Nógrád, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-28 / 202. szám

J NÓGRÁDI Díszes kocsikkal a boldogság kapujához Hangos kürtöléssel, virágokkal, szalagokkal díszített cicomás autókon vitték a most magunk mögött hagyott szombaton is a menyasszonyokat, vőlegényeket á házasságkö­tések színhelyére. A külsőségekhez természetesen hozzátartozik a pompa, az ünnepélyes környezet, így aztán 'újabban a gépkocsik elejére ültetett menyasszonyi ruhába öl­töztetett baba is utal az esküvőre. Salgótarjánban Szabó Esztert és Tari Józsefet vitte a boldság kapuja felé ai az autó, amelyet fényképünkön megörökítettünk. —kj­Két névtelen levél Salgótarján történetének o O legtragikusabb napjáról Ha múltidéző sorozatunk­ban megjelenik egy-egy visszaemlékezés — amely hangsúlyozom, egyes részle­teiben lehet pontatlan is —, azonnal megindulnak rá a reagálások. S így, van ez rendjén, voltaképpen ez is az egyik szándékunk. Nem hisszük ugyanis, hogy már lezártnak tekinthetjük az 1956. december 8-án Salgó­tarjánban történteket, és — sokakkal ellentétben — azt sem hisszük, hogy elég volt már a múlt kiteregetéséből, a sok piszok és szenny fel- hánytorgatásából. Nem hisz- szük azért, mert ha több mint 32 éven át illetlenség, sőt tilos volt beszélni az eseményekről a hivatalos, számos pontjában hamis és tendenciózus értékeléstől el­térően, akkor aligha elegen­dő a tisztázásra az a négy hónap, amit eddig az új ha­zai és nemzetközi politikai viszonyok között fordítot­tunk. Meggyőződésünk továbbá : a társadalmi közmegegyezés is, csak akkor lehetséges, akkor nyugszik szilárd ala­pokon, és kecsegtet valódi perspektívával, ha kibeszél­hetik magukat, vélt vagy valós igazukat az eddig el- hallgattatottak. Fogalmaz­hatnánk úgy is: reális múlt nélkül nincs reális jövő. Mint ahogyan az 1956 utáni konszolidáció sem teljesen a reális múítértékelésen, nem a politikai meggyőzésen alapult. Ennek logikus és természetes következménye, a mostani szenvedélyes vita és igazságkeresés. Aligha hasz­nált nemzetünknek, hogy — mindegy miféle okkal és célzattal — futni hagyták 1956 fő bűnöseit, Rákosi Má­tyást, Gerő Ernőt és máso­kat. Ez az „elnéző gesztus” is hozzájárult ahhoz, hogy a régi rendszer számos komp­romittált alakja átmenthet­te magát az októberi esemé­nyek utáni időkre, kulcspozí­ciót tölthetett be, és kijárhat­ta azt a példátlan bosszú- hadjáratot, megtorlást, ami­lyennel a véreskezű Haynau, a joggal bírált „lovastenge­rész”, Horthy Miklós sem „dicsekedhet”. Az alábbiakban — várva mások megfontolt, megalapo­zott, kulturált észrevételeit — szemelvényeket közlünk két szerkesztőségünkbe ér­kezett névtelen levélből. (A telefonhívásokat még ennyi­re sem tudjuk hasznosítani, egyrészt mert nincs rögzí­tőnk, másrészt azok hangne­me sajnálatosan olyan ag­resszív és mocskolódó, in­dulatos és fenyegető, mintha ebben az országban nem is tettünk volna egyetlen lé­pést sem a toleranciáról és a humanizmusról híres de­mokrácia feléj „Segíteni szeretnénk az 1956. december 8“án történt véres provokációt előidézők felkutatásában. A bujáki pá­linkát a pufajkások — Béla- halmán — tanyán itták az állami gazdaság pincéjében. Az akkori igazgató id. Hol­ló Imre lehet, hogy többet tud erről mondani... Az italozók voltak: Cs. Nagy László ..., László István, László József és Géczi Jó­zsef. ..” — írják a volt hé- nyelpusztai lakosok. A téma kényes, bizonyára ezért nem merték aláírni ol­vasóink a levelet. Ám el­képzelhető az is, hogy egyet­len levélíróról van szó, csu­pán, a többes szám mögé rejtőzik. Az viszont beigazolódott, hogy az 1956-os „véres pro­vokáció” kapcsán mi is pro­vokációval állunk szemben, mégha — bár ezt nem tud­hatjuk — a teljes jóhisze­műség íratta is a sorokat. Az említett férfiak — levél­táriig is ellenőrizhető — so­hasem voltak pufajkások. Cs. Nagy László, minthogy felsőfokú tanulmányait a Szovjetunióban végezte, a szovjet katonai parancsnok­ság tolmácsa volt, a László testvérek pedig csak az em­lített időpontot évekkel meg­előzően jártak a bélahalmi tanyán, míg Géczit valójá­ban Mihálynak hívják. S hogy valamiféle félrevezetés­ről lehet szó, azt az a tény sejteti a legjobban, hogy mind a négy férfi házassá­gaik révén rokonságban áll egymással. Ami viszont id. Holló Im­re szerepét illeti,- nos, ő a jelzett időpontban nem is tartózkodott a környéken. Egyéves igazgatói tanfolya­mon tanult, s a tragikus tör­ténések után mind a család­ja, mind ő Gyöngyös mellet­ti szülőfalujában keresett nyugalmat, s Hényelpusztára csak 1957 februárjában tért vissza. Az állami gazdaság akkori párttitkárával, Gpol- csik Imrével egyik cikkünk után, nemrégiben beszélge­tett a bujáki pálinka vétele­zésről, de Opolcsik semmi közelebbit nem tudott mon­dani, csak azt: tőlük egyet­len pufajkás sem vitt el pá­linkát. Marad tehát a régi inte­lem : a névtelen levelekkel csínján kell bánnunk! Az „egy igazmondó öreg- asszony”-éval is, aki arra figyelmeztet bennünket Sal­gótarjánból, hogy az igazat írjuk, vagy semmit se. Ta­nácsát köszönjük, ha eddig nem is vette észre, minden­kor erre törekedtünk. Per­sze nem állíthatjuk, hogy sohasem tévedtünk, vagy közöltünk valótlanságot. Mert, ha így lett volna, ak­kor nem is emberek, hanem természetfeletti lények len­génk, ezt pedig még csak feltételezni is, enyhén szól­va túlzás. ( Készséggel elhisszük önnek, hogy a Rákóczi úton ke­resztbe fordított autó első­ként és percek alatt hordta a sebesülteket a bányai kór­házba, hiszen alapvető em­beri kötelesség a bajba ju­tottakon való, habozás nél­küli segítségnyújtás. Azono­sulni tudunk azzal a megál­lapításával is, hogy a tünte­tők le lettek kaszálva, sokan tarkó- és hátlövést kaptak menekülés közben. Azt azon­ban, hogy 141 halott volt, egyelőre — minthogy erről még senki sem szólt — nem tudjuk elfogadni. Szívesen vennénk viszont, ha egy újabb levélben megjelölné a forrást, vagy forrásokat, amelyek eligazítanának eb­ben a máig pontosítatlan tényben. Sulyok László r~--------------­------------------\ M FT várható dflC I eseményei Hétfőn ülést tart a Rétsági és a Pásztói Városi Tar nács testületé. A rétságiak a nemzetiségi lakosság hefyzetét tekintik át elsőként, ezenkívül lakóterületi gyűlések összehívásáról és személyi kérdésekről is tárgyalnak majd. A pásztóiak a műemlékvédelemről szóló tanácsrendelet felülvizsgálatát, a hatósági bi­zottság munkájának értékelését tűzték napirendre, de a testület tagjai tájékoztatást kapnak majd a június végi esőzések okozta belvízkárokról is. Ugyan­csak ezen a napon tartja ülését a Rétsági Népi El­lenőrzési Bizottság is, a közterület felügyeletek mun­kájával kapcsolatban végzett vizsgálatról tárgyalnak. Kedden Bercelen tartja alakuló közgyűlését a Standard Kft., amely a helyi tanács és még nyolc alapító tag összefogásával jött létre. Indulásképpen autójavítással, fényezéssel, bontással és alkatrész-, valamint gépkocsi-kereskedelemmel kívánnak fog­lalkozni, de egy kisebb építőipari részleget is kiala­kítanak, Szerdán a Balassagyarmati Városi Bíróságon in­formációink szerint ítéletet hirdetnek Faludi Sándor és bűntársai gazdasági ügyében. v-------------- ------------­\ P iac is volt Gorsiumban Jogászunk fogadószobájából Több olvasónk fordult hozzánk azzal a kéréssel, hogyan történik az elhunyt nyugdíjas utolsó nyugdíjá­nak a kifizetése, mi az el­járás olyan 1 esetben, ha a nyugdíjas hozzátartozó hó­nap közben halálozott él. A főszabály ez esetben az, hogy az elhunyt nyugdíjas örököse a hagyatéki eljárás során az illetékes közjegy­zőnél bejelenti. hogy igényt tart elhunyt hoz­zátartozója nyugdíjára ab­ban a hónapban, amelyben az elhalálozott- A közjegy­zői határozatban ezt a tényt rögzítik, valamint azt is, hogy az elhunyttal az örökös közös háztartásban élt, vagy teljes egészében ő gondos­kodott róla, ápolta, és ha­lála után tisztességgel elte- mettette. Ezt követően az örökös, a közjegyzői határo­zat egy példányával. kére­lemmel fordul a Nyugdíj- folyósító Igazgatósághoz, és bejelenti az esedékes havi nyugdíj iránti igényét, egy­ben megjelöli az elhunyt nyugdíjintézeti törzsszámát is. A Nyugdíjfolyósító Igaz­gatóság számára közömbös, hogy a hónap mely napján hunyt el a nyugdíjas, de lé­nyeges, hogy közjegyzői ha­tározatba legyen foglalva a nyugdíj iránti igény, és az, hogy az örökös jogosult az utolsó havi nyugdíj felvéte­lére. Amennyiben az elhunyt termelőszövetkezeti tag volt a háztáji földje után járó terményt, vagy annak forint értékét is kérheti az örökös, természetesen' időarányo­san. Például: ha a nyúgdí- jas júniusban halt el, úgy az év első fél évére járó föld- jára.dékot fizeti ki a ter­melőszövetkezet. dr. Sajgó Lászlóné A Tác melletti római vá­ros, hajdani katonai erős- ség, Gorsium egykori piac­terét tárták fel a település maradványait kutató régé­szek. A II—III. századi vá­sárok színtere a Sárvíz part­ján volt, s hatalmas kapun át lehetett megközelíteni; e bejárat pilléroszlopainak az alapjait megtalálták a kuta­tók. Az idei — immár a har- minckettedik — feltárási idény során, a nyugati város­falat, az V. századi temetőt, s annak sírjait, valamint a 2. katonai tábor maradványait kutatják a régészek. A fel­tárás eredményei egyértel­műen igazolták, hogy a vá­rosban még az V". században is élt római lakosság. A Gorsiumban több mint három évtizede tartó ásatá­sok során eddig mintegy 20 hektárnyi területen tártak fel romokat, palotákat, üzlet­sort, ókeresztény bazilikákat, a császárok tiszteletére emelt szentélyeket, csarnokokat, a tartománygyűlési ‘épülete­ket, városkapukat, tornyo­kat, lakóházakat, temetőket. Egymilliónál több kisebb* nagyobb régészeti Telet ke- I rült elő, s a még a föld alatt rejtőző romok kutatása is újabb évtizedekre adhat munkát á régészeknek. Gor­sium ugyanis — mivel távol esik a lakott településektől, s romjaira nem épült újabb falu, vagy város — afféle pannóniai Pompeiként, szin­te teljes terjedelmében fel­tárható. A kötélgyártó Kvázi riport Merczel István kötélgyár­tó tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála aka­dályozott még abban, hogy vele már nem ,kélőben” ké­szülhetett el ez a riport. Pedig személyesen is jól is­mertem a tréfára, beszélge­tésre mindig kész, joviális külsejű idős embert. Most már én írhatom le róla ugyanazt, amit a múzeum­nak átadott dolgozatában ő adott címül édesapjáról írott visszaemlékezésének: „AZ UTOLSÓ BALASSA­GYARMATI KÖTÉLGYÁR­TÓMESTER’’ Merczel István 1912-ben született Ipolynyéken. A testvérek közül ő folytatta édesapja kötélgyártó-mes­terségét. Nem azért, mint­ha nagy kedve lett volna hozzá, de a Balassi Bálint Gimnázium III. osztályából, — mint iparosgyereket — eltanácsolták, azaz „kibuk­tatták”. Ezért 1925-ben el­kezdte az inasiskola első osztályát, kötélgyártóinas­ként. Kitűnő eredménnyel vizsgázott a Kereskedelmi és Iparkamara Bizottsága előtt. 1928-ban már jókedvű, ügyes kezű segédként dolgo­zott édesapja műhelyében, a Nagyhíd utcai házban. (Ma Mikszáth Kálmán utca). Édesapjával járt fel Pestre is a kenderkereskedckhöz és vasáruüzletekbe, ahol kö­tőfékkarikát, forgókarikát, karabinereket és csatokat szereztek be. Az utóbbira azért volt szükség, mert a megyei hivatalok irattárá­nak gurtnijait is ők szőt­ték. Írásos visszaemlékezései­ben leírja Merczel István, hogy édesapja 1895-ben ke­rült Balassagyarmatra. Az­zal a szándékkal bérelt la­kást a Nagyhíd utcában, hogy kötélgyártó kisiparos lesz. Abban az évben meg is kapta az iparigazolványt. A szerszámokat Groma ne­vű kötélgyártómester roko­nától vásárolta mgg, és azt követte a nyersanyag be­szerzése. Eleinte úgyneve­zett parasztkenderrel dol­gozott, ezt a heti piacon le­hetett kapni akkoriban. Ké­sőbb már balassagyarmati gyárak által készített, ki­tisztított kendert is vásárol­tak bálaszámra (100 kg) készpénzért, a gazdasági ha­nyatlással azonban már részletre is adták a , zsidó n agykereskedők. Így kezdődött ___ M egrendelőik elsősorban kis- és nagygazdálkodók voltak, a környék földbir­tokosai is felkeresték őket. Akkor is hétfői napon volt a piac, mint napjainkban. Csak éppen a Fő utcán (Rá­kóczi út) a róm. kát. temp­lommal szemben. Később a Kossuth utcában és az Övá­ros téren folytatták az áru­sítást. A gyarmati iparosok is idejártak, meg vidékre is vásározni (Romhány, Szé- csény, Kékkő). Hogy miből is állt egy kötélgyártómester árukész­lete? Istrángok, kötőfékek, fű­rész- és csapózsinórok, szán­tógyeplők, rudallókötelek, marha- és borjúkötelek gaz­dag választékából. Szekér­rel járták a vidéket, ezért sátortakarók, lécek és pony­va sose hiányozhatott a sze­kérről. Amikor nem vásároztak, szorgalmasan dolgoztak oda­haza a műhelyben, az ud­varon. Még a feleség is be­segített, de egy kerékhajtó’ gyereket is felvett a mes­ter, amikor sok volt a ren­delés. Írásos visszaemlékezésé­ben többször is kifejezésre juttatja Merczel István, hogy mennyire szeretett dolgozni az édesapja, nagy élvezet­lek Merczel István munka­közben tel végezte a kötélverést, nyáron már hajnalban kezd­te fonni a kötélnek való fo­nalat, kis déli pihenéssel, egészen este 7—8 óráig is. Nosztalgiával és tisztelet­tel gondol vissza a régi . időkre, amikor a kisiparo­sok a „tisztes ipart” képvi­selték, valamennyien' sze­rettek dolgpzni, szorgal­masak voltak, és megbíz­hatók, nemcsak minőség­ben, hanem vállalt időben is. Merczel István segédként dolgozott együtt édesapjá­val, de a gazdasági válság pályamódosításra kénysze­rítette és csak 1953-ban tárt újra vissza a szakmába, ak­kor kért az iparhatóságtól iparengedélyt. Talán meg­érezte, hogy át kell vennie a „stafétabotot” az akkor már hajlottkorú édesapjá­tól, aki 1954-ben meg is halt. (4 hónap híjával 59 évig gyakorolta mesterségét a legmagasabb fokon). Az ifjú Merczel István­nak jobb tanítómestere és kiválóbb példaképe apjánál nem is lehetett volna, ö is, amíg mesterségét folytatta, úgy dolgozott, hogy az „aranykezű mesterek” kö­zött tartják számon a vá­rosban és a környéken ha­lála után is. Elekes Éva Repro: Czele János \

Next

/
Oldalképek
Tartalom