Nógrád, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
L0R1NCZY ISTVÁN Hajfonatok balladája íegy kislány levágott hajával párnát tömtek a németek Mengele éjféli ablakán a sötét hajfürt beremeg 11. liánként egy asszony szöghaja kinyúlik német matracokból Mengele éjféli ablakán zenét dobol a halottakról 111. öregasszony esőszín hajából vattát csináltak a németek Mengele éjféli ablakán az ázott hajfürt beremeff IV. ez ismétlődik ötmillószor míg járnak halálvonatok s Mengele éjféli ablakán belengenek a hajfonatok Sinka István furulyája íaz erdőn sír egy széncinke Komádinál itat a Nyár s halott bojtár subájával takarózik az árva nyáj II. az erdőn sír egy széncinke hol vagytok már kisbojtárok Körösnél a furulyaszót elnyeli a folyóárok III. az erdőn sír egy széncinke s a menyecskék kemény mellén nem feszül már az augusztus nyugosznak ők kék sír mélyén IV. az erdőn sír egy széncinke s felsír a vén bihari táj ■ halott bojtár furulyáját keresi tán az árva nyáj DUPKA GYÖRGY: Üdvözlő sorok Sesztalov Juvannak „Megszólalt egy vogul ének, testvére magyar regéknek. Te — magyar bánat hordója, én vogul vágy kimondója. Testvérek lettünk újra ím a Kalevala tájain." Jaj, milyenek a mi szavaink, ősidőkből is felénk kacsint, egy anyatej íze dajkálja, Tiszától az Obig átjárja — daltól visszhangos tűz-szívünket, Tejúton vándorló nyelvünket. Ne fogjon ki rajtunk a bánat, akkor hangunk sosem lesz fáradt, s a szavak egymáshoz sodródnak, ős-révbe érnek, mint a patak — sárákányfogat is aprítanak a gejzíreres, fütykös szavak... táltost költővé mint lágyított, népeinknek tűzhelyet áhított.. Így lettünk köztük csillagbojtár, előttük szívünk kitárt oltár — s im, hírt viszünk a jövendőbe, gyöngymezőinknek leszünk őre. Közös Regénk még sóhajt fakaszt és fölsikolt a nyelvünk alatt: az igazságunk im fölsejlik, létünknek titka miben rejlik? — szánkról a szép szó el ne fogyjon, ős forrásunk ki ne apadjon... Kivirult végre a nyár, házak kertjeiben érik a cseresznye, ribizli piroslik a bokron, és dús virágzásából ítélve málna is sok lesz az idén. A kerítés alacsony beton - peremén két tízévesforma fiú ücsörög, hallgatnak nagyokat a meleglélegzetű nyári délutánban, távolabb tyúkok álmos káricsálása hallatszik. Álmosító, nyugalmas idő. Pláne, hogy megkezdődött a nyári szünet. Egyelőre nem tudják még, hogy a sok tervből, amit szerettek volna megvalósítani a nyáron, melyikkel is kezdjék. Egyelőre nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Ülnek hát egymás mellett unatkozva, de azért békésen, amíg az egyiknek eszébe nem jut valami: — Nézz bele a gömbbe! — mondj a másiknak. — Milyen gömbbe? — A s. ..gömbé! — ugrik fel a gyerek, és szaladni kezd. A másik meredten ül még egy pillanatig, aztán utánaered hujjogatva. Ugyan ekkor lép be Réka a javasasszony házába, egy sarokkal odébb. Annyira mondták, hogy minden jóslata beteljesedik, meg hogy csak passzióból csinálja, és pénzt sem kér, hát tanakodott napokig, de eljött végre, hátha tud valami jót mondani. Mert hát miért is megy el az ember jósnőhöz, ha nem azért, hogy megmondja, mi jó vár rá a közeljövőben? Ugyanis néha hosszú ideig olyan reménytelenül telik az idő. Hetek mennek, hónapok, az ember dolgozik, felöltözik, levetkőzik, fürdik, bevásárol, eszik, de nem történik semmi, amit életnek lehetne nevezni. Valami kis biztatásért, jó hírért megy oda mindenki. Lehet, hogy egy hét múlva nyerünk a lottón, de ha már most megtudjuk, előre örülhetnénk neki. Ki tudja, mit rejt a holnap? Hátha valami jót, és ha tudnék róla, nem lógatnám az orrom máma... Szóval Réka betért a javasasszony házába, kicsit borzongva, hátha netán yamMmmmmrmtMmmmgmmmmmmmmm Gyártelep Óbudán. Mögötte kopár földdarab. Szeméthalmokkal elborított mező. Autóroncsok, ládák, székek, rozsdás vasdarabok. Pocsolyák. Ilyennek képzeli el az ember a végítélet utáni földgolyót, a Naprendszer elszabadult, elnéptelenedett harmadik bolygóját, ahogy élettelenül pörögj az üres térben, lakhatatlan hegyeivel és völgyeivel. Az embernek már nyoma sincs e kései tájon, hacsak ezt a sok lomot nem tekintem annak — az önmagát elemésztő civilizáció utolsó kacatjait. Néhány fűszál még itt-ott felüti a fejét, de más növény nemieen telepszik meg itt a gyártelep mögötti senkiföldjén. A pocsolyák közt szétfolyt kátránykupacok. Ha ezek a tűző napon megolvadnak, kegyetlen tréfát űznek bogarakkal és madarakkal, mert ha rájuk röppen egy tollas vagy csápos lény, nem engedi]? el többé. Az belesüllyed a kátrányba és elpusztul. Van állítólag a bolygólami ijesztőt lát meg hirtelen. Annyi rosszat lehet olvasni, meg a filmekben látni az ilyen asszonyokról, sose lehet tudni. Többször is mondta, hogy jónapot, de senki nem válaszolt, ellenben az egyik ajtó mögött valami csendes női hangot hallott. A javas- asszony beszélt valakivel. Zavartan kopogtatott, de senki nem válaszolt, viszont a csedes duruzsoíás folyamatosan hallatszott. Benyitotta az ajtót, és szembenézett a javasasszonnyal, aki ott ült az ablakhoz tolt konyhaasztalnál, és kávézott. A vállán tényleg egy macska volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, de nem fekete, hanem szürke. Nagyban hízelkedett, odasimítgatta a pofács- káját az asszony arcához kedveskedőn, az meg neki beszélt meghitt szelídséggel. Furcsa jósnő. Rövid ujjú, piros, bő köntösben, kifestett szemekkel, szájjal, nyalogatja a kávéskanalat, a szeme sárgásbarna és barátságos, — Üljön le! Mindjárt adom a kávéját. Réka lehuppant a szemközti székre az asztal túlsó oldalán, és hirtelen nem tudta, mit mondjon. Lopva körülnézett, lát-e valami üstöt valahol, amelyben a javasasszony a kígyót-bé- kát főzi, de csak egy piros lábast látott, fedővel a tűzhelyen. — Biztosan ez egy olyan modern boszorkány — gondolta. A kávéja ott gőzölgött az asztalon, cukrot tett bele, és végre meg tudott szólalni: — Izé... bocsánat, hogy ismeretlenül... — Nem tesz semmit — ült vissza a helyére a jósnő még mindig a macskával a vállán, —, tudtam, hogy jön. — Tudta? Honnan? A piros köntösös asszony rágyújtott. — Nagyon egyszerű — mondta. — Látta azt a bernáthegyit kint, a tuja alatt, a kapunál? — Jézus! Nem láttam. Bernáthegyi? Meg is haraphatott volna. — Hát meg. közi térben néhány olyan csillag, ami rég kiégett, fel- perzselődött. Rég halott anyaggá vált, atomjai is szertehullottak, tulajdonképpen nem is anyag már, csak annak fájdalmas emléke. Az anyag szó az anyából ered, ahogy mintája, a matéria is a materből, s olyan elemi erőt jelent, melynek megvan az életet termő képessége. De ez a halott csillag a bolygóközi térben már egészen elvesztette életet termő-teremtő képességét, csak sodródó, kozmikus szeméthalom. Ez az óbudai sivatag azonban mégsem egészen kihalt. A rozsdalepett pocsolyákat parányi férgek népesítik be. Nyálkás, nyüzsgő, parányi szörnyek hemzsegnek a vízRéka ivott egy kis kávét gyorsan. Végül is az a fontos, hogy az a sötétben búj- káló kutya nem harapta meg. — De mégis... mondta ■— honnan tudta maga, hogy jövök? — A kutya jelzett. — Igen? Én nem hallottam semmit. —*Az a fontos, ha én hallom. Réka azt gondolta, hogy itt minden olyan közérthetőnek tűnik, de valójában annál titokzatosabb, és ez, amellett, hogy kis félelemmel töltötte el, mégis megerősítette abban a hitében, hogy ez a jósnő valódi. — Kérem... jósoltatni szeretnék, ha nem lenne terhére. .. — Jó. Mindjárt. Az asszony kiment, de nélküle a konyha valahogy átváltozott. Az egészen egyszerű berendezés valójában díszletnek tűnt csak, ami álcázza a félelmetes lényeget. Például valami kaparászás és sóhajtozás hallatszott az egyik sarokban, s ettől Réka félrenyelte a kávé utolsó cseppjét. Egyáltalán hová ment ez a nő? Itthagyja egyedül ebben a félelmetes konyhában, ahol ki tudja, mi van a mosogató alatti szekrényben, és mi az a valami, ami a sarokban kaparász? Majdnem felsikoltott, mikor előgurult onnan egy szürke gombolyag. Amikor jobban odanézett, látta, hogy egy sündisznó. Szerencse, hogy nyílt az ajtó, és jött a jösnővisz- sza, kezében egy kristálygömbbel. — Izé... — mondta Réka. Mi ez az állat itt? — A Lumpapa. Egy sün. Nagyon bölcs állat. Na, ideteszem ezt a gömböt, maga meg adja ide nekem a bal kezét! — Miért? — kérdezte Réka vonakodva. — Mert a maga jövőjét akarom megnézni a gömbben, így nem foghatom a keze helyett az ajtókilincset, azért. Réka odanyújtotta a kezét az asztal fölött, és a jóshő megfogta. Mintha áram ment volna Réka testébe a piros ruhás nő ujjaiból, valami furcsa bizsergést érzett, de nem volt kellemetlen, inkább majdnem álmosító, megnyugtató. Szótlanul ültek így, Réka úgy érezte, gomolyogni kezd körülötte az idő. A konyha eltűnt, helyette homokot látott, és piramisokat, valami hatalmas, végtelen térben. Ült ott, és száguldott, mellette az idő — visszafelé. A homok és a piramisok eltűntek és a messzi ködből egy hatalmas fa körvonalai tűntek fel, a kép élesedett, a fa méltóságteljesen állt, rezzenésteben. Csak mozgásuk látszik, az ©gyedeket alig lehet különválasztani: nincs ennek az elszabadult parány-íar- sangnak sem kezdete, sem vége — csak éppen zajlik az egész ; értetlen és érthetetlen szenvedély irányítja, a féregsors mindenkori jelenideje. Valahol azt olvastam, hogy az idők végén a földgolyót ellepik majd a csótányok. és a burjánzó, illatos, hófehér liliomok, ök a fauna és a flóra legszí- vósabbjai, akik minden kataklizmát túlélnek, minden mérget kibírnak, és a kollektív pusztulás felett egyedül képesek diadalmaskodni. Liliomok és csótányok: fekete és fehér. Az álom szent és alvilági jelien, sötétzöld levelekkel, és mintha... mintha valaki ült volna alatta. Piros köntösbe volt, és a szeme sárgásbarna, barátságos... Ebben a pillanatban megszólalt a jósnő, a konyha falai visszaugrottak a helyükre, a szürke macska álmosan nyújtózkodott mellettük egy pádon. — Jót mondhatok, sze-- rencséje van — mondta a piros ruhás. — Ma találkozik azzal a férfival, aki az igazi lesz az életében. Elengedte Réka kezét, felemelte a kis talphoz erősített kristálygömböt, és őt magára hagyta a konyhában. De hamarosan megjelent megint, és azt mondta: — Kikísérem. Réka ámultán botorkált a ház melletti járdán a kapuig, és ott jobbra nézve, a tuja alatt meglátott egy fehér-barna foltos bernáthegyi kutyát. Úgy tett, mintha aludna, de most egészen biztos volt abban, hogy figyel. Nem ugrott fel, nem ugatott, de olyan volt, mint aki a lehunyt szemhéja mögül is látna. — Mivel tartozom? — kérdezte felrázva magát, már kint az utcán. — Semmivel. Sok szerencsét! — mosolygott a jósnő, és szó nélkül visszaindult, a házba. Mintha nem is igazán a járdán ment volna, hanem fölötte, lebegve. De lehet, hogy ez csak bekép- zelés volt. Szédülten indult hazafelé. Tehát ma találkozik az igazival. Egy férfivel, aki az igazi lesz. De mikor? Hol? És ifonnan ismeri meg? Ahogy a városba ért, az első férfi, akivel találkozott, a férje volt. Két nagy cek- kerrel jött szembe vele, és a melegben izzadt volt az arca. — Réka fiam, hol mászkálsz megint? Hazaérek, se téged nem talállak, se egy darab kenyér nincs otthon, a hűtő üres. Bevásároltam. Tudod mit? Főzünk ketten egy jó vacsorát! Te meg én, mint régen, szép napokon. Vettem egy kis sört is... Réka hirtelen meglátta a férjét. Most látta igazán. Kis bűntudattal tipegett mellette hazafelé, a szívében viszont egyre nagyobb melegség és szeretet dobogott. Úristen, hogy eddig erre néni jött rá! Hiszen ő az igazi, ő, akit évek óta észre sem vesz, mert megszokta, hogy van. Hirtelen megcsókolta az arcát, a férfi pedig úgy mosolygott vissza, mint aki mindent tud. Réka megfogta a nehezebbik szatyor egyik fülét, és egy ütemre léptek, úgy mentek nagy boldogan hazafelé. De, ha az a jósnő nincsen. .. képei, férgek és szirmok. Meglepő, hogy a liliom ilyen szívós. Hogy képes minden gyomot túlélni, pedig így igaz. Botanikusok állítják, hogy egy elhagyott kertet, parkot, ha ebben liliom is nyílt valaha, egy idő után egészen hatalmába keríti ez a tisztaságot jelképező, szívós virág. Minden más növényt elpusztít, megfojt, maga alá temet. A romlás húsából, társai elemésztett teteméből nő ki a szára, talán gyökerét sem a földbe, hanem folyamatosan elpusztított társai tetemébe vájja. Ellepi a kertet, a parkot, pontosabban szólva, a kert és a park kései, ember utáni emlékét. Ahogy a csótány is benépesíti az önmagát túlélt civilizáció kései tájait, a városok emlékét. És talán közéjük sorolhatom ,a végítéletet túlélő állatok és virágok közé, ezeket a pocsolyában hemzsegő, alaktalan véglényeket, melyek itt nyüzsögnek a rozsdás, olajfoltos pocsolyában. Szepesi Attila: SENKIFÖLDJE
