Nógrád, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-23 / 225. szám

4 NO(iRAI) 1989. SZEPTEMBER 23.. SZOMBAT Az életfa alatt — Féltve őrzöm ezt a té­rítőt itt. Még édesanyám ké­szítette. Maga szőtte, varr­ta. De még a kendert is ő vetette el, áztatta be, fonta meg. Tudja, mi a Felvidék­ről jöttünk: a volt Gömör megyei Tajtiban születtem még én is. Négyéves vol­tam, mikor édesapám Salgó­tarjánban kapott munkát. Így kerültünk ide. En még sokáig visszajártam a fonó­ba, tollfosztóba télen. Nyá­ron pedig a kenderáztatás- ban segédkeztem. Nagyon szerettem ott csetleni-botla- ni. Tajti. Anya és lánya — a családi fotóalbumból (Fotó: Andó TL Józsefnc tu­lajdona) — Andó Tóth Józsefné bi­zonyára ott tanult meg varr­ni. .. — Ó, egész pici korom­ban! Szinte még olvasni sem tudtam, varrni már igen. Szegények voltunk, az öt fiútestvérnek, s édesapámnak akadt elég stoppolnivalója. Gyönyörű szép feladatot je­lentett nekem: hasonlított a későbbi hímzéshez. Utána már csak a motívumokat tanultam meg. Mi még ab­ban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az iskolában varrni is tanultunk. Szíve­sen emlékszem Bauer Irén- ke tanító néninkre: tőle na­gyon sok szépet kaptunk. Tanulni... Nagyon szeret­tem volna többet is, de az öt fiú közül is csak egyet vállalhatott édesapám. Ró­lam, a kislányról szó sem lehetett. Bizony, nehéz so­runk volt, édesanyám en­gem szinte a mezőn szült. Nagyon sokat kellett segíte­nem. Az asztalt még fel sem értem, sámlira álltam, úgy gyúrtam, cipót is sütöttünk otthon. Édesanyám mindig azzal biztatott: „Ki korán kel, aranyat lel.” A szabad időnkben pedig kézimunkáztunk: ötévesen már varrtam, negyedik osz­tályos koromban már kész térítőm volt. De máig féltve őrzöm édesanyám munkáit. — Édesapám vöröskatona is volt, sokat hallottam ott­hon őt a barátaival beszél­getni. Talán ezért is kerül­tem 1949-ben a párt ifjú­sági szervezetébe, a MINSZ- be. Először gépíróként. Na­gyon sokat dolgoztunk, s én meg voltam győződve ar­ról, hogy mi jót akartunk. Részt vettem a berlini VIT- en, nyaraltam Romániában, mint a delegáció legfiata­labb tagja. Nagyon sok szép emlékem van. — Mostanában sokat hal­lani az ötvenes évekről, fé­lelemről, letartóztatások­ról. .. — A családomból senkit sem tartóztattak le. Egész életemben dolgoztam. Két lányt, három gyönyörű uno­kát tudok felmutatni. 3904 forinttal mentem nyugdíjba. Nincs víkendházunk, nyara­lónk. .. — Mindig kézimunkáztam. Kötöttem, horgoltam, yarr- tam. Mikor melyiknek1 volt reneszánsza. Egy családi tragédia — édesanyám halála 1979-ben — megváltoztatta az élete­met. Idegösszeroppanást kap­tam, félnapokat várakoztam az ideggondozóban: ott szok­tam rá intenzíven a varrás­ra. Teljesen kigyógyítotj a kézimunka. A megújulás éve 1983 volt: azóta vagyok nyugdí­jas. Most mindent pótolni akarok. Uszodába, moziba járok, olvasok, sőt numiz­matikával is foglalkozom, van egy kis éremgyűjtemé­nyem is. De mégiscsak a ké­zimunka a legfontosabb. A tévét is csak hallgatom, és varrók, varrók. Néha azon veszem észre magam, hogy már reggel három óra van'. — Csak a családnak ké­szít? — Persze. Meg ajándékba. Kisnyugdíjas vagyok, így az­tán névnapra, karácsonyra mindig kézimunkázom. Ál­talában előre tudom, hogy kinek készítem, s mindig arra gondolok, milyen örö­met szerzek majd vele. Pél­dául, mikor műtötték, a kórházban varrtam ki egy térítőt a doktor úrnak. Tel­jesen el volt ájulva tőle. — Még ezek az apró ölté­sek is kézzel varrottak? — Nincs ebben egy szik­ra gépi munka. Minden kéz­zel készült. Az otthonról, Tajtiból hozott kendervá­szonhoz nagyítót is kell használni, olyan sűrű a szö­vése. — Milyen motívumokat tetszik használni? —• Színesekkel kezdtem. A piacon vettem a mintákat, az árusoktól. Ügy varrtam, mint sok más tarjáni asz- szóny. ... ezek például gics- csek. Így elteszem őket a szekrény mélyére. — És az otthonról hozott minták? — Haladni kellett a „kor­ral”. .. Elárasztottak a gics- csek, azokat varrtuk. De mi­óta tudják rólam, hogy mennyire szeretek varrni, azóta megesik, hogy egy ka­rácsonyra öt példányban kapom meg ugyanazt a könyvet. Így történt a Nagy­anyáink öröksége cíművel. Ebből vettem azt a motívu­mot, amelyikkel az első pá­lyázaton indultam. A köny­vekből ugyanis előrajzolom pauszpapírra, és onnan má­solom át a mintákat. Szóval olvastam az újságban, hogy a szakszervezet amatőr népi iparművészeknek kiállítást szervez. Elküldtem egy írá­sos és egy kalotaszegi pár­nát. Nívódíjat kaptam. Itt találkoztam Nagy Józsefné- val. Nála láttam először a vagdalásos térítőt. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt: azóta is csak ilyeneket varrók. Szerintem ezek az egyszerűek az ősi hímzések. A vagdalásos fe­hér anyagra fehér fonállal készül : a kivágott mintákat körbe kell varrni. Mi ketten indultunk még abban az évben, 1986-ban az országos találkozón is, Du­naújvárosban, aljol csupa szakköri munka szerepelt. Mi kis egyéni résztvevők voltunk. Azóta minden évben kül­dök kiállításra: ’87-ben a tarjáni Idősek fesztiválján kaptam különdíjat. Hollókőn tavaly voltam először. Az idén augusztus húszadikán népművészeti díjat kaptam a „Palóc szőttes” kiállítá­sán. Most készülök haza „ku- tatóútra”. Régi ingvállat, lajbit. vásznat keresek. És motívumokat. — Ott még készülnek ere­deti hímzések? — Most már ott is téesz­csében dolgoznak. Már neiti készítenek ilyenekét. En azt keresem, ami még megma­radt. Nagyon átalakult a fa­lu. Modernizálódik: emeletes házak épülnek... ... máig is előttem van az a gyönyörű kis ámbitos, a földek. Sajnos, à házun­kat lebontották. Hollókő em­lékeztet mindig a falumra. És a hímzések... Már a századik munkám készül. Mostanában sokszor gon­dolok arra: bár a népművé­szettel foglalkoztam volna mindig is, maradandóbbat alkothattam volna... Varga Judit Grafika (a szerző): Kalotaszegi nagyírásos egy hímzett párnáról % „A helyi értékteremtés egyik terepévé kívánunk ..." Pál József a folyóirat múltjáról, jelenéről és jövőjéről A Salgótarjánban megjelenő Palócföld című társa­dalompolitikai, irodalmi, művészeti folyóirat, a Nógrád Megyei Tanács VB művelődési osztályának lapja élén 1989. július 1-től ismét új főszerkesztő áll. A szerkesztőség is új helyre költözött. Az átalakult szer­kesztőség jelenlegi tagjai: dr. Bacskó Piroska, Csem- niczky Zoltán, dr. Kovács Anna, Kovács Ëva, Ko rössi P. József, dr. Németh J. István és Zsibói Béla főszerkesztő-helyettes. Az új főszerkesztő Pál József, akinek — Laczkó Pál szerzői névvel — elbeszélései, esszéi, kritikái jelentek meg helyi és országos la­pokban, s többször szerepelt a rádió irodalmi műso­raiban. Nógrád megyéről szóló ifjúsági filmjét a te­levízió mutatta be. Pál József főszerkesztővel a folyóirat múltjáról, je­lenéről és a tervekről beszélgetünk. — Meglehetősen változé­kony, ugyanakkor történel­mileg is sorsdöntőnek tet­sző időben, midőn a helyi társadalomban — ezen be­lül a művészetirányításban is — átalakulásokat élünk meg, öröm-e ez az új fel­adat, a felelős főszerkesztői poszt vállalása? — Az elmúlt időben a Pa­lócföld meglehetősén sok személyi változást ért meg. Azt hiszem, hogy egy szo­ciológusnak talán a kandi­dátusira elegendő vizsgálati anyagot szolgáltatna — mondjuk — az elmúlt 10—15 év története a magyar vi­dék, a vidéki politizálás, a kultúrateremtés vidéken tárgykörében. A kérdést nem tudom ironikusan kezelni, bár a humorérzékem nem hagyott el. Iróniára azonban azért nem vagyok képes, mert-ezalatt sokan sérültek, sebesülték . körülöttem. A magam . vesztesége pedig szigorúan . magánügyem. — Milyen veszteségekről van szó? — Az elsikkadt, a tönkre­ment tehetségekről. A visszaszorított formátumos emberekről. Azokról, akik be. leborzonganak abba, hogy itt kell élniük, és ha tehetik, inkább a fővárost, vagy valamely más vidéket vá­lasztják. Sohasem tisztán a lapban gondolkodtam, min­dig a helyir kultúra egé­szére figyeltem. Sőt, ha sza­bad állítanom, a helyi tár­sadalom egészére. Ismerem a történelmi múltat, szemé­lyekre lebontva a tegnap törekvéseit. Jobb és szín­vonalasabb a történeti múlt, mint amit ebből a je­lenbe növesztettek a félmúlt kultúrpolitikusai. Ezt nem ma mondom először, sokan hallottak nyilvánosság előtt beszélni. Tudják, hogy hely­zetelemzésem mindig kri­tikai természetű volt. Ami ma rossz, azt nem ebben az évben rontottuk el. Akiket hibás döntésekért ma hi­báztatunk, azoknak nem ma mondják először, hogy tévedtek. Az a politikai és ideológiai megrögzöttség azonban, amelyik a zöldség­kereskedésig bezáróan min­dent irányítani kívánt, nem leválasztható az itteni múlt­tól, az országos politikáról, mi több, egy világméretű tévútról. Azt gondolom, hogy Nógrád megye és kü­lönösen Salgótarján sajátos helyzetben van. Tudomásul kell vennünk, hogy a szó kulturális értelmében „nyers” közegben élünk. — A vázolt helyzetkép alapján mi ösztönözte a fel­adat vállalására? — Már gimnazista korom­tól azt gondolom, hogy egy­részt figyelni kell minden itt kibúvó tehetségcsírára. Ugyanakkor ezzel párhuza­mosan ide kell hoznunk mindazt, ami érték, akár az országban, akár a világban. Lehetőleg minél szélesebb körűen! Remélek egy jó iro­dalomtörténészt a jövőben a Palócföldnek, ö majd le fogja írni, hogy a megye- székhely kulisszaszerű kör­nyezetében volt egy műhely, amely realizálni igyekezett egy ilyen értékű programot. Mindez azonban csak kie­gészítéssel lesz igaz. Azzal, hogy egyáltalán nem különös módon mindig akadtak szö­vetségesei ennek a program­nak, autonóm személyiségek és intézmények egyaránt. Amikor igent mondtam, a Palócföld múltja, saját hely­zetértékelésem és helyi nyo­morúságunk kötelezett. Va­lójában nemet kellett volna mondanom. — Milyen tehát pillanat­nyilag a Palócföld helyzete az anyagi feltételeket, a tár­sadalmi, politikai és min­denekelőtt a szellemi köze­get tekintve? — Nem akarom megkerül­ni a gazdasági kérdéseket. Annyit mondhatok, hogy már a kinevezésem előtt megindult egy olyan fajta gondolkodás, aminek az eredménye hamarosan be­érik, s ezzel az ősz végén nyilvánosság elé lépünk. A társadalmi, politikai közeg kérdésköre legalább ennyire fontos. Nyolc-tíz éve hiány­zik mögülünk a politikai menedzselés. A sajátos ma­gyar kiadói gyakorlatban ez azzal is együtt járt, hogy sok tekintetben a közönség- kapcsolataink is beszűkültek. Nem akarok rejtvényekben beszélni. Ugyanabban a pillanatban, amikor az élő magyar irodalom és a hata­lom viszonya kiéleződött, a mi helyzetünk is romlott a megye kulturális életében. Távol álljon tőlem, hogy mártírokká nevezzem ki magunkat, de nem csupán Tiszatáj- és Mozgó Világ-bot­rány volt. Volt Palócföld- botrány is, nem egy, nem kettő. E konfliktusok során voltak olyan pillanatok, amilíor többen azt mondt.uk, nem lehet tovább csinálni. De a végső elhatározásunk mégis az volt, hogy mara­dunk, mert a lapot át kell menteni. Abból indultunk ki, hogy egy olyan gyökértelen helyen, mint Salgótarján, ha egyszer valami megszűnik, ami már értékteremtőnek bi­zonyult, hosszú időnek kell eltelni míg kedvező körül­mények között is, hogy újra életre keltsék. Ezt kevesen értették meg. Körülöttünk pedig ott volt az ellenpro. paganda. Ma visszatekintve ezek az évfolyamok komoly minőséget jelentenek. A szellemi közegről pedig azt kell mondanom, hogy most egyre több kellemes hírrel és jelenséggel szolgál. Per­sze nekem nem meglepetés, hogy itt is élnek tisztán látó, higgadt, helyzetelem­zésre képes emberek. Az in­dulat is fel-felhabzik, de ez természetes az elmúlt évti­zedek lefojtottsága után. Örömöm a tartalmas helyi gondolkodás és a lokálpat­rióta magatartás számos megnyilvánulásából fakad. Első számunk,, amelyet már az új szerkesztői gárda jegy­zett, augusztus 20-ra jelent meg. Többen kaján mosoly- lyal kérdezték, hogyan gyűjthettem össze ennyi ér­telmes embert a lap köré. Válaszom kettős volt. Egy­részt azt fejtegettem, hogy még legalább három ilyen garnitúra lehetősége rejlik ebben a megyében. No, per­sze, a kérdés személyes élé­re is válaszoltam, amelyben az is benne lappangott, hogy vezetőként nem tartok-e et­től a tehetséges gárdától. Ezen nevetnem kell. De­mokrata vagyok. Nekem az emberi jellem, és tehetség széles skálája az ideális közegem. A gondolkodók és jó képességűek pedig azt jelentik számomra, amit hal­nak a víz. Még a sodrást is szemben vállalom ebben a helyzetben. Valóban gyöke­resen megújítottam a szer­kesztőséget de feltételekkel, amit mindenki vállalt. — E kedvezőnek ítélt szel­lemi közegben mik a további tervek? — A kinevezés és az első új szám közt a nyomdai átfutás miatt kevés idő telt el ahhoz, hogy az új ka­rakterű lap megjelenhessen. Ennek ellenére bizonyos he­lyi, hatalmi körökből átté­telekkel ugyan, de jelzés érkezett, hogy itt politikai váltás zajlott le. Mi inkább minőségi változásra gondo­lunk, az olvasói és ismerősi körből visszaérkezett jelzés alapján. Arról van ugyanis szó, hogy szerkesztőségi ér­tekezletünkön készítettünk a helyi nyilvánosságról egy áttekintést. Ebben úgy lát­tuk, hogy a helyi sajtónyil­vánosság szélesedett. Gondo­lok itt az új lapokra, me­lyeket örömmel üdvözöltünk. Ezek mintha elindultak vol­na a határozott politikai arcéi megrajzolásának irá­nyába. A mi politikai hit­vallásunk legalább ilyen egyértelmű. Pártoktól füg­getlen, de minden pártnak és politikai csoportosulásnak fórumot biztosító orgánum­má kell válnunk. Feltétele­ink nem számosak, őrizni kívánjuk a folyóirati jelle­get, át akarjuk örökíteni táj­egységünk legjobb hagyomá­nyait, a helyi értékteremtés egyik terepévé kívánunk válni, s szeretnénk szervező­erőként jelen lenni az ér­tékek közvetítésében, min­den jónak az ide hozatalá­ban, ami szellemi, kulturá­lis természetű, mert erre ennek' a tájhazának múlha­tatlanul szüksége van. (te)

Next

/
Oldalképek
Tartalom