Nógrád, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
IRODALOM Nemcsak iskola, életmód SARJADÓ ÉLETFA Egyesület, alapítvány, konferencia — s mindegyik közös szimbóluma: Életfa. Ranschburg Ágnes pszichológus és Fehér József András kreativitáskutató író évtizedes munkája, országjáró tapasztalatai öltenek testet a már létrejött, de még alakuló szervezetekben, a kiállítás anyagában, de legelsősorban az iskolában. Hiszen nem álom, nem elmélet, hanem nagyon is kézzelfogható, szükséges és hasznos az a tizenkét osztályos iskola, amelynek ér' dekében összefogott sok alkotó elme, amelyet-! oly sok előadás, vizsgálat, kutatás készített elő. És amelyet az alapítványtevők, a kapcsolatok, a támogatók és a munkatársak keresése előzött meg. Hiszen nagyon drága dolog tanítani, hát még jól tanítani. — Drága, de mi éppen azt akarjuk bebizonyítani, hogy megéri — mondja Ranschburg Ágnes —, hogy az úgynevezett „emberi tényező” tervezhető kisgyerek kortól. A bizonyítás azonban nem azt jelenti, hogy gyors, látványos eredményekre törekszünk, inkább lassan adagolt, elmélyített tudásra. — Hosszú pedagógiai munka eredményeképpen csillan csak meg a gazdasági haszon, melyet már elkönyvelhető eredményekben is számon lehet tartani. Hogyan értetik meg gazdálkodó szervezetekkel az iskolát majdan fenntartani hivatott nem-pedagógusokkal, hogy valóban megéri nekik, hogy ezek a hatévesek másféle,! számukra sokkal inkább „használható” huszonévesek lesznek? — A kiidulópontunk az a tapasztalat, hogy jelenlegi társadalmi értékrendünk fölöslegesnek minősíti a játékot, az érzelmet, a vallást, sem idő, sem tér nem jut ezek gyakorlására, hiszen úgy látják az iskola- és gazdaságirányítók, hogy mindennek nincs azonnal hasznosítható eredménye. Ügy nőnek föl tehát emberek, hogy nem lelik örömüket abban, amit csinálnak, nincs személyes kapcsolatuk a munkájukkal. Az az érzelmileg átfűtött, közös értéktudat hiányzik éppen, mely a hagyományos kultúrák szorosan együttélő népcsoportVége felé jár az 1989-es esztendő. Régen volt már, midőn Rómában Marcus Aurelius lovas szobránál álltam a Campidoglion. Elég „nyugodt” szobor, meg kell hagyni, talán a2j egyik legnyugodtabb Európában. Kicsit furcsa katonacsászár volt annak idején ez az ember. Ilyeneken írt elmélkedvén: „Mihelyt felserkensz álmodból, kérdezd meg magadtól, fontos-e számodra, hogy más embert ócsárolj, ha igazságos és szép tetteket vittél végbe. Nem fontos.” Persze, mondhatják, hogy jöhet ide Róma. S főként, hogyan járhatnánk mostanában tömegesen oda. Csakhogy, ne feledjék, az időszámítás utáni második században ezeket a sorokat éppen mifelénkJ vagyis a Ga- ram partjánál jegyezgette le a császár. Az itteni — 1800 évvel későbbi — mostani közállapotainkat I tekintve mintha nagyon is időszerűek lennének ezek a sorok. Ha pedig így van, fölmerül a kérdés, ő volt-e olyan nagy bölcs, vagy az úgynevezett1 fejlődés üteme volt jóval lassúbb a kelleténél. Marcus Aurelius bölcsességét nem vonom kétségbe. Viszont arról is meg vagyok győződve, hogy ami az ember belső fejlődését illeti, úgyszólván semmit sem haladtunk előre csaknem kétezer év alatt. Ha igen, jainál természetesen létezett, de melyet a technokrata szemlélet kiirtott. Pedig éppen ez az érzelmi viszonyulás, ez a közösségérzés az, ami átsegít a nehézségeken, ami arra készteti az egyént, hogy nehéz — például gazdasági — körülmények között egy időre félretegye saját érdekeit, és at közös haszonért tudjon, akarjon áldozatokat hozni. — De hogyan taníthatók, késztethetők erre az emberek? — Csak a teljes személyiséget fejlesztő pedagógia teremt erre lehetőséget, s ennek a modellnek megteremtéséhez hívtuk segítségül C. G. Jung dialektikus személviségmodelljét. Ez egyszerűen az érzékelés, érzelem, gondolkodás és intuíció alapfunkcióit határozza meg az emberi személyiségben. Az iskola ezek közül egy-kettőt fejleszt, működtet intenzíven, a többi háttérbe szorul. Ha túlságosan gyorsan kiműveljük) az egyiket, elfogyasztjuk a másikra jutó energiát. Én azt is környezetszennyezésnek tartom, ha egy gyerektől úgy kérnek számon teljesítményt, hogy közben elfogyasztják, és nem töltik föl érzelmi, biológiai erőtartalékait. Az érzelmi „sántaság” leküzdése, ellensúlyozása sokkal több időt, energiát követel, mintha a nevelés folyamán arra törekednénk, hogy ez a hátrány ki se alakuljon. Nem beszélve arról a veszélyről, amikor mesterségesen szerzik meg maguknak — például a kábítószer segítségével — a fiatalok azt, amihez a játék, a művészetek, a vallás hiánya miatt nem jutnak hozzá. — Az iskola, hát még egy iskola nagyon kicsinek látszik ahhoz, hogy megoldjon ilyen nagy feladatokat. — Természetesen ahhoz, hogy sikerüljön, nagyon sok szellemi, és anyagi támogatás kell — válaszol Ranschburg Ágnes —, s hogy ezt megteremtsük, évek óta építjük kapcsolatainkat a legkülönbözőbb társadalmi és gazdasági szervezetekkel, a felnőttoktatásba bekapcsolódva sokhelyütt módunk volt kézzelfoghatóan is bizonyítani elgondolásunk hasznosjói titkoljuk. Mindenesetre, nem igen olvasgatunk régi intelmeket, nem igen álldogálunk régi szobroknál. Felserkenünk álmunkból) és ámulattal hallgatom, az ócsárlás bőszen folyik. Kicsit mintha az igazságos és szép tettekből, lenne kevesebb. *£r Nemrég emlékezett a szakma Rábai Miklós koreográfusra, aki másfél évtizede ment el. Az Állami Népi Együttes alapító művészeti vezetője, a magyar néptáncművészet egyik legjelesebb egyénisége volt. Magyar folklórtörténet nem nagyon képzelhető el nélküle. Híres koreográfiái, köztük az Üvegestánc, a Pontozó, a Kállai kettős, a Békési esték, a Drágszéli táncok, A kisbojtár és a többi bejárták a világot. Egyszer a Karancs Szálló hajdani presszójában, az Énekek éneke mozaikfal alatt beszélgettünk. Akkor jegyezte meg: a boldogság titka számomra az, hogy sohasem annyit dolgozom, amennyit kell, hanem mindig egy kicsit többet. Mostanában( divat, hogy kivétel nélkül mindent elságát. Mindez azonban nem lenne elég, ha a szó hagyományos értelmében csak iskola lenne a miénk. Ennél azonban jóval több: életmódműhely. Sikere éppen úgy függ a| pedagógusoktól, akik közül eddig körülbelül ötvenen jelentkeztek, hogy együttműködnének velünk, mint a gyerekektől és szüleiktől. — Hol tart most az iskola munkájának előkészítése? — A már működő előkészítő utárí jövőre indul az első osztály. Módszerünket folyamatosan sajátítják el a pedagógusok, s úgy tervezzük, hogy párban — lehetőleg férfi-nő felállásban — tanítanák a gyerekeket. Az írás-olvasás megtanítását megelőzi majd a természet, a környezet üzeneteinek, képeinek olvasása az első évben. A másodikban a saját élményeink alapjáig próbáljuk követni a mesterségek születését, azzal összhangban, hogy milyen, az élethez feltétlenül fontos szükségletek (például táplálkozás, környezetalakítás) szülték őket. A következő osztályban és később is, amikor a különböző kultúrákkal ismerkedünk, arra törekszünk, hogy a gyermeket érdeklődése vezesse választásában, ne elsősorban egy kiadott parancsszerű tanterv. Így, ha mondjuk idegen nyelvet választ, azt fogja választani, amelynek népe, kultúrája is érdekli. — Vajon kiket várnak ebbe az iskolába? Hiszen mást és többet vállalnak azok a családok, akik ide íratják be gyerekeiket. — Ha elvállalják ezt a „mást”, tehát egy újfajta, az egészséges létformára, közösségi értékekre, alkotó kezdeményezésre épülő élet- módmodeílt, akkor már nem fogják „soknak” érezni az erre fordított időt, erőt. Legalábbis az eddigi közös együttléteink azt bizonyították, hogy a szülőknek mindez legalább akkora élmény, mint a gyerekeknek. De számoltunk természetesen azzal, hogy nem mindenki tud alkalmazkodni ehhez az életmódhoz. Négyévenkénti bontásba vállaljuk, hogy a gyermek megszerzi azt az ismeretet, amit az állami iskolarendszer elvárhat — így különbözeti vizsgával átléphet másik iskolába. Biztosan lesznek olyanok is, akiktől mi szeretnénk megválni, mert nem akarják magukévá tenni a közösség elfogadott értékrendjét. utasílunk\ ami az ötvenes években és utána létrejött. Márpedig néptángmozgal- munkban, az akkori koreográfiái gondolkodás jegyében is‘ születtek értékek, amiket őrizni kellene nemcsak a kor dokumentumaiként, hanem a történelmi folyamat jegyében is. Aminek ismeretében születhetnek a mai kor mai értékei, hogy ne legyen szellemi aszály. A szálló előtt búcsúztunk el egymástól. Még megkérdeztem, van-e olyan népdal, amit különösen szeret. Rábai Miklós kivette a pipát a fogai közül és rekedtesen dúdolni kezdett: „Kiszáradt a tóbul mind a víz, mind a sár...” ☆ Igen-igen szürke már ez az úgynevezett dísztér. Madarak se röpülnek légterében,' mint a velencei * Szent Márk tér galambjai. Nekem ugyan eszembe nem jutott volna az Istennek se a két teret összehasonlítani, de a salgótarjáni közigazgatás némely jelesei, úgy tetszik, még mindig nem szoktak le a bizony kissé) humoros na- gyotmondásról. Igaz, a városháza tényleg nagy épület Arc kép vázlat Lukács HÉT ÁDÁM ÉS EGY Azit még elárulhatom az olvasónak, hogy december 21-én Lukács Margitnak születésnapja' van, de azt semmiképpen sem közlöm, hogy hányadik. Annyi, amennyinek látszik — és magjas, büszke, királynői termete, nemes vönású arca, siajátosan egyéni mosolya, orgona,búgású gyönyörű orgánuma, úgiy ahogy van, az egész asszony legfeljebb há, ötvenet mutat. Örök Éva. Egyébiránt, ez volt életének legkedvesebb és legtöbbször előadott szerepe. Egy Tádiósfelvételein ,1984-be|n Az a százarcú, ezer alakot öltő, kiismerhetetlen és megunhatatlan,, tiltokáatos és átlátszó Éva, akit Az ember tragédiája költője, Madách Imire oly’ örökérvényűen megírt. Elsőéves színész korában osztotta rá a kis városhoz képest, talán innen ered ez a belső arány- tévesztés. Tény, hogy a főtéren nem lehet karácsonyi vásárt tartani, nehogy megtörjön az „európai varázs”, a zománcszürke üres hangulat. Ha már Európánál tartunk, lenne más ötletem, egészen közeli példa. Emlékezetem szerint, a városházáról is szívesen jártak eddig Bécsbe. Nos, itt rendezik meg a Wiener Adventzau- ber-t, a Bécsi Adventi Varázs című vidám, kirakodás vásári forgatagot november közepétől decembeij 24-ig egyenesen a bécsi városházában és előtte. Bizony, a bécsi városháza megnyitja kapuit a régi mesterségek művelői, a mézeskalácsosok, a fafaragók, az üvegfúvók és mások előtt, s a városháza előtt is otthonra) lelnek a kézművesek a nevezetes „Jé- zuskapiacon”. Mindenütt bódék, vidámság, adventi hangulat, gyerekek, szülők} csemegék, előadások, földíszített fák, egyszóval vásár. Mit szólnak hozzá? Szerintem még jobb is ez, mint a főtér, Persze, ne vegyék komolyan, én is tudom, a két városháza nem ugyanaz. Jól néznénk ki, ha nem lennénk tisztába a különbségekkel, nemde, polgártársak? (te) Margitról HÉT RENDEZŐ ÉVÂJA egy rendező először Éva szerepét, amelyet azután megszakítások kai és változó rendezésekben, különböző partnerekkel, negyedszázadon át játfszott. Pontosan hét rendező felfogásában sízólaltatta meg, és hét különböző színész vöít mellette Ádám, ugyancsak heten voltak a Luciferek is. Lukács Margit azonban e hosszú idő alatt nem unta meg ezit a csodálatos szerepet, nem tudott betelni vele. Miután színpjadon nem játifezotita tovább Az ember tragédiája Éváját, összeállított egy önálló estet, egy külön Éva-műsort, amellyel nagyon sok fővárosi és vidéki klubban, művelődési házban lépett még fel. Sodró levegője van Lukács Margitnak, fantasztikus atmoszférája, amint belép a színpadra,, mindenki azt érzii, hogy Valaki lépett be —, és mégiis mindliig más lép be. A színiakadé- mián ugyanis elsősorban azt tanulta meg (s milyen kiváltó színészek tanították: Ödry Árpád, Góth Sándor, Kiss Ferenc), hogy a színpadon minden lehet, csak éppen Lukács Margit nem. Hanem mindig a szerép, áz> aki,t éppen alakít. Ennél tulajdonképpen többről van szó. Mert miközben mindig más és más jellem, alkat, figura, valahol a szerep mélyén azért mégis mindig bujkálnia kell egy kis Lukács Margitnak is, önmagának, mert az egyéniségével legellentétesebb figurát is csak úgy tudja igazán hitelesen megmintázni, ha közben azért a maga lelkét is beleadja. Még el sem végezte a színiakadémiát, Németh Antal, a Nemzeti S|ZÍnhá«z akkori igazgatója diplpma- oszitás előtt szerződtette. És azóta is egyfolytában tagja a Nemzeti Színházinak, amelynek épületei, igazgatói, rendezői és színészei váltakozhattak közben. „Magának minden szerepet el kell tudni játszania. Osak az számít, hogy a színpadon olyan legyen, amilyen még egy nincsen. És, hia Liadty Macbethet játszik L. M., mint Éva 1963-ban is, ha a férfiak a nézőtéren nem fogják mint nőt kívánni, akkor maga rossz Lady Macbeth” — ezekkel a szavakkal bocsátotta a pályára tanárai, Ödry Árpád és Lukács Margjjt többször is eljátszotta Lady Macbethet, és mindig jó Sbakespeare- figura volt, akinek gonoszsága érzékelhető volt mindvégig, de akiit mégis kívánták a nézőtéren a férfiak, mert ezerszázalékosan nő volt. Lady Macbeth és még hány más Sbakespeare-figu- ra megformálása ált mögötte! Például Kleopátra. És Shaw, Claudlel, Csiky Gergely, Katona József, Csehov, Gorkij, Molière, Schiller és Goldoni ... hosszú oldalakon át sorolhatnám a hírneves szerzőket, akiktől és a hírneves szerepeket, amelyeket eljátszott, de ez lexikonba való. És ne feledjük el közben azt se,m, hogy bár a magyar filmgyártás a felszabadulás előtt iis, és után is, ■ rangján alul, azaz igen kevéssé foglalkoztatta, de egy-egy olyan film mindig különleges eseményt jelentett, amelyben Lukács Margit szerepelt. Ugyanez mondható el a televízióról is. Nemrégiben láthattuk egy fiatal rendező, Balogh Zsolt díjat nyert tévéfi lmját, a Békéién gyal ást, amelyben játszik — pzt is\mondhatni: újrafelfedeződik, és k,i tudja, hányadszor már! — Lukács Margit. Mint ahogy szilnte felfedezésszámba mént a /televízió Itavalyi szilveszteri műsorában a modern táncdalokat éneklő és a táncoló Lukács Margit. Az utóbbi években ritkábban szerepe) a sizínpa- don, mint azelőtt, meglehet, bizonyos adottságok miatt nehezebben találnak számára szerepet a rendezők (bár tartok tőle, hogy nem ds keresnek ilyet), de amiben játszik, abból kiragyog. Elég ha a néhány évvel pzelőffi bemutatók közül!, csak Schratt Katalinjára emlékeztetek, Hubay Miklós Freud című drámájában, vagy Vészii Endre Le az öregekkel című tragikomédiájának egészen kivételes érzékenységgel megformált hősnőjére, vagy jelenleg futó szerepére. Eurydi- kát játssza, hozzá méltó szerepet, Eörsi István adaptációjában, amelynek címe: Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából. Ennél klassizáikusO/bban és mégis modernül görög klasszikust játszani, mint ahogy Lukács Margit tes®!, aligha lehet. Azt mondja: nekem a színház az életem, még olyankor is, amikor nem játtszom! Mi másít kívánhatunk neki, s ‘ magunknak, mint még hosszú életet, azaz sok színházlat, sok szerepet. Barabás 'Tamás : Molnár Gabriella NOTESZLAP
