Nógrád, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
Madách irodalmi nap Csesztvén Napjaink társadalmi, po^- litikai folyamatai is jelzik, a történelemben nincsenek örök kategóriák, legföljebb a változás állandósága. Érvényes ez a megállapítás a kulturális életre is, korábban szükséges és hasznos művelődési formák fölött jár el az idő, a folyamatos megújulás kényszere itt sem engedi meg a régi gyakorlathoz való görcsös ragaszkodást. Október az elmúlt évtizedekben a múzeumi és műemléki hónap rendezvényeit kínálta a érdeklődő közönségnek. Ebben az évben nem rendezik meg a múzeumi és műemléki hónapot. Ügy tetszik, mára kialakultak azon múzeumi formák és rendez, vények, amelyek címke nélkül is jelzik a múzeumokban egész éven át folyamatos tudományos és közművelődési munkát. Ezután — hasonlóan a világ azon országaihoz, amelvek csatlakoztak az UNESCO kezdeményezéséhez — a múzeumi világnap lesz az, amely május 18-án reflektorfénybe állítja a múzeumokat. Az októberi múzeumi és műemléki hónapra tehát a következőkben nem lesz szükség. Ami nem jelenti azt, hogy ez a hónap idén ,,üres" lesz, hiszen azok a rendezvények, kiállítások, tanácskozások. amelyeket hagyományosan ekkor rendeztek meg, most is várják az érdeklődőket, de immár üres formalitások nélkül. Nógrád megyében például ezek közé tartozik a cseszt- vei irodalmi nap is, amelyet a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága. a Palócföld folyóirat szerkesztősége, az Irodalomtörténeti Társaság nógrádi tagozata október 7-én, rendez Madách Imre egykori lakóhelyén. A' program- sorozat védnökségét a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és a balassagyarmati Madách Kollégium vállalta. Mióta rendezik meg ezt a tartalmas és szép irodalmi ünnepet, és miért éppen ekkor? Dr. Kovács Anna irodalomtörténész tájékoztatása szerint, a csesztvet Madách- kúriában 1983-ban, a költő születésének 160. és Az ember tragédiája bemutatásának 100. évfordulóján avattak a rendbe hozott épületben új állandó kiállítást. Ezt követően 1985-ben rendezték meg az első Madách irodalmi napot. Azóta minden évben, október első szombatján találkoznak az érdeklődők Csesztvén. Azért éppen ekkor, mert a nap időpontja meghatározásakor a szervezők összekapcsolták a két jeles dátumot, s az időpontot ezekhez közelítették. Madách Imre halálának október 5- én, az aradi vértanúk kivégzésének pedig október 6- án van az évfordulója. ,,Az előbbi időpont a Madách-hagyományápolásban lényeges, hiszen lezárása lehet a költő születésnapján megrendezésre kerülő, a Madách-ünnepséggel induló évenkénti folyamatnak. Az utóbbi dátum ide kapcsolása pedig mintegy szimbolizálja azt az alapvető törekvésünket, hogy a Ma- dách-hagyománvt egy tá- gabb összefüggés-rendszerbe — nemzeti értékeink sorába — ..helyezzük” — jegyzi meg az irodalom- történész. Ezen általános . koncepciókból eredően a Madách- örökség gondozása mellett a .célok közé tartozik, a történeti értelembe vett nógrádi irodalmi hagyományok ápolása is. Csesztve vendégei tapasztalhatták, hogy a Madáchhoz kötődő irodalmi előadások (például Kerényi Ferenc, Taxner Ernő, Szabó Károly) és műsorok, bemutatók (Sinkovits Imre, Lukács Margit, Berek Kati) mellett a rendezők nem feledkeztek meg 1987-ben a Mikszáth-évfor- dulóról sem. A tavalyi programokat pedig a ’48-as évforduló és a lírai hagyományok jegyében szervezték, gondoljunk csak a Kecskésegyüttes tavalyi Balassi- összeállítására. Csesztvén idén a próza — Gyöngyösi Istvántól Kármán Józsefen át napjaink modem törekvéseiig — áll a figyelem középpontjába, olyan előadókkal, mint Vigh Károly, Kovács Sándor Iván, Szabó András. Tudatosan törekednek arra, hogy a csesztvei programsorozatot a műfaji sokszínűség, a művészeti ágak változatossága jellemezze. A programok ,,rétegirányultságát” fejezi ki az, hogy a közönség szervezésében mindenekelőtt a megyei értelmiségre, kiemelten a diákokra, és lehetőség szerint a Csesztvén és környékén élőkre számítanak a rendezők. Ezért rendeznek kifejezet-, ten szórakoztató, illetve falut bemutató programokat. Idén már a csesztvei közönségből is lesz előadó Záborszky Csaba lelkész személyében, s a faluban élő Lakatos László képeit is bemutatják, művész-tanára, Farkas András kalauzolásával. Egyetérthetünk dr. Kovács Annával, amikor megjegyzi : „Az irodalmi nap legfontosabb értékének, egyben minősítésének tartom, hogy — a közlekedési nehézségek, sőt, az egyre növekvő általános érdektelenség ellenére — Csesztvén évenként kisebb-nagyobb számban összejönnek irodalomtörténészek, kutatók, megyei értelmiségiek, diákok. Még akkor is fontos ez, ha vannak, akik »csak- sétálgatnak a parkban, hiszek ugyanis a hely < szellemében.” Ügy látszik, tág értelemben vett szellemi műhely van kialakulóban a cseszt-r vei rendezvények körül, ami a kutatásban és a múzeumi gyűjteményekben is érezteti hatását. (te) Mit mutassunk meg külföldön? FtnlpLevpm néhány éve részt vet- LIII1CKSÍC1U, tem Londonban egy angol—magyar koprodukcióban készült tévésorozat ünnepélyes bemutatóján. A vetítést megelőző esti fogadáson, Tony Palmer rendező lakásán megjelent számos vezető brit kritikus, ismert londoni személyiség, és nem kisebb sztárok, mint Vanessa Redgrave meg John Gielgud. A házigazda zongoráján ügyesen elrendezett rendetlenségben Kurtág György-kották hevertek, s a társalgás minduntalan Magyar- országról, a kellemes magyarokról, jó boraikról és gazdag kultúrájukról szólt. Másnap a premieren a magyar közreműködők épp oly lelkes tapsot kaptak, mint az an* golok: aztán bemutatták a produkciót, elfelejtették a koprodukció tényét, és a magyar filmek számára a brit mozik épp oly bevehetetlen váraknak bizonyultak, mint addig. Egykét évvel ezelőtt pedig Rómában lehettem ott egy magyar fotókiállítás megnyitóján; fantasztikus helyen, a Trevi kút közvetlen szomszédságában lévő bemutató- teremben Az olasz—magyar kulturális együttműködés során rendezett kiállítás megnyitójára kivonult a római társasági elit jelentős része, a várakozó limuzinok és az egyenruhás sofőrök, no meg a FIAT- os Agnelli államtitkár húgának jelenléte kivételes rangot adott az eseménynek. Büszkeségemet csak az felhőzte el, amikor néhány nap múlva visszatértem a helyszínre. Sehol egy plakát, sehol egy utalás, hogy a befüggönyzött ablakok mögött történetesen magyar fotókiállítás látható: bent pedig av ürességtől kongott a terem. A hivatalos nemzetközi kulturális cserék sorában most kivételes fontosságúnak ígérkeznek az idén október 25-től november végéig Londonban megrendezendő magyar kulturális hetek. Szó se róla, politikailag rendkívül izgalmas időszakban rendezik a magyar kultúra koncentrált bemutatkozását Londonban, és örvendetes lenne, ha a politikai változásaink iránti érdeklődésből sikerülne valamit művészetünk, kultúránk irányába is átfordítani. Szomorúan közismert tény, hogy a kulturális csere Magyar- ország és szinte valamennyi nyugat-európai ország kapcsolatában fájdalmasan egvola* lú. Magyarországon nagyjából hozzáférhető az illető országok kultúrájának jelentős része, míg Nyugaton szinte semmit sem tudnak művészeti és szellemi életünk eredményeiről. Nagy-Britannia esetében, ha lehet, ez * a vLszony még egyoldalúbb, mint a magyar—nyugatnémet, a magyar—francia, vagy a magyar—olasz kapcsolatokban, a londoni magyar seregszemlének lenne min változtatnia. Illúzióink persze ezúttal se legyenek. Mint az említett példákból is látszik, egyegy napra a vendéglátó ország elitjének megnyerése valamely ünnepélyes alkalomra már nem reménytelen: a szervezők és az ország jó híre, no meg a protokoll iránti, mindenütt egyforma vonzódás „nagy neveket” csábít a megnyitókra. Sokkal nehezebb — pedig végeredményben fontosabb — a sajtó és leginkább a hétköznapi közönség rokonszenvének megnyerése. Ami a sajtót illeti, persze azoktól a magyar kul- túrbürokratáktól, akik itthon évtizedeken át a sajtó lebecsülésének, utasítgatásának légkörében nőttek fel, nehéz elvárni, hogy megértsék: Nyugaton nekik kell hálásaknak lenniük, ha az újságírók kérdeznek tőlük, ha érdeklődést mutatnak a magyar bemutatkozás iránt. Ami pedig a program összeállítását illeti, a legköltségesebb magyar kulturális szemle is biztos kudarcra van ítélve, ha programját itthoni szempontok alapján állítják össze; ki az, aki „megérdemli”, hogy Rómában, Párizsban, vagy Londonban bemutatkozhasson. A szempont csák az lehet, hogy ott mire van, bármily szerény érdeklődés, a szellemi élet természetrajza szerint milyen magyar alkotások illenek bele az ottani horizontba. Ez pedig az ottani értelmiségiek tudják, szakemberek. művészek, újságírók, esetünkben Magyarországgal rokonszenvező britek, és Nagy-Britanniában élő, de hazájukhoz is hű maradt magyarok, no meg az a néhány itthoni honfitársunk, aki valóban belülről ismeri a jelen brit kultúráját. Ha a programot nem brit, hanem magyar, ráadásul magyar minisztériumi ízlés állítja össze, ugyanolyan formában, mintha római, prágai, vagy tokiói bemutatkozásról lenne szó, akkor nagy jövőt ennek a vállalkozásnak sem jósolhatunk. C ifipn vt)l‘)vl1l enekes, a festő, ' T didim. a filmrendező természetesen „saját jogon", tehetségével és produktumával vesz részt minden ilyen rendezvényen; ha tud angolul, még jobb, ha nem. akkor is sikert arathat művészetével. Ám, a delegáció nem művésztagjai közé csak olyanokat érdemes beválogatni, akik folyékonyan és európai módra beszélnek angolul — nem jobban persze, de nem is rosszabbul, mint egy finn, egy svéd, egy holland kulturális szakember, minisztériumi tisztviselő, diplomata, újságíró. Annyi félresikerült, nagy költségvetéssel és kis eredménnyel megrendezett nemzetközi kulturális program után jó lenne, ha ezúttal Londonban sikerülne bebizonyítani: valóban egy új szellemiségű, értékközpontú és európai színvonalú seregszemle kínálja a magyar kultúrát a brit közönségnek. Biztos sikert ez sem jelent, de enélkül halvány esély sincs a sikerre. Hegyi Gyula Bölcsőtől a koporsóig „Addig élem világomat” Leány- és legényélet a régi falun A konfirmáció, bérmálás, ™ az ismétlő iskola befejezése után már többé-ke- vésbé nagylánynak és legénynek számított az addigi gyermek. Megváltoztak a jogai, kötelességei. Egyre nagyobb részt kellett vállalnia a munkából, de a szórakozási lehetőségei is bővültek. Ennek az időszaknak a legfontosabb feladata és célja a felnőtt életre való előkészület volt. A leány- és legényélet hosszát a férjhez- menetel, illetve a nősülés helyileg ideálisnak tartott ideje szabta meg. A paraszti emlékezők életük legszebb, legtartalmasabb szakának tartják ezt az időt. A munkából derekasan kivették a részüket, mert a paraszti életben a legfőbb értékmérő a munkabírás és a szorgalom volt. A gazdálkodó családoknál otthon, a szegényebbeknél a falubeli gazdagabb házaknál cselé- deskedve, vagy summás- és részesmunkában tanultak bele a mezőgazdasági és a ház körüli tevékenységekbe. A lányok fontos szerepet játszottak a falu életében: a falu díszei, büszkeségei voltak, ők járhattak a legcifrábban. Számos alkalom kínálkozott, hogy a fefnőt- tek megfigyeljék és ellenőrizzék őket, hogy a hagyományoknak, elvárásoknak megfelelően viselkednek-e. A ház körül a nagylány feladata volt a kisebb testvéreiről való gondoskodás, segítés a főzés, a mosás, a takarítás munkájában, és kivette részét a mezei, kerti munkából éppúgy, mint a háziállatok ellátásából. A legények számára a mezei munka és a nagyállatokkal való bánásmód elsajátítása volt a legfontosabb teendő. Az ő feladatuk volt például a lólegeltetés, a tavaszi, nyári munkák után éjszaka. Ez alkalom volt a közös beszélgetésekre, nó- tázásra is. Voltak szórakoztató munkaalkalmak is mindkét nembeli fiatalság számára, mint például a kukorica- fosztás, a szüret, a lekvárfőzés, és legfőképpen a fonó. A lányok többnyire közösen bérelték a fonóházat, melyet a legények rendszeresen felkerestek. Itt a munka mellett mód volt a játékra, a legényekkel való ismerkedésre, az udvarlásra is. A leány- és legényélet jellegzetes vonása volt a bandákba való szerveződés. A legények az úgynevezett legényavatás után váltak a legénybanda teljes jogú tagjává. A legénybandák kisebb falvakban korcsoportonként szerveződtek. Nagyobb falvakban, mezővárosokban, különösen ott, ahol nagyobb társadalmi, esetleg vallási különbségek voltak, külön bandákba szerveződtek például iparosok, nagygazdák, cselédek fiai. A legénybandák, melyeket legénycéheknek, legénykoszorúnak, • legényegyesületnek is neveztek a középkori iparoscéhek mintájára szerveződtek. A szervezet élén a legénybíró állt, akit meghatározott időre választottak. Mellé, a rend fenntartására úgynevezett hadnagyokat választottak. Volt, ahol a bor és a pénz kezelésére is voltak tisztségviselők a „bormester”, illetve a „kulcsár”. A legénybandák egyik legfontosabb tevékenysége a táncmulatságok szervezése és lebonyolítása volt. A leánybandák nem mutattak ilyen erős szervezeti formákat, de a szerveződésüket itt is befolyásolhatta a vagyoni és vallási hovatartozás. Egy-egy leánybanda közösen bérelte a fonóházat, együtt sétáltak vasárnaponként az utcán, együtt mentek el táncolni a kocsmába, bálba, játszóhelyre. Éberen őrködtek egymás erkölcsei felett. A leány- és legénybandák gyakran rivalizáltak egymással, sőt ellenségeskedtek is. A leánybandák tevékenysége összefüggött a nekik megfelelő társadalmi helyzetű legénybandákéval. Udvarlójuk, jövendőbelijük a legénybandák tagjaiból került ki. A hagyományos paraszti világban az ünnepi szokások legfőbb szervezői és résztvevői a mindenkori leányok és legények voltak. Sok népszokás csak az elhalás előtti időszakban került a kisebb gyermekekhez. A legények és felnőtt férfiak betlehe- meztek, a lányok és legények kántáltak karácsonykor; a legények regölték össze a dunántúli falvakban a házbeli leányt a neki, vagy főként a családjának* tetsző legénnyel; ők jártak vesszőzni Aprószentek napján a lányos házakhoz, hogy a lányok frissek, egészségesek legyenek; húsvéthétfőn a legények jártak locsolni egészség- és termékenységvarázsló és udvarló célzattal; pünkösdkor a legények szervezték a lovas- versenyt; Szent Iván-napkor együtt ugrálták át a tüzet a párokat összeéneklő dalok kíséretében. Mindent összevetve a ha- hagyományos, magyar paraszti életben a leány- és legényélet volt a kötöttségek, kötelezettségek ellenére is az eseményekben és élményekben leggazdagabb időszak. Tátrai Zsuzsanna Templomba mennek a bujáki lányok
