Nógrád, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-24 / 199. szám
SPORT V 4 1 MHiMMHIVÜHii ár” vallomása: Messziről jött ember azt mondhat, amit akar Nem is olyan régen esett az eset, hogy leszállt közénk, népéhez egykori császárunk és királyunk, hogy meglátogassa a még megmaradt, közel se maroknyi nógrádi hivét. Ö, a mindeddig legutolsó nemzeti futballcsászár és fut- ballkirály. Akinek dicsőséges leköszönése óta, immár tizenöt esztendeje tart az interregnum,, noha időről időre tűnnek fel azért trónkövetelők, de a koronát csak nem tudta egyik sem a fejére kaparintani, mert a nép, az istenadta, a focilabda népe erre nem adta beleegyezését. Hiszen Albert Flóriánt az elmúlt néhány évtized honi legnagyobbjainak többségével ellentétben maga a nép emelte fel. Rátermettsége, tudása, mutatott teljesítménye és emberi jegyei alapján. És most a nép, az istenadta, a focilabda népe nosztalgiázik az utolsó futballcsászár és íutballki'rály után. Pedig Albert Flórián, az egykori aranylabdás, a hetvenöt- szöirös válogatott, VVK- győztes, és ki tudja hány nagy csata bajnoka, bizony már jócskán a negy- vennyolcadikat tapossa, és őszül minden hajaszála. Ámde hiába tapossa már jócskán a negyvennyolcadikat, és hiába őszül minden hajaszála, mégis jó a közelünkben tudni. Emlékezni a hajdan rettegve tisztelt magyar harcosok dicső viadalaira. Ha ma már nem rettegnek és nem tisztelnek bennünket. Még- a tenyérnyi Málta „lovagrendje” sem... No de, ha már itt van közöttünk császárunk és királyunk, a legutolsó nemzeti futballcsászár és fut- ballkirály, félre a szomorkás nosztalgiázással, inkább próbáljuk meg őt szóra bírni, üljön le közénk, és mondjon valamit. Valami jót, de ha ebben a mostani bonyolult korban nem tud ilyet, akkor mondjon valami rosszat. Ámbár máskülönben mindegy, mit mond, mi úgyis adunk a szavára. Hiszen ki más beszélhetne manapság Magyarországon fociról, mint Albert Flórián? Nem kellett sokáig kérlelni, egyből ráállt, hogy válaszoljon a NÓGRÁD kérdéseire. NÖGRAD: — Albert Flórián milyennek látja a mai magyar futball helyzetét, és hol helyezné el a világ labdarúgásában? ALBERT FLORIAN: — Erre nem én vagyok illetékes válaszolni, és ebbe soha nem avatkoztam bele sem játékos koromban, és főleg most, mint vezető. A magyar labdarúgás élén állóknak kellene tulajdonképpen ezt a kérdést megválaszolni. Messziről 1 jött ember azt mondhat, amit akar, én viszont ebbe a hibába nem akarok beleesni. Nekem és munkatársaimnak egyelőre az a feladatunk, illetve egyetlen feladatunk, az hogy a mi csapatunkat, a Ferencvárost próbáljuk meg a lehetőségekhez mérten a legjobban felkészíteni. N.: — Értem... no de a mai magyar labdarúgás bajai nem most kezdődtek, hanem visszanyúlnak egészen a hatvanas, illetve a hetvenes évekig. Akkor még önök is a pályán voltak. Szeretném tudni, hogy akkoriban érzékelték-e menet közben, a napi munka során, hogy itt baj van, zuhanunk, vagy legalábbis csúszunk lefelé, vagy pedig maguk a futballban tevékenykedők js a közvéleményhez hasonlóan egy* egy nem várt, pánikszerű és kiábrándító vereséget követően döbbentek rá a rádöbbenni valókra? A. F.: — Én már eleve vitába szállnék. Az a csapat ugyanis, amelyben mi is játszottunk — mert én csak arról a korszakról tudok beszélni —, ötvenkilenctől kezdve egész’ 1970- ig, minden világversenyen ott volt. Két olimpiai bajnokságot nyert, emellett akadt olimpiai bronzérem, Európa-bajnoki harmadik helyezés, és részt vettünk két világbajnokságon. Tehát én maximálisan nem értek égyet azzal a kijelentéssel, hogy már az ötvenes (sic!) években elkez- > dődött a magyar labdarúgásnak a visszaesése. Ha nem is a világ élvonalában, de az európai élvonalban ott volt a magyar válogatott. N.: — Mi a véleménye arról, hogy mostanában a tehetségesebb fiatalokat, amint lehet, kiengedik külföldre? Nem kell ezért itthon túl nagy árat fizetni? Nem teszik tönkre ezzel az itthoni labdarúgást? A. F.: — Biztos vagyok benne, hogy ezt a dolgot előbb kellett volna elkezdeni, ugyanis az a játékos, aki tehetséges, az igenis merítsen még többet, profitáljon abból, amit kint tapasztal. Ez nem csak a játékosnak, hanem a magyar labdarúgó-válogatottnak is hasznára válhat. N.: — ön sokáig nem vállalt komoly szerepet a magyar labdarúgásban, miután abbahagyta az aktív játékot... A. F.: — 1974-ben hagytam abba, utána közel öt évet mint technikai vezető dolgoztam a Ferencváros első csapata mellett. Utána edzősködtem ificsapatnál, három évet külföldön, felnőttcsapatnál. Visszajöttem, elvégeztem a szakedzőit is és perpillanat a jelenlegi beosztásomban dolgozom. II fiatalok későn érnek be N.: — Igen... ön tizenhat éves korában már játszott az FTC-ben, majd tizennyolc évesen már a válogatottban is bemutatkozott. Régebben vajon könnyebb volt boldogulni a fiataloknak, vagy pedig Albert Flórian kivételes tehetségének volt köszönhető ez a gyors karrier? A. F.: — Biztos vagyok benne, hogy nem egy személyben lehet itt beszélni az én esetemben. Hiszen, ha visszaemlékeznek azok a szurkolók, akik már akkor is kijártak a mérkőzésekre, a Göröcs Jancsi, a Bene Feri, vagy a Mészöly ugyanúgy tizennyolc*tizen- kilenc éves korukban játszottak, és még sorolhatnám tovább a neveket, akik már ott voltak és a későbbi időkben meghatározó egyéniségei lettek nem csak a klubcsapatuknak, hanem a válogatottnak i.s. Valahogy úgy érzem, hogy a mostani időben a fiatal tehetségek később érnek be. Ez nem magyar jelenség, mert, ha a világ labdarúgását szemügyre vesszük, nagyon de nagyon ritka még a világ élvonalába tartozó csapatoknál is, hogy tizennyolc éves játékos debütálhasson. N. :— Mennyit edzettek az ön korában? A. F.: — Hát mindennap! N. ; — Albert Flórián mit tart élete legnagyobb sikerének, illetve melyik mérkőzésre emlékszik visz- sza legszívesebben? A. F.: — Hál’ istennek van egy pár olyan mérkőzés, amire szívesen emlékszem vissza. A legnagyobb sikernek a hatvanhetes aranylabdának az elnyerését, a legnagyobb mérkőzésnek pedig az 1966-os angliai vb-n a brazilok elleni találkozót tartom. N.: — Éppen ezzel akartam folytatni. Vajon az a válogatott miért nem tudta sem 1962-ben, sem 1966- ban kifutni igazán a formáját? Mindkétszér fel* állhattak volna a dobogóra, aztán mégis elvéreztek már a nyolc között. Talán • elfáradtak menet közben, ugyanúgy, mint mostanában? Vagy ha nem ez történt, miért lehettek a csapat játékában akkora formaingadozások. mint mondjuk hatvanhatban egy brazilok elleni és egy szovjetek elleni találkozó között? A. F.: — Nem a formaingadozással volt itt baj. Mert a portugálok ellen is kikaptunk akkor 3—1-re, és azt a mérkőzést is lépésben kellett volna nyernünk. Dehát az a csapat, amely nem tud gólt rúgni, már eleve vereségre van kárhoztatva. Azt hiszem, hogy nem erőnlét- beli problémáink voltak... Elsősorban a hatvankettes chilei világbajnokságon a csehek elleni mérkőzést sajnálom, amelyet a négy közé jutásért játszottunk, hiszen ötvennégy után az a válogatott állt a legközelebb ahhoz, hogy ismét világbajnoki döntőt játsszon. N-: Ha már ennél a világ- bajnokságnál tartunk, kérem, árulja el, hogy például annál a bizonyos angolok elleni gólnál, amelyet azóta is sokan emlegetnek,, vajon mennyi volt a tudatos elem, és mennyit sugallt Albert Flórián labdarúgóösztöne? Akkor ugye 1—1-es állásnál a hajrában egyéni akciót vezetett, elfektetett néhány- védőt, majd a kapust is, de kisodródott. Aztán hiába várták, mégsem adott középre, csak úgy csinált kétszer is, majd, mire beérték volna a derék szigetországiak, akkor passzolt — be a kapuba. Mennyire lehet a pillanat tört része alatt átgondolni egy ilyen bonyolult szituá- ciót? A. F.: ösztönszerű megoldás eleve nem lehetett. Az ember a labdát tudatosan vezeti, a rá támadó védőt tudatosan cselezi ki. A szerencsének lehet szerepe egy-egy akcióban, de akkor, amikor az ember már három játékoson túljut, majd a kapuson is, akkor már csak rajta múlik, hogy az üres kapuba be tudja pasz- szolni a labdát, vagy sem. B pénz nem volt megszabva N.: Mennyi pénzért játszották mondjuk a hatvanhatos brazilok elleni mérkőzést? A. F.: Nálunk a pénz soha nem volt megszabva, mindig a továbbjutás volt az, amit dotáltak. Tehát mérkőzésenként nem volt szelektálva, mert egy csoporton belüli sorozatmérkőzésen, azt hiszem, nem lenne korrekt és nem is lenne reális, hogy egyik találkozóért ennyit, a másikért meg any- nyit osszanak szét. Azt hiszem, ugyanúgy van ez a kupában is: mindig a továbbjutást kell díjazni! , N.: Volt egyszer a Ferencvárosnak egy kivételes kupabravúrja. Az 1964—65. évi VVK-sorozatban (a mai UEFA-kupa őse — a szerk.) egy dél-amerikai túra miatt belementek, hogy az akkor is félelmetes hírű Juventus ellenében egyetlen idegenbeli mérkőzésen döntsék el a kupa sorsát. Ekkor sikerült is győzni. De vajon mi történt volna, ha netán akkor éppen döntetlenre végeznek a rendes játékidőben, vagy mondjuk egy góllal kikapnak, és nincs lehetőség a visszavágásra? Mit szólt volna hozzá a nép? Nem „lázadt” volna fel emiatt a fél ország? A. F.: Ne tőlem kérdezze. Nekünk egy cél lebegett a szemünk előtt: az, hogy egyetlen mérkőzésen szerezzük meg a kupagyőzelmet egy olyan Juventus ellen, amelyben akkor is hét-nyolc válogatott játékos szerepelt, többek között az a Boniper- ti is, aki azóta a klub elnöke, és még sorolhatnám a klasszisok névsorát... Szóval, nekünk akkor az volt a kötelességünk, hogy egy mérkőzésen próbáljuk meg a lehetetlent. Hál’ istennek, ez sikerült... N-: A politikai hatalom birtokosai az ötvenes-hatvanas években nem nagyon szerették az ön csapatát. Érezhető volt a fradisták számára, hogy fölülről úgymond „nyomás nehezedik?” A. F.: Én nem politikus, hanem labdarúgó voltam. A politikával nem foglalkoztam. Akkor sem, most sem... N.: Aflbert Flórián szerint mitől a Ferencváros hallatlan népszerűsége? A. F.: Attól gondolom, hogy az ezerkilencszázas évek elején az alapokat olyan játékosok tették le, akiknek a neve nemcsak idehaza, hanem Európában, sőt, világszerte is jól csengett. És nagy megtiszteltetés volt számunkra — és most csak a saját generációmról tudok beszélni —, hogy azon az Üllői úti pályán, ahol oly sok felejthetetlen siker született, magunkra húzhattuk a zöld-, fehér mezt! N.: a Varga Zoltánnal való viszonyáról lehetett hallani ezt-azt... A. F.: Azt hiszem, ez már egy lerágott csont, és egyáltalán csodálkozom, hogy ezt megkérdezi tőlem. Ezt könyvekben és egyéb újságcikkekben elolvashatta. Akkor ugyanúgy megkérdezheti a Mátrai-féle, vagy a Tichy-féle problémát. Nagyon röviden el tudom intézni: ezek a problémák mindig akkor vetődtek fel, amikor véletlenül kikapott a csapat. Azért mondom, hogy véletlenül, mert abban az időszakban, hatvankettőtől hatvankilencig mindig ott voltunk mindenütt. Akár idehaza, akár a nemzetközi kupákban ! N.: Egy Albert-féle, mondhatni, művészi stílusban játszó középcsatár, illetve irányító középpályás — nem tudom, hogyan nevezzük inkább —, mire jutna a mai futballban? A. F. : — Haha-.. Ezek olyan kérdések, mint ha én megkérdezném öntől, hogy ha fölmenne egy olimpián lesiklani, és ott van ön előtt egy Stenmark, vagy akár mondjuk énelőttem, hát biztos vagyok benne, hogy eszem ágában sem fordulna meg, hogy én esetleg győzj hetek. N.: — Miért írták le Albert Flóriánt a válogatottnál az 1972-es Európa-bajnokság után. noha csapatunk bejutott a négyes döntőbe és ott ön is pályára lépett? A. F.: — Elnézést kérek, de ez megint, hogy úgy mondjam, blőd kérdés. Most ne haragudjon, nem akarom önt megbántani, de hogyha figyelemmel kísérte a pályafutásom, akkor eleve nem teszi fel a kérdést. Mert 1969-ben, pontosan a mexikói Világbajnokság előtt megsérültem Koppenhágában, egy évet ki kellett hagynom, és utána ahány mérkőzést játszottam a válogatottban — itt sajnos csak ötöt —. akár a klubomban, az pályafutásom ráadásaként szerepelt! , N.: — Igen, értem-., akkor lapozzunk. Mit jelent a Ferencvárosnál az, hogy szakosztály-igazgató? Mi az ön feladata, illetve meddig terjed a jogköre? A. F.: — Azt hiszem, a nevében is benne foglaltatik az. hogy igazgatom a labdarúgó-szakosztályt. Nem csak az első csapatnak, hanem az egész labdarúgószakosztálynak a munkáját irányítom, a lehetőségek szerint, és tudásomhoz mérten a legjobban. N.: — Mit terveznek a mostani bajnokságra? A. F..: — Szeretnénk dobogón végezni, és a Magyar Népköztársasági Kupában minél messzebbre eljutni- Mint ahogy ezúttal is az MNK-n keresztül adatott meg, hogy a második leg- rangosab kupában induljon a csapat. A KEK-ben a lehetőségekhez mérten a legtovább akarunk jutni. N.: — Milyennek tartja a kupasorsolást? A. F.: — Hát a kupasorsolás az mindig lutri. Mi kaptunk egy ismeretlen finn csapatot, nagyon sokan mondták, hogy a magyar résztvevők közül mi voltunk a legszerencsésebbek. Pedig ez nem így van, hiszen azokat a csapatokat, amelyek bejutottak a nemzetközi kupák színterére, porondjára, komolyan kell venni minden egyes alkalommal, akár itthon, ak^r idegenben. így vagyok ezzel én js. nehéz mérkőzésekre számítok, de bízom abban, hogy az első fordulót sikerrel vesszük. Nem lesz szövetségi kapitány N.: — Megpályázta Albert Flórián a szövetségi kapitányi posztot? A. F.: — Nem! N.: — Mit jelentett önnek az, hogy hosszú ideig a világ egyik legjobb labdarúgójának tartották számon? Akadtak netán különleges kiváltságai? Volt-e bejárása úgynevezett „magasabb helyekre”? Végig mert-e menni egy zsúfolt pesti utcán, nem félvén attól, hogy egy ilyen alkalommal hívei „agyonszeretik” ? À. F.: — Én magasabb helyekre akkor, játékoskoromban se jártam, de most is csak akkor megyek, ha hivatalból mennem kell. Az. hogy az emberek megismernek az utcán, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy most is hihetetlenül jó érzés- Az ember ilyenkor tudja azt, hogy nem hiába töltött el huszonkét évet a labdarúgó- pályán ! N.: — Tegyük fel, hogy netán egyszer s mindenkorra megszüntetik Magyarországon a labdarúgást. Egy ilyen helyzetben mit tenne egy Albert Flórián, akiinek neve talán örök időkre ősz szeforrott ezzel a sportággal, ezzel a játékkal, ezzel a népi búfelejtő .örömforrással. vagy újabban inkább örömfelejtő búforrással? Kivándorolna, vagy .. vagy ei tudná viselni, hogy ne legyen foci? A. F.: — Az, hogy én kivándoroljak, erről szó sincs. Én a labdarúgást akkor is úgy fogom megtartani emlékeimben, mint ahogy játékoskoromban tettem, vag'y most az elmúlt tizenöt év alatt, mióta abbahagytam az aktív labdarúgást. N-: — A labdarúgás Nóg- rád megyében bizony ' ma, napság igen messzire került az egykori nagyszerű idők sikereitől. Már kilenc éve, hogy nincs NB I-es csapatunk, sőt most örülünk annak, hogy végre ismét lett egy másodosztályú gárdája Salgótarjánnak. Miit tudna tanácsolni egy ilyen tapasztalt „fociember”, mint Albert Flórián? Hogyan kezdjük meg a visszakapaszkodást? Egyáltalán mi kellene mindehhez? A. F.: — Azt hiszem, ez a kérdés egyszer már elhangzott. Ismételten csak azt tudom mondani, hogy ebbe én nem akarok beleszólni. Ha megkérdeznek, esetlegesen elmondom a véleményemet, de az illetékesek azok, akiknek ez iránt és ez ügyben dönteni kell és lépéseket tenni. N.: Kedves Albert Flórián, a nógrádi fociszurkolók nevében is köszönöm a beszélgetést! Balás Róbert
