Nógrád, 1989. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1989-10-21 / 250. szám

»MaStMeMMNKttMeMMMeM«« IRODAllüi «iwwMiniiiimwOT NÓGRÁDI MŰHELY „mikor összeér az ég a földdel...” Hidasi József jelzései A nácizmus áldozatainak felállítandó emlékmű makettje. Az emlékmű Washingtonban épül, körülbelül 360 méterre a Washington-emlékműtől. Az építkezés várható ideje 36 hónap lesz. Fotó: MTI-telefotó A XX. században élt A legöregebb magyar író távozása Hidasi József versei egye­lőre egy munkáséletút do­kumentumaiból fokozatosan kibomló mai közérzet jelzé­seként olvasandóak. Első közlésről lévén szó, semmi kivetnivaló sincs abban, hogy bizonyos gondolkodási minták és irodalmi hatá­sok fölismerhetően vannak jelen soraiban. Nem elveten­dő az a tudatosság sem, amellyel a versírás felé for­dul, sőt reményt jelenthet egy későbbi egyéni hangú költészet kialakulásához, amennyiben szellemi ener­giával bírja. Hangulatképei, állapotrajzai pillanatnyilag az indulás dokumentumai, mindenesetre sikert kívá­nunk a könnyűnek nem ígérkező úton. Kiről is van szó? Salgótarjánban látta meg a napvilágot 1945-ben, mun­káscsaládban, egy nővére van. Autószerelőnek tanult az MTH-ban, 1963-ban lett autószerelő-szakmunkás. Később, 1969-ben végezte el a dolgozók esti középiskolá­ját, a közgazdasági techniku­mot. Közgazdásztechnikusi képesítést szerzett. Szakmai érdeklődésén túl mindig is figyelemmel fordult a társa­dalmi kérdések, sőt a köz­élet iránt, ezért is végzett politikai tanulmányokat, a szakosított tagozaton 1979- ben szerzett diplomát. Je­lenleg Salgótarjánban a Nógrád Volán műszaki el­lenőreként dolgozik. Négy­évé egyedül neveli 18 éves gyors- és gépíró lányát és 15 éves kislányát, aki szin­tén gyors- és gépírónak ta­nul. Egyébként a tanulást maga sem hagyta abba, be­iratkozott a NÓGRÁD új­ságíró-stúdiójába is. Hogyan él? Miféle gon­dolatok foglalkoztatják? Ezek izgalmasabb kérdések. Miként az is, hogy mun­kásgyerekként mire emlék­szik a régi városból és mi­lyennek látja a jelent? — A Somlyó utcában lak­tunk, most a Bolyai gim­názium van éppen a házunk helyén — mondja. — Gye­rekkorom színhelye volt a Gulyis-hegy. Első játékom egy biciklikerék volt töm­lő nélkül, ezzel karikáztunk. Ráláttunk a cigányhegyre, a bádogtetőkre. Sokat jár­tam az erdőt. Nyári pillanatkép című versében írja: „Vízfüggö- nyös hajnal ablakán / égi áldás kopog jégszemeket darál a déli szél / villámok játszanak / az antennás háztömbök tetején / csap­zott szárnyú angyal / sza­kadt felhőtornyon sírdogál / nem hallja fönt senki sem / tekéző ördöggel cimborái / az isten”. Ez nem éppen az otthonosság érzése. Egy tar­ján) milyennek látja tehát Tarjánt? — Tarjámként mondom, hogy zavar az az arcnélküli­ség, ami ma van — jegyzi meg. — Vannak ‘pillanatok, amikor már-már idegenke­dem ettől a várostól, amit pedig szeretnék szeretni, színesebbé tenni mostani si" várságát. Be kéne ültetni szellemi magokkal, föl ké­ne építeni a szellemi várost, ami még mintha hiányozna. Több emberséggel. Több fi­gyelemmel az emberek iránt. Azzal még nem sokat mon­dok, ha megjegyzem, múlt, jelen, jövő együtt érdekel. Hiszen ez magától értetődik- Viszont tény, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani az értékek átmentésére. Ma mintha igen kevés szó esne erről. Ma már ott tartok, hogy bár szeretek politi­zálni, a politikát — vagy amit most annak neveznek — nem nagyon szeretem. A valóságos középpontban mindig az embernek kell állnia, erről szeretnék to­vábbra is írni, prózában, versben egyaránt. Szülőföld, táj s a benne élő emberek vonzásában ke" resi Hidasi József azokat az utakat, amelyek az iroda­lomba vezetnek. A huma­nitás, az emberközpontúság nem elhatározása, hanem adottsága. Miként a képző- művészetben is minden tár­gyat csak a megfelelő anyagból lehet készíteni, például fenyőből vagy hárs- ból a szobrot, megint más­ból a bútort vagy a szer­számot, a verskészítésnek is megvan a maga „anya­ga”. Elsősorban a megélt élet, a tudatosan vállalt je­len, öröm és szenvedés. Hidasi József egyelőre ér­zi a pillanatok súlyát, „mi­kor összeér az ég a földdel”. A jövő titka, hogy szapo- rodnak-e majd ezek a pil­lanatok, a költészet valódi letéteményesei. Ez mindig csak később dől el, viszont addig is nyitott szemmel és nyitott lélekkel kell járni a szülővárosban és a világ­ban. A szülőváros figyelmét vi­szont kétségkívül joggal igényli. Elment a minden bizony­nyal legöregebb magyar író, Benamy Sándor, 91. élet­évében távozott. Még a múlt században, 1899-ben született. A Keleti Akadémia elvégzése után újságíró lett Kolozsváron, később a Nagy­váradi Napló szerkesztője is volt, hogy csak a kezdetek­re utaljunk. Író és újságíró volt, okkal nevezték a ma­gyar Egon Erwin Kischnek. Valóban „száguldó riporter” volt, öregkori félvakságá­ban is fürge észjárású és tisztánlátó. A huszas évek közepétől szellemes útleírá­sokat adott közre (Európá­tól Ázsiáig, Űj-Palesztína), előbbihez Henri Barbusse írt előszót. Egyik korai re­génye. a Három ágy törté­nete egyéni felfogásával és expresszív stílusával meg­lehetősen nagy feltűnést kel­tett. De már nemsokára színpadi műveket írt már szintén a huszas években, például Mimi Blanche és Konfliktus című drámáját egy berlini színház műsorá­ra tűzte. A húszas-harmincas évek­ben legendák keringtek a több nyelven anyanyelvi szinten beszélő riporterről, sokszor úgy látszott — ta­lán úgy is volt —, hogy mindenütt megjelent, ahol valami történt Európában és Ázsiában egyaránt, de min­denekelőtt Közép-Európá- ban, amiről mostanában me­gint oly sok szó esik. Ak­koriban a Ben Ami név fo­galom volt a hírlapírói szak­mában, anekdoták hősévé vált. PáÉ héttel ezelőtt Tel- Avivban kérdezgették tőlem több helyen is, például a HADASH könyv- és lemez­üzletben, az Üj Kelet című napilap — a nyugati világ egyetlen magyar nyelvű na­pilapja — szerkesztőségé­ben, de Haifában és Naza- retben is, hogyan él Buda­pesten, ki gondozza, mit csinál. Rappaport Ottó, az Üj Kelet főszerkesztője üze­netet is küldött neki, nem­sokára Budapestre látogat s fölkeresi őt is. az újság hcsko- koráról szeretne új hiteles adalékokat kérni tőle. S ez ko­rántsem véletlen. Az Űj Ke­let 1990-ben ünnepli fenn­állásának hetvenedik évfor­dulóját, napilapként 1920- tól 1942-ig Kolozsváron je­lent meg (előzőleg két éven át hetilap) s Ben Ami a Marton Ernő alapította szer­kesztőség tagja volt az in­duláskor. Ez a most Izrael­ben megjelenő újság annak idején igen jeles szerepet töltött be az egész erdélyi sajtó modernizálásában. Ügyszólván lehetetlen idő­rendben végigkísérni Ben­amy Sándor írói, újságírói munkásságának minden moz­zanatát. A nyolcvanas évek elejétől, első verseskötetem megjelenése óta, amelyről elismerő sorokat írt példá­ul éppen az Üj Keletben is, levelezésben álltunk. Ter­veiről, gondolatairól szá­molt be. Többször próbál­tam valamilyen összegzést készíteni legalább a magam számára műveiből. Viszont tudom, hogy maga sem igen tartotta számon meg­számlálhatatlan hírlapi cik­keit, tudósításait, ragyogó­an friss hangvételű, nyitott­ságról való riportjait, sőt, drámáit, hangjátékait, köny­veit sem. Pedig legalább két tucat kötetet adott ki. Ezért csupán jelzésként említem például A XX. szá­zadban éltem vagy az Ál­lampolgár voltam Közép- Európában című művét. Mindkettőt úgyszólván szét­veti az a dokumentumgaz­dagság és sziporkázó szelle­miség, amely egész mun­kásságának egyik meghatá­rozója. Egyszer csak úgy fu­tólag azt írta egyik levelé­ben, hogy úgy látszik, róla sorra-rendre leválnak az irodalmi stílusok. Ez való­színűleg igaz is. Ügy gon­dolom viszont, hogy a XX. század egyik kiemelkedő kró­nikása távozott vele Közép- Európából. Műveit kordoku­mentumként minden bizony­nyal számon kell tartani ebben a régióban. Hogy ol­vasóinak tábora a XXI. szá­zadban is változatlanul nagy lesz, afelől semmi kétségem nincs. Divatok jönnek-men- nek, a mindenkori valóság marad, s az ő munkássága mindig is ebből szívta élte­tő nedveit, frissességét. Ez a mind nyakatekertebb eszme- és stílusfuttatások közepet­te mindenképpen üdítő. A két háború között Epocha kiadót szervezett, e sorozat jellegzetes kötetei, amelyek hosszú sorában pél­dául először látott napvilá­got Solohov: Csendes Don­ja az ő fordításában, s a kortárs baloldali irodalom számos műve, jelentős sze­repet töltöttek be a mindin­kább jobbra tolódó honi szel­lemi életben. Tanulságaik ma is érvényesek. Üjabban saját kiadásban ismét évek óta kiadta Epocha-könyveit. Csak pár héttel ezelőtt kaptam meg tőle dedikálva legújabb könyvecskéjét e sorozatban Hülyének néz­nek minket?! címmel. E vi­tairatban a nemzet és a ha­za fogalmával való oly sok és véres visszaélést ítéli el, vádiratot ír az államokra ta­golt mai égető problémáit boncolgatva. Sajnos, meg­köszönni már csak most tu­dom a könyvet és a dedi- kációt, a becsülő figyelmet. „Mai gondolatkörünk bor­zasztóan provinciális.. címmel jelent meg lapunk idei július 22-i számában az az interjú, amelyet vele ké­szítettem. Valószínűleg ez volt az életében napvilágot látott legutolsó interjú, elte­kintve a pár nappal későb­bi születésnapi rádióbeszél­getéstől. Hogy mennyire örült neki, ennek érzékeltetésére álljon itt 1989. VII. hó 25-i rövid levele: „Drága Elemér! Oly re­mekül terveit, „tördelt” ágyásba ültettetek, hogy fé­lő, még újabb 90 évre ki­hajtok, amitől engem és az olvasókat is Isten őrizzen! így se látok már, szinte vak­tában írok, vadszőlőként rá­futok majd egy ki tudja milyen új stílusra, írónem­zedék hátára, amely biztos ledob. Köszönöm jó kérdé­seidet és külön a Nagy Ka- rola-képeket és Olgát! Sze­retettel ölel és kedves csa­ládodat szívélyesen üdvözli Sándor.” Hosszú életében asszonyok álltak mögöttp, ilyen volt Nagy Karola (1906—1933) és Abel Olga, az ugyancsak nemrég távozott kitűnő hír­lapíró, akinek Tanulságos utak 3 kontinensen című könyvét szintén pár hónap­ja adta ki az Epocha-soro­zat 25. köteteként. A hűséges társ könyvét már Benamy Sándor dedikációjával kap­tam kézhez. Mint írja: „immár egy negyedik szfé­rikus kontinensről”, „időt­len időből”. Ahova most Benamy Sán­dor is távozott. B. T. E. T. E. HIDASI JÓZSEF VERSEI HAZAFELÉ Látod az ősz jött el mereng lehull ,a falevél aranysárga fényben duruzsol az északi szél az elmúlás feszes húrja pendül hangok ülnek a fák alá ne félj csak az avar rezdül andalgó lépteink nyomán nyarunk búcsúzik észrevétlenül rozsdás erdei lombokon mélázva ül a messzeség tétovázik az alkony ragyogni szeretne még A VÁROS Félholdas szemmel foltos tüdővel ébred a reggel oxigénért kapkod tömődnek a kapillárisok ritmuszavarosak a szívek betonmalmok őrlik a mérgezett perceket port kavar a bábeli hangzavar segíts KÖVEK Régen volt itt tettem meg az első lépést régen volt a kövek megmaradtak színesek súlyosak míg gondolkodom az idő mindent helyrerak hol kőház volt keskeny lócán csevegtek az esték régen volt az idő kövekben gondolkodik az ember pillanatokban TŰZSZÜNET Megjött az éj tolvajként oson a holdtalan ég halált rejtő varázsa oldódik feszül földhöz lapul a csend figyel az árokrend Megjött az éj szívekhez szól a sajgó remény örökös békevágya messziről sötétlik a tölcséres mező befogadja halottait a temetetlen temető SZANÁLÁS Elnyel a múlt a porfelhő anyagként örök maradsz túl emlékeimen ázott föld alatt a fonalat rejtetted nekem itt született első énekem hallom a régi otthon Halát éveim hangos zsibongását alkonyával hozzádsimul a nyár fájdalmában belekékül a törmelék NAPRAFORGÓK Létünk szűk szögletéből behunyt szemmel is látni a villanásokat szédült napraforgók vénült szárai között sarkon fordul a nyár sorsverten nyugtatnak a változó színek borotvaélen táncol az idő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom