Nógrád, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
i A szent korona státusáról A „szent” és a, „szentség” olyan fogalmak, amelyekkel hétköznapi életemben jómagam, lévén megrögzött materialista, nemigen tudok mit kezdeni. A megnevezés: Szent István, Szent László, Szent Ferenc, szent korona..., mégis természetes módon cseng a fülemben. Természetes módon használom őket én is, azért, mert őseink is így mondták az általuk tisztelettel adományozott jelzővel, illetve hajdanvolt embereket és dolgokat. A szent koronával első ízben a Nemzeti Múzeum kiállításán találkoztam, diákként, valamikor a 60-as években. Nem is fogtam fel, hogy az csupán másolat, az eredeti egy távoli országban túszul ejtve rejtőzik. Nagy élmény volt egyetemi éveimben László Gyula profesz- szorom előadás-sorozata a koronázási jelvényekről. Ekkor tudatosodott bennem, hogy amiről beszélünk, amiről vizsgázunk, az valójában „nem létezik”. Remélem, nem árulok el hadititkot, hogy sorkatona (honvéd) voltam, amikor két őrség között a televízió képernyőjén találkoztam először a szent koronával. 1978. január 6-án, a tv-híradó közvetítette a korona ünnepélyes átadását Vance külügyminiszter úr kezéből a magyar népnek. Harminchárom év után újra, végleg itthon! Természtesen a Magyar Nemzeti Múzeum kiálllításának nyitása után az elsők között rohantam megtekinteni nemzeti szimbólumunkat, igaz némi csellel, szünnapon. A hazatérése óta eltelt évtizedben egész szép termése keletkezett a róla szóló cikkeknek, könyveknek, vitairatoknak. Nem akarok e helyütt sem egyetérteni, sem vitatkozni a különböző készítési hely- és idővariánsokkal. Nem érdekel most, hogy ez volt-e Szent István koronája. A fontos, hogy amióta ez a korona kétséget kizáróan a magyar királyi koronávál azonosítható, azóta ez a korona viseli a szent melléknevet. István nagyfejedelmet a II. évezred első napján királlyá koronázták. A koronázás diplomáciai előkészítésének előzményei és az akkori aktuálpolitikai következményei most érdektelenek számunkra. A lényeg, Hogy az ország, Magyarország, királyi koronát szerzett. Az István által kapott korona az állami szuverenitást fejezte ki, hiszen azt az Isten első hűbérese, a pápa, s nem világi uralkodó adományozta. Már ekkor megjelenik a korona különleges jogállása. István király fiához, Imre herceghez írott Intelmeiben a koronáról, már mint a királyságot szimbolizáló elvont fogalomról ír. A korona eszmei tartalma tehát hamar kialakult, III. Ince pápa egyik levelében (1198), a székes- fehérvári bazilikában különös gonddal őrzött koronáról azt írja, hogy Magyarországon ebből ered a „haza becsülete”. A korona egyrészről az ország területi jelképévé vált, másrészt az államot szimbolizálta, és az alattvalók tiszteletét mindezek iránt. Ezt a korai, arisztokratikus eszmét szélesítette ki Werbőczy a kisnemesség tagjaira is. A XIX. század második felében demokratizálódott az értelmezés. Hol koronázták meg István királyt? Sem korabeli, sem későbbi forrás nem említi a helyet. Az utódok és a maiak lokálpatriotizmusuk szerint Esztergom, vagy Fehérvár mellett törnek lándzsát. Ki-ki gondoljon erről, amit akar, a magyar királyi koronázási rend egyik fontos pontja az volt, hogy a koronázás Fehérváron történjék. A másik fontos pontja pedig, hogy a szent koronával koronázzák meg a leendő uralkodót. A szent korona, amely önmagában ilyen sok gyakorlati és eszmei feladatot foglalt össze, nem maradhatott biztonságos őrzés nélkül. István király az általa alapított fehérvári Nagyboldogasszony-temp- lom prépostjára, mint magánkápolnájának vezetőjére bízta ezt a kényes feladatot. A koronát,■ a koronázási jelvényeket az istváni bazilika egyik tornyában őrizték. A fehérvári prépost és az általa kiválasztott őrkanonok őrizte a szent koronát Árpád-házi uralkodóink idejében. Az Anjouk tették át az őrzés helyét pompásan kiépített visegrádi palotájukba. Zsigmond Budán őriztette, saját palotájában. Habsburg AlberJ királlyá koronázása után előbb Esztergomba, majd a visegrádi Salamon-to- ronyba került a korona. Ettől kezdve a szent korona vándorlásának kalandos történetét már nem akarom követni 1978-ig. Jogtörténészek feladata annak elbírálása, hogy az elmúlt évezredben a szent koronát ki, mikor és milyen joggal bírta, vagy bitorolta. Szent István fehérvári bazilikáját, igaz, hogy romjaiban, mindenesetre ismerjük. Fülöp Gyula Szobrok - fogyóban II ogy valaha itt sűrű 11 szoborerdő volt a régi reprezentációs kedvű nyarakon, azt — úgy látszik — el kell felejteni Salgótarján töredezett főterén, aminek csak toldozására-fol- dozására futja az adófizetőik pénzéből. Igaz, a momu% mentálissá sikeredett városiháza körül is azóta nincs rendes burkolat, mióta megépült, de hát. ami késik, nem múlik, legföljebb a pénz folyik el számlálatlanul. Szóval. az idei salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás újra itt van, fényképezkedők is akadnak a szobrok előtt, amúgy minden csöndes, kétségkívül kevesebb a látványosság és a hangos vita. Még Várnagy Ildikó félmillióra árazott Széna, gyűjtőié, vagy a negyed- millióra értékelt boronák sem keltenek különösebb meghökkenést a járókelőkben. Egyrészt, mert a spontán közvetlenség mindig megnyerő, a régi termelési eszköz műtárggyá emelésének szimbolikus célzata megszokott. Másrészt, a mezőgazdasági gépek mai árait tekintve, ez az ár úgyszólván eszmei érték. Arról nem is szólva, hogy a viták manapság inkább a mezőgazdasági termékek fölvásárlási és fogyasztói árai körül zajlanak, a földi halandók pedig húst spájzolnak, s csak jóval utána esztétikai élményt. Mindazonáltal nincs még véglegesen veszve az Eden. Miközben a „kultúra munkásai” a splended isolation boldog állapotában okos eszmecseréket folytatnak a kultúra állapotáról a közvetített tartalmak, a gazdasági elosztás rendje és az intézményi működés szempontjait elemezve, az új helyzetben is megélnek bizonyos régi formák, legalábbis egyelőre. Köztük ez a szabadtéri szobortárlat. Igaz. egyre nehezebben, hiszen például jócskán lecsökkent a köztéA ventillátor egyenletesen, szorgalmasan zümmög. . . .ne, ha volna egyáltalán hangja. De nincs: zajtalanul őrli az évtizedeket, hónapokat, másodperceket. Surrog? Suhog? Alig hallhatóan szöszöszmötöl? Tulajdonképpen még ezt sem mondhatom. Mint a szélkerék, némán jár, psszekasza- bolná a margarétát, ha egyet beledobnék. Könyörtelenül őrli az életemet. ©lyan mindegy - gyertyát is gyújthatnék. Holott fényes nappal van, rekkenő meleg. Ergy légy az elülső csápjait köszörüli, majd szinte ólomlábakon, a teljesen semmibe mered. Negyvennyolc éves leszek október 30-án. Harminchárom éve, pontosan ezerí a napon olvasta fel Nagy Imre a nyilatkozatot Magyarország teljes semlegességéről és függetlenségéről. . . A képzeletbeli gyertyagyújtás — ünnepélyes mozdulat. De a káromkodásig fakítja, hogy háromszor, négyszer, tízszer kell kísérleteznem a szűr ke fejű gyufával — ezerkilenc- száznegyvenhat augusztus húszadika után vagyunk, most csak ilyet lehet kapni a kisvárosi szatócsboltban. A só - egyébként marhasó — vörös. Piros a dinnyék bele, amit Pécsett a Búza téren, tíz-húsz fillérért lehet kapni. Hihetetlen élességgel, hir detmények képej válnak ki előttem. Nem kell behunynom a szememet, hogy lássam a Szent István cikóriakávén a markáns, de bizalomgerjesztő arcot; a meztelen, gömbölyri beruházások iránti igény és lehetőség az országban, így a műtermékben évről évre kevesebb a monumentális mű, legföljebb a kisplasztika virágzik. Továbbá az is tény, hogy ezt a szoborkiállítást a jobb időkben sem sikerült igazán országos szereppel fölruházni, a művészek számára a kiállítás örömén túl sohasem volt igazán tétje. Nem sikerült például a pontenciális megrendelők és a művészek találkozásának megszervezése, ami — miként erről magam is többször írtam annak idején — igazán praktikus funkcióval is gazdagította volna ezt a kiállítást az esztétikai és közművelődési szerepen kívül, ami persze szintén nem lebecsülendő. Ma pedig már e gondolat fölvetése végképp időszerűtlen. Annál, inkább , elismerés illeti a rendezőket és szervezőket, nem utolsósorban a művészeket, akik jóvoltából idén színvonalas kiállítás részese lehet az érdeklődő. Jelen körülmények közepette természetesen nem várható el a kiállítástól, hogy a kortárs magyaV köztéri szobrászat szemléje legyen- Az összegyűlt művek viszont tematikai változatosságot, szolid formai modernséget jeleznek, részben utalva azokra a nemzetközi kortárs törekvésekre is, amelyek mai szobrászatunkat szintén megtermékenyítik. ifejezettén öröm, hogy s* azért még akad köztéri beruházás az országban, jelen tárlaton például Kő Pál Szondi szarkofág-ja és csipkefinom bronz Falevél díszkút-ja. Melocco Miklós Derkovits-szobra, vagy Mihály Gábor Paradicsomi oszlopfő-je, hogy csak néhányat említsek. A többi között ezek a művek is jelzik, hogy a változtatásra irányuló komoly törekvések és a nagy taktikázások közepette a kultúrában, a művészetekben sem hallgat egészen a ded kisgyereket, amint torkos igyekezetében a kávét hasára önti egy nagy csuporból. Látom az unicumos embert, amint hajótöröttként túlvilági mosollyal fogadja az életmentő italt; a Schmollpaszta reklámkutyáját. . . A Gólya-szappan hirdetményén az egyre zsugorodó gólyákat. Ha jól SZENT ISTVÁN NAPJÁN emlékszem, négy is volt a színes nyomtatványon, az ötödiket már inkább csak sejteni lehetett, picinyre töpörödve, madárfióknál is madárfiókab- ban. .. ... Ki gondolta volna még akkoriban, hogy ez a madár — mi leszünk? Negyven éve lenne alkotmányunk, és ma nincs semmilyen. A régit az idő söpörte el, az új pedig még előkészítés alatt áll. („Alkotmányjogi füzetek” címen pontosan tíz jelenik majd meg az új alkotmány vitáihoz, három már meg is jelent.) Mibe kapaszkodjunk? Kiben bízzunk? mély, jelen van a történél- mi, szellemi tradíciók Itatása, a gondolati és iesztétikai igényesség, az értékőrzés és a keveseket érdeklő, de szükséges világmagyarázat a plasztika nyelvén is. Amíg legalább oszlopfőn létezik. nincsen egészen veszve a Paradicsom, ha maguk az állapotok nem is paradicsomiak. További példák is mutatják, hogy a kor számára megtartó a mitológiákban, különböző népi hagyományban, történelemben, egyáltalán a világ- s ' benne a magyar kultúrában megtestesülő örökség, amely nélkül sem az egyén, sem a közösség nem tehet szert a belső egyensúlyra, harmonikusabb jövőre. Korántsem tartom véletlennek, hogy például Szabó Beáta gyönyörű festett faplasztikái, a Napfiú és a Holdleány, Csemniczky Zoltán Káin című drótkómpozíciója, más szempontból Bobály Attila Falum ejnléke című faplasztikája stb. éppen a nyolcvanas évek végén idéz különböző archeotipikus utalásokat. A z intellektuális elmé- lyülésre, a plasztikai finomságra való hajlam úgyszólván valamennyi kiállított mű jellemzője, hozzájárulván a tárlat egés’zének eleganciájához. Utalok többek között Nemes Attila, Rácz Edit, Vizsolyt János, Szüc<; László, Gvardián Ferenc, Nikmond Beáta és má- sbk műveire, Kiemelkedően gazdag költői utalásokban Mitsui Sen Tavaszi szellő című ‘ mészkőplasztikája. Varga Géza Hal-álom című bambusznád-, fa- és csont- kompozíciója pedig a kor önpusztító hajlamaira figyelmeztet. A példákat még lehetne folytatni, továbbá emlékeztetni szükséges néhány portréra is. Ügy gondolom, a XIX. salgótarjáni szabad- • téri szoborkiállítás az idei nyár értéke, ha nem is tölti be az egész teret, ami nemsokára újra üres lesz. T. E. Mindszervty bíboros negyvenöttől negyvennyolcig vezette a Szent Jobb-körmeneteket. Mint annyi más baljós dolog, a „fordulat évének” nevezett negyvenkilences esztendőben ez is megszűnt. Tayaly, államalapító királyunk halálának kilencszázötvenedik évfordulóján a Szent Jobbot tisztelők tömege mozdult meg széles e hazában augusztus 20-án a Szent István téren, az ország fővárosában misét is celebráltak tiszteletére. Idén is augusztus 20'án helyezik ki köztiszteletre a Szent Jobbot a Szent István Bazilikából, s az egységes magyarság jelképévé vált kéz előtt reggel nyolc órától róhatják le kegyeletüket a hívők. Délután öt órakor dr. Paskqi László bíboros, Magyarország prímása, esztergomi érsek mond misét. A körmenet kezdő- és végpontja a Szent István tér, útvonala: Guszev utca, Arany János utca, Bajcsy-Zsilinszky út. Rövid hálaadással végződik az ünnep. Megtermett alkatú vagyok. A meztelen, gömbölyded kisgyerek, amint hasára önti a kávét igyekezetében - én vagyok. A Szent István cikóriakávéról pedig nagy királyunk a maga töprengő szigorával néz rám. Már nem is olyan nehéz a Törvények és az Intelmek szerzőjének arcazonosítása. A Gólya-szappan reklámjára gondolok. Ha egyszer az a madárfiók nőni kezdene! Visz- szafelé és egyenletesen nagyobbodva. Rózsa Endre
