Nógrád, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
Speidl Zoltán: SZERENCSÉS VAGYOK kapu alá, s össze is húzKérdez: a NÔGRÂD Válaszol: Speidl Zoltán VAN EGY NYOLCMILLIÓS KISEBBSÉG... Komolyan mondom, fogalmam sincs, miért van bennem annyi elégedetlenség, holott igazán szerencsés embernek mondhatom magam. Ezért kérem is a tisztelt olvasót, ha az eljöven- dőkben netán zsörtölődő, bosszankodó, vagy horribile dictu! felháborodott hangú írást olvas tőlem valamely lapban, azt kezelje kellő kritikával, s jelen dolgozatomra hivatkozva, kontrázza kézből, mert nekem, mint mondottam volt: szerencsésen alakult az életem. Csak azért nem adtam jelen soraimnak „A szerencsés ember” címet, mert valami hasonlót már kitalált valaki, igaz, ő a „boldog” jelzővel illette hő- sét. Tudom, bizonyítani illik állításomat. Vegyük tehát sorjában a cáfolhatatlan tényeket1. Hajam szála sem görbült az ostrom alatt, pedig igazán minden esélyem meg lehetett volna, hiszen sűrű aknázásoknak, bombázásoknak kitett helyen laktam, a Keleti pályaudvar közvetlen szomszédságában. Igaz, lévén akkor alig háromeves, erre nem emlékszem. 2. Azt is mesélték csak, hogy 1945. legelején, szomszédaink és szüleim barátai halottnak néztek, hála a pincében felszedett sokféle betegségnek, mert közülük egy is elegendő lett volna az árnyékvilágból való kilépéshez. Csak egy adat állapotom érzékeltetésére: amikor 1945 májusában orvoshoz kerültem, mindössze hét és fél kilót nyomtam, ami egy három és fél esztendős gyermek esetében soknak nem mondható3. Komolyan szerencsés vagvok, hogy nem kerültem szüleimmel egyetemben a hortobágyi táborba, pedig korántsem tűnt megvalósíthatatlan álomnak a nagy utazás. Két nagybátyámat telepítették ki, s hónapokon át mi is összepakolva szűköltünk lakásunkban, várván az akkoriban oly gyakori hajnali csengetést. Egyszer, a játszótérről megtérve én csengettem, s amikor anyám megkérdezte, hogy ki az, hangomat elmélyítve azt feleltem: az ávó. Anyám kinyitotta az ajtót, s amint meglátta, hogy én vagyok, kevés híján hisztériás rohamot kapott, s úgy vágott pofon, hogy még ma is sajog a helye. Akkor értetlenül álltam a megrendítő esemény előtt és jó pár esztendőbe telt, míg felfogtam a váratlan és hatalmas pofon okát. 4. Mondhatom, arany betűkkel kell felírni életem könyvébe, hogy 1956-ban szerencsére még csak első gimnazista voltam, így sem ellenforradalmár, sem pu- faj'kás (esetleg mind a kettő) nem lehettem, pedig, tekintettel arra, hogy a politika már akkor is érdekeik ráadásul történésznek készültem, minden esélyem meg lett v-olna, ha csak néhány évvel is idősebb vagyok, hogy, tegyek bármit, mindenképpen rossz irányba sodródjak- De .szerencsém volt abban i-s, hogy amikor 1956. október hu,szonvalahányadikán az Üllői útra mentem kíváncsiskodni, nem lőttek agyon, holott a tank pontosan fordította az út ama oldalára géppuskáját, ahol én álltam; abban a mamutéban szegeződött felém a cső, amikor beugrottam egy tam magam. Így a géppuskagolyók fejmagasságban, de nem a fejemen át fúródtak a falba. És micsoda szerencse, hogy az a ballon nitroglicerin, ami a viharos időkben a tankelhárítást szolgálta, s amit egy mandulaszemű szovjet katona hozott le házunk valamelyik emeletéről úgy november nyolcadlika körül, nem robbant fel a fiú kezében, noha vidáman lóháttá, talán még fütyöré- szett is hozzá, hiszen nagy élmény lehetett Szuezt látni, mj pedig reszketve lestük, mikor csapja a falhoz a számára ismeretlen tartalmú üveget. 5. Rendkívül szerencsés vagyok, mert mire érettségi után kitanultam a híradás- technikai műszerészszakmát, sőt, egy évig még praktizáltam js, éppen eltörölték a numerus clausust, finomabban szólva a származási kategorizálást, s engem már a második nekifutásra felvettek a pesti bölcsész karra- S képzeljék csak, anyám, a nyugdíjkorhatáron már túl, még mindig olyan erőben volt, hogy visszament dolgozni, mert valamiből élnünk kellett, míg én a padokat koptatom. Arról már beszélni is alig merek, micsoda szerencse, hogy jórendű diplomával, országos tudományos diákköri pályázaton elért másodjk és harmadik helyezéssel, raktári segédmunkásnak mehettem a Széchényi Könyvtárba (mert nem lehetett mindegy, hogy egy oki. középisk. tört. tanár hol keresi kenyerét), s hajdani tanáraimnak, továbbá néhány volt évfolyamtársamnak hordhattam az olvasnivalót. Igaz, eredetileg azt ígérték, hogy az egyetemen maradok okítani, de lám, milyen szerencsés vagyok, mert talán ma ott nyűglődnék éhbérért és tűnődnék, pénzt, próbáljak-e keresni, vagy inkább a tudományt műveljem, ha nem az együk KISZ-titkárt marasztalják végül is a tanszéken. Ö ugyan lényegesien gyengébbet prodkuál.t tanulmányaiban mint én, de legalább nagyon aktív volt. 6. És még igazán nincs vége életem szerencsesorozatának. Mert, mi tagadás, egyetem után könnyelműen megnősültem, de kell-e nagyobb öröm annál, hogy válásunk idején, nem csak közös gyermekünk nem volt, de még közös szerzeményünk sem. Persze, egy harmincéves diplomás legfeljebb annak örülhetett volna, ha a közösből legalább a gyerek megvan- De nem volt semmi, csak az a párszáz könyv, amivel feleségem visszavonult az édesanyjához. 7. És a lakás! Szinte restellem leírni, hogy gyermekségem java részét egy kétszobás Mester utcai lakásban töltöttem, először nagyapámmal és szüleimmel négyesben, aztán hárman maradtunk, később pedig, tizenkét éves koromtól, apám halála után, csak ketten éldegéltünk ott édesanyámmal. így aztán, szerencsére, nagy lett a lakás, pedig rossz esetben négyen nyűglődhettünk volna ott, s akkor hová nősülhetek én? Amikor másodszor nősültem, úgy gondoltuk, lesz vagy két gyermekünk is, ezért jobb lenne nagyobbá menni, ám a szándékon kívül ehhez semmink sem volt. Ekkor jött a szerencse, ki tudja már 'hányadszor, de kérem a tisztelt olvasót: a továbbiakat ne vegye dicsekvésnek. Történt ugyanis, hogy a televízió meghirdette a Fekete, fehér, igen, nem? címzetű vetélkedőt, melyen a fővárosi kerületek csapatai mérték össze tudásukat, s ahol, ha jól emlékszem, egy bölcsőde volt a fődíj. Nos, valamely szerencse folytán bekerültem a ferencvárosi csapatba, s — most jön az arcpirító dicsekvés —, oly jól szerepeltem, (bizony maga Vit- ray is meginterjúvolt!), hogy lelkifurdalás nélkül állíthatom, miszerint több fordulón való túljutásunkat javarészt tényleg nekem köszönhették. S a jutalom sem maradt el: a kerületi tanács elnöknője azt mond- tá, ha valami olyan gondom van, amiben segíteni tudnak, forduljak hozzájuk- Én fordultam is: minőségi cserét kértem. S mit tesz az ég, egyetlen lakása volt még a kerületnek Újpalotán, amit a nagyhirtelen összeszedett negyvenezer forint lefizetése, valamint régi lakásunk leadása után, soron kívül, mondhatnám jogosulatlanul, meg is kaptunk. Hiszen akkor, anyámmal egyetemben, még csak hárman voltunk, s bizony két esztendő is beletelt, mire megérkezett a negyedik is. Hát kellett-e nagyobb szerencse annál, hogy egy mindössze 32 esztendős magyar ember, értelmiségi, egy majdnem teljesen önálló lakást mondhatott a magáénak, amikor a kitűnő képességű (akkor népművelő, ma író-újságíró) kolléga, két gyermekkel, egy mosókonyhában lakott. Ha hiszik, ha nem, pirultam valahányszor, arról kellett beszámolnom hogy egy lakótelepi LAKÁS tulajdonosa vagyok. Pedig nem loptam. Csak, mint annyiszor mondtam, szerencsés voltam. Nagyon szerencsés ! 8- A továbbiakban már haladjunk gyorsabban. Szerencsés vagyok, mert ma is lakom, ma is lakótelepen, egy plusz két félszobában, de mi lenne, ha szeren csétl en ségemr e, mÿst kellene lakást szereznem? És szerencsés vagyok, hogy a feleségem csak az egyik szemére nem lát, holott, ha nemrég, csak két éve, az államtól az akkor még meglévő forintunk ellenében márkát kaphatunk, nem csak egy — szintén beteg — szemmel nézné a világot. De minek elégedetlenkedni : az is elég, amit fél szemmel lát ma valaki. És szerencsés vagyok, mert eddig minden adósságot kinyögtem, s megemésztettem azit, hogy ez a (nagy) generáció — a szabályt erősítő kivételektől eltekintve — semmire sem, jutott. Mert, amikor, úgy jó tíz esztendeig esurrant, csöppent valami, mi még tanultunk, majd kezdők lévén alig kerestünk, s különben is, minden helyet sz..árd kézben {ártották egészen a közelmúltig, a fölöttünk egykét generációval lévők. Mára talán némi pozíciónk is van, s a fizetési szalagunkon lévő végösz- szeg sem mondható rossznak — tíz év előtti mércével mérve és nem bruttósít va. Remélem, szerencsés leszek továbbra is, hiszen még tizenhárom évem van a nyugdíjig, majdnem any- nyi, amennyi szükséges ahhoz, hogy az ország, s benne én — ha még élek — elinduljon a kibontakozás útján. Egyetlen reményem van, talán nem kapok infarktust, mert eddig szerencsésen megúsztam nélküle, nem úgy, mint oly sokan, a hozzám egyébként lényegében hasonlóan szeren esés negyvenesek közülSpeidl Zoltán: A szabadság szülte rendnek vagyok a híve... Fotó: R. Tóth Sándor Speidl Zoltán 1M2- ben született Budapesten. A kor, amelybe belecsöppent nem volt szerencsés, az ötvenes években cseperedvén, származásával is „baj volt*’. Ez felsőfokú tanulmányait is késleltette. Érettségi után híradástechnikai műszerésznek tanult. Mégsem az lett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen egyszakos történészként végzett, 1968-ban. Eddigi munkakörei: az Országos Széchényi Könyvtárban raktári segédmunkás, a TIT budapesti szervezeténél történész szaktitkár, 1973- óta újságíró: Budapesti Közlekedési Hírlap (a BKV, a Budapesti Közlekedési Vállalat üzemi lapja), 1977—1985: Ke- let-Magyarország (Nyíregyháza), 1985—1986: Köznevelés, 1986—1988: NÖGRÁD. 1988. október 1-től a Képes Üj- ság főmunkatársa. Salgótarjánban él. — Ezek szerint, Speidl Zoltánnak mégis köze lett a híradáshoz, bár nem híradástechnikus, hanem híradó, azaz újságíró lett. — Igen. — Melyik a jobb? — Mindkettő, a maga módján. — Ez mit jelent? — Hasznosnak kell lenni. Ehhez minden szakmában korszerű ismeretekre és nyitottságra van szükség, az újságírásban erős hitre is az elavult gazdasági és társadalmi struktúrák megváltoztathatóságában, a politika jobbíthatóságában. Visz- szatekintve újságírói pályám kezdetére, úgy látom, jó tanulóiskola volt a hetvenes évek elején a Budapesti Közlekedési Hírlap. Akkor Niem is tudom, hol kaptam el — hiszen most any- n y if elé nyüzsögnek az emberek —, csak váratlanul megütötte a fülemet: felemás. Valaki ezt a szót használta. A szöveg többi részére nem is emlékszem pontosan • Valóban, bólintottam rá önkéntelenül, felemás. Egyrészt, ugye, lent vagyunk a gödör fenekén. Gazdaságilag — a szakadék legszélén. Eladósodva. Hiszen dollármilliárdökkal tartozunk. Egészségünk a mocsár, a halálozási arány szörnyű; a népesedési statisztika már szinte tragikomikus, elfogyunk. Másrészt ez a v.ilógszierep. Negyven éve lesz mindjárt, hogy ami itt végbemegy-.. voltaképpen a gondolkozás forradalma. A közgondolkodásé. A legkülönbözőbb látható külső történésekkel. 1953, 1956, I 1988—89. Dé úgy látszik, az ott egy időben dolgozott például Bálint. B. András, Ván- csa István, Zelei Miklós, Szőllősi Ferenc, Bulla Károly. — Előtte azonban történészként indult, miként ezt a tudományos publikációk is jelzik. Ezt miért hagyta abba? — Történészként tanulmányaim jelentek meg a szakfolyóiratokban, a két világháború közötti magyar történelemmel foglalkoztam. Ezen belül a Habsburg- kérdéssel, illetve IV. Károly restaurációs kísérleteivel. Írtam egy ismeretterjesztő munkát is „Az orosz forradalom és Magyarország” címmel, ezt a Táncsics adta ki 1969-ben, oroszra is lefordították. Voltam lexikonszerző, a Munkásmozgalom- történeti lexikon orosz címszavainak egy részét én írtam. Ügy vélem, ezek a szócikkek az akkori lehetőségekhez képest objektívek voltak. Később azonban úgy gondoltam, hogy újságíróként közvetlenebbül tudok szolgálni általam jónak vélt folyamatokat, ezért váltottam. Egyébként pedig azt hiszem, hogy bizonyos történelmi látásmódra való képesség az újságírásban sem árt. — Fő műfaja a szociográfia és a riport. Előbbi, mintha kicsit háttérbe szorult volna napjainkban. A riport helyzete szintén változott, válságjelenségek mutatkoznak. így van-e? — Igen, és ennek okait úgyszólván nem is lehet röviden összefoglalni. összetett kérdésről van szó. Sajnálatos tény például az, hogy az írók régóta nem írnak riportot, ez önmagában hatalmas színvonalcsökkenéssel járt az eltelt évtizedekben, a magyar irodalom- és sajtótörténet értékes hagyománya szakadt meg. Ezért természetesen nem az írók a felelősek. A riport hiányának okai közé tartozik a demokrácia hiánya. A riport elhalása alapvetően a félelem következménye. Volt egy időszak, amikor jelentős teret hódított az úgynevezett irodalmi riport, aminek egyik jellemzője a névtelenség, a konkrét jelenségek általános szintre való emelése volt. Itt nem arról van szó, mintha nem lettek volna valóban általános érvényűek a jelenségek. De út, amin végigmegyünk... egy nép elkezd gondolkozni... és nem áll meg. Halottak, börtönök, nyomorúság... de kitaláljuk és vég- hezvisszük. Hiszen ez a legcsodálatosabb forradalom. És június 16. fegyelme, méltósága. A nyugalom, a virágerdő- A tolerancia. Azt mondja egy ifjú: bebizonyosodott, hogy a kommunizmus és a demokrácia nem fér össze. Egy öreg mellettem helyesbít: az bizonyosodott be, hogy demokrácia nélkül a kommunizmus elképzelhetetlen. De nem folytatja azzal, hogy tűrhetetlen, ahogy ezek a fiatalok beszélnek. Beszéljen mindenki. Vitatkozzunk- Gondolkozzunk. Ez egy gondolkozó ország. Ezáltal fordulunk át a diktatúrából a demokráciába. Még fordulunk- Még csak fordulunk. az is igaz, hogy senki sem merte megírni a konkrét esetet, konkrét helyszínekkel és nevekkel, mert féltette önmagát és riportalanyait. Most, mintha éppen az ellenkezője történne. A riportok jó része örvendetesen konkrét, ugyanakkor többnyire hiányzik belőlük az a fajta igényesség, a mélyebb összefüggések fölmutatása és elemzése, ami az irodalmi riportok sajátja volt. Egyébként, a Magvető Kiadónál megjelenésre vár a „Rongyosbót” című kötet, amely egy, Kun Istvánnal közösen írt szociográfiát és mindkettőnktől riportokat tartalmaz. — Az Élet és Irodalom, az 11 j Tükör, a Napjaink, a Mozgó Világ, az Alföld, a Vasi Szemle, a Vigilia és más lapok közölték írásait. Ügy tetszik, mindenekelőtt a valóság érdekli, annak vizsgálata, hogy mi az, amit csinálni kellene. Vidéken élvén, hogyan látja a helyi társadalmak helyzetét? — Ebben az országban van egy nyolcmilliós kisebbség, a vidéken élő, jobbára néma, egzisztenciálisan közvetlenül kötött, megfélemlített népesség, amelynek viszonyai legalábbis félfeudális jeleket mutatnak. Ameddig ezt nem lehet fölrázni, nem lehet elhitetni vele, hogy igenis belszólhat saját dolgaiba, addig lehetnek bármely nagyszerű gondolatok Budapesten és néhány nagyvárosban, semmi sem mozdulhat. Tősgyökeres pestiként ezért választottam tudatosan a vidéken élést. Amíg a vidéki konzervativizmus bástyái nem dőlnek le, addig a vár áll. Miután Nógrád megyében élek, ha nem js itt van a munkahelyem, arra törekszem a magam eszközeivel, hogy az itteni mintegy kétszáz- ezres kisebbségnek ’ se legyen félnivalója. Igyekszem mindenütt ott lenni, ahol úgy érzem, .valami pozitív történik, változásra van kilátás. Ugyanakkor nem vagyok híve a szélsőségeknek. A rend az én számomra is nagyon fontos, de a József Attila-i értelemben vett, a szabadság szülte rendnek vagyok a híve, amihez esetleg a mások által „rendet- lenség”-nek minősített folyamatokon keresztül vezet De már észrevette a világ. Európa előbb; de már szinte az egész világ. Figyelnek, nézik, várják. Mi lesz ebből? És ez mér lehet, hogy elsősorban tőlünk függ? Rajtunk múlik? A népek nekünk szurkolnak? Mi vagyunk a színpadon? A gödörben és a színpadon egyszerre. Kimászni a gödörből..' és végigcsinálni a színpadi játékot, a hosszú, lelkes tapsig. A világnézőtér előtt. Egyszerre. Felemás. Hát.-, ha már benne vagyunk. Gyűrkőzzünk. Gondolkozzunk. Ez az első felvonás, tizenhatodikéig... SikerültTürelem. Legfőbb erény az állhatatosság. Molnár Zoltán A történelem felemás pillanata
