasni, megnézni, meghallgatni, ti pedig kicsavartátok, elrondítottátok. Am nem is csak ilyen — szinte már összekacsintó — szereposztások voltak. Én magam is sokszor őszintén hittem, amit eszmei-művészi fogyatékosságként számon kértem. Betartottam — betartottuk kollégáimmal — azokat az írott! és íratlan közmegegyezéseket, kompromisszumokat, amelyek alapján az egész ország élt és működött, s nem kevés ideig a viszonylag szűk körű teljhatalom és kézi vezérlés nem is funkcionált eredménytelenül, főként, ha a „mihez képest?” történelmi kérdésével pillantottunk körbe a hasonszerveződésű világban. A művész — a föntebb jelzett „munkamegosztás” folytán — nem mindig’ volt köteles tekintettel lenni ezekre az utóbb megalkuvásig torzuló paktumokra. Megvolt persze) neki is a kockázata: betilthatták, elhallgattathatták (korunk felé haladva mind ritkábban). Ez a baljós lehetőség a kritikus1 számára is adott volt, de ő — egyénisége, világnézete szerinti árnyalatokban és eltérésekben — folyvást egyszersmind a hatalom részesének érezhette magát, s ha jól meggondoljuk) — megint csak eltérő mértékben: az is volt. S aztán — nálam is — működött egy furcsa gépezet: mint szerkesztő, mások bírálótónusú írásaival mindig türelmesebb voltam, mint a magaméival. Furcsa módon, olykor az én írásom volt egy-egy adott vitában a keményebb, mert elvszerűbb, s nem véletlenül verték el a port ; az eszmecserének inkább a másik résztvevőjén a felső irányítók: egyszerűen nem lehetett belém kötni, mert az adott megegyezések körében mozogva is hitelesebb volt az általam megfogalmazott társadalombírálat. (A nagy selejtezés során egy ilyen vita anyagát megőriztem, a hozzá tartozó néhány levéllel s az igazoló jelentéssel a felsöbbség számára — mert ezt azért én sem úsztam még, és november hetedikén a jutalom összezsugorodott —; tanulságképpen egyszer tán közre is adom.) Miért beszélek minderről ? Mert mostanában — teljes joggal — átírják a tör- i ténelmet, a napvilágra hozott, kiszabadított, fölszabadított tények fényében. Alább szállnak azok a művek, amelyek a közelmúlt elfogadtató magyarózásán túl más egyébre nemigen voltak alkalmasak. De vegyük észre azt is, hogy a ma már esetleg egyoldalúan ható politikai, eszmei meggyőződés kifejezése mögött olykor a művész személyes érzelmei, gyötrődései, válságai *is kifejeződtek. Tartson ki-ki egyszemélyes ítélőszéket. Dobja ki, vagy gyűjtse össze a munkáit. De ne játsszunk számonkérős- dit. Ne pattanjon senki a bírói pulpitusra, s ne kezdje pusztán az elsőség, a konjunkturális fölismerés jogán másokról leszedni a keresztvizet. Mert ő vajon hol volt az elmúlt évtizedekben? Miből élt, ha a kultúra, művészet ügyeiben tekinti magát illetékesnek? A szamiz- dat sem volt hibátlan és feddhetetlen, és — tudomásom szerint, vagy tévedek? — egzisztenciát sem lehetett alapozni rá. Ma született csecsemők ítéletére meg végképp senki sem kíváncsi. Ne iktassuk ki tehát tíz (húsz, harminc,' negyven) esztendő magyar kultúráját egészében. Értékelni: azt szabad, sőt kell is. Ha ez egyszersmind önértékelés. Türelemre intem önmagunkat. A politika nélkül politizálok iránt (mert azok is — igenis — politizálnak), meg azok iránt, akik vállalják a közéleti ■ megnyilvánulás felelősségét műalkotásban, vagy azon kívül. Le kell szögezni azonban — idáig végre eljutottunk, ki örül ennek, ki bánkódik —, hogy a művészi érték mostantól egyes-egyedüi tehetség, nem pedig politikai meggyőződés dolga. Hiszek ebben, s a legközelebbi leltárnál szeretnék elnézőbb lenni önmagámmal szemben is. „ K. Zs. K. M. Konfirmandus leányok Bagártelken (Kalotaszeg) 1 Mogyorósi Tibor felvétele, (1975). Bölcsőtől a koporsóig A felnőttkor küszöbén
