Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

„Egye szeretnék elmúlni”

Könyv — kritika — olvasó

Beszélgetés Gink Károly fotóművésszel

A miniszterelnök a parlamentben köszöntötte a művészeti élet kitüntetettjeit, köztük Gink Károly fotóművészt.

— Elég* sokáig váratott magára ez a Kiváló Művész cím az 1970-es Balázs Béla- díj és az 1974-ben kapott Érdemes Művész kitüntetés után.

— Én mindig a magam útját jártam, úgy vélem, nem tartozom semmilyen klikkhez, csoporthoz.

— Mikor kezdett fotózni, milyen körülmények hatására?

— Tizennégy éves koromban. A Váci úti általános iskolába jártam, és a magyar tanártól azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtsük össze Budapest irodalom- történeti emlékeit. Bár a szüleimmel szűkös anyagi helyzetben éltünk, volt egy fényképezőgépem. Akkor saját fotóimmal gyarapítot- tam ezt a gyűjteményt. Felcsillanó irodalmi érdeklődésem tovább fokozódott, amikor a Vas utcai felsőkereskedelmi iskolába kerültem, ahol S^erb Antal tanította a magyart. Életem további részében meghatározó volt Devecseri Gábor, Ferenczy Béni, Szőnyi István barátsága.

— De még nem a fotózásé a főszerep, hiszen érettségi után gyors- és gépíróként keresi kenyerét.

— Így van, de már életem fontos része. 1938-ban megalakítottam az ország első diák-fotószakkörét,

részt vettem pályázatokon, 1940-ben egy hazai, 1942- ben nemzetközi kiállításon nyertem aranyérmet. Ugyanebben az évben létrehozGink Károly portréja

tam a debreceni fotóklub budapesti asztaltársaságát. Ez egyfajta, szellemi műhely volt: havonta összejöttünk valamelyik kávéházban, művészetről, képekről beszélgettünk. Közben leszerződtem tanulónak egy fillér fizetés nélkül a Várkonyi László stúdióba; huszonkét ember munkáját is irányítottam, de nagyon boldog voltam, mert ez volt akkoriban a legjobb hírű fotó- stúdió az országban.

— Eddig ötven könyve jelent meg, a világban 220 helyen volt kiállítása. Itthon legismertebb albumai: Európai pillanatok, Magyar tájak művészete, Ithaka, Üzbegisztán, Persepolisz, Az én világom, India, A perzsa művészet évezredei. Melyik a legkevesebb munkája?

— Az 1969-ben kiadott Ithaka. A ma és a ' tegnap játéka ez a fotóalbum, azt akartam megmutatni, hogyan

élnek az emberek ebben a görög atmoszférában. Ez az f út azért is nagyon emlékezetes számomra, mert kísé- . rőm Devecseri Gábor író és Szilágyi János György művészettörténész volt.

— Keresztury Dezső az egyik album előszavában „fényképírónak” nevezte.

— Valóban. Engem korábban az adott világ varázsa érdekelt elsősorban, minden mögött az embert kerestem — bánatával,- keserűségével, örömével. Bevallom, ma már nem ragaszkodom annyira a hagyományokhoz, inkább saját világom motivál.

— Ezt az érzésvilágot fejezik ki azok a képek is, amelyek a Budavári Mátyás templom című albuma első részében találhatók?

— Igen, ez nagyszerű lehetőség volt. 1984-beq jelentette meg a Mátyástemplom, saját terjesztésében, angol, német és magyar nyelven. Külön öröm számomra, hogy a kiadvány bevételéből a templom res- tauráltatni tudta orgonáját.

— Hogyan telnek napjai, milyen tervek foglalkoztatják?

— A nyáron fejezem be a

Dunakilititől Visegrádig című albumomat, amely az Officina Kiadónál jelenik meg. Karácsonyra kerül a boltokba a Beszélő házak és tájak című kötet, amely Hatvány Lajos Petőfi és József Attila kytatásaihoz kapcsolódik. Szeretném

folytatni az útikönyv jellegű munkákat, járom a világot. Égve szeretnék elmúlni. A pihenést nem nekem találták ki.

R. A.

Négy kötet még hiányzik

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésétől kapott tájékoztatás szerint az ünnepi könyvheti

listán szereplő könyvek közül négy kiadvány nem készült el eddig, s megjelenésük a könyvhét kezdetéig

bizonytalan. A kiadók április végére, legkésőbb május 10-ére kérték a könyvek előállítását és leszállítását.

Még nem áll a terjesztők rendelkezésére: Boldizsár

Iván A lebegők (Magvető — győri nyomda), Sinka István Mezítláb az utolsó

padban (Eötvös — Szabadság Mgtsz nyomdája), Székelyhídi Ágoston Debreceni napló Erdélyről (Csokonai — Alföldi nyomda), Görgey Gábor Volt egyszer egy Felvidék (Magvető — szombathelyi nyomda) című könyve.

Képzeljünk el egy olyan embert, aki érdeklődik a könyvkultúra iránt, s mondjuk öt év elteltével most tér vissza Magyarországra. Közben hallott, olvasott ezt- azt, de igazi élményei, tapasztalatai nem voltak. Első szabad délutánján nekivág a főváros forgatagának. Alig megy száz métert, az utcán könyvárusító pultra akad, aztán még egyre, még egyre. Áthalad az aluljárón, ahol két sarokban is a földről, „ponyváról” árusítanak egy egy művet. Először elcsodálkozik, szinte repdes az örömtől: ilyen fontos lett a könyv, a szellemi táplálék, hogy a virággal, az újsággal, a hamburgerrel egy sorban kell árulni? Mert látja azt is, hogy mindegyik pult körül szinte tolonganak az emberek, s nemcsak nézegetik, de vásárolják is a könyveket.

Köziben felkeresi régi kedves könyvüzleteit is a hazatérő. Nézi a kirakatokat: mennyivel fényesebbek, tarkábbak. Nemcsak könyvek, de lemezek, kazetták is. S a könyvek mifélék? Nézi, nézi őket, s közben valami balsejtelem fészkel belé. Hol vannak az új magyar verseskönyvek? A kirakatban nincsenek. Regényt még lát, de tudományos monográfiát talán egyet sem. Bent a könyvesboltban néhányJfSol- con ott sorakoznak a verseskönyvek, de új megjelenésűt alig talál köztük.

Az újdonságok polcán sokféle könyvet lát, sokféle hasznosat és jót is, de ez az egész szerkezetében valahogy más, mint öt éve. S a könyveket kézbe véve az árakon csak azért nem akad meg különösebben, mert tudta., hogy kétszer, háromszor akkora számjegyekkel fog találkozni. Arról is hallott, hogy vannak új kiadók, mégis meglepődik, hogy mennyi van, s mennyiféle könyvet adnak ki. Summa summámat : a hazai könyv- kultúra robbanásszerű átalakulását tapasztalhatja. S nem azt, hogy vége lenne a Gutenberg-galaxisnak, azazhogy a könyv helyét más információhordozók foglalták volna el, mert láthatóan nem erről *van szó.

Korábban, tízegynéhány „hivatásos”, azaz hivatalos, állami könyvkiadó működött, s amit nem ők adtak ki, annak gazdái is hivatalos szervek, intézmények voltak. Elvétve fordult csak elő magánkiadás, s a szerzőről az isten se mosta le a dilettantizmus bélyegét, mondván, ha nem volna dilettáns, kiadnák hivatalosan. Amikor néhány éve közismert írók is kezdtek egyegy könyvet magánúton, egyéni vállalkozásként közreadni, még mindig inkább csak a dolog szokatlanságát, furcsaságát észlelte a közvélemény, s néhány „fenegyerek” játékának tartotta az egészet. Mígnem aztán 1988 meghozta az áttörést.

Mintegy száz kiadó alakult meg, kisebbek-nagyobbak, olyanok is, amelyek 40—50 kötetet szándékoznak az idén közreadni, s olyanok is, amelyek csak néhányat. Az a sokszínűség és választékgazdagság, ami az utcai standokon tapasztalható, elsősorban nekik köszönhető. Természetesen a „régi” kiadók is talpon kívánnak maradni, s próbálják átvenni az új ritmust, az új szokásrendet. Felpörgetik ők is — legalább néhány — kiadványuk átfutási idejét, megjelennek ők is az utcán, s nemcsak olyan könyvekkel, amelyeket húsz éve szeretnének, de a politikai tiltás miatt nem tudtak idáig kiadni, hanem olyanokkal is, amelyeknek fél éve még a kézirata sem létezett.

Egyszerre kiderült, hogy bár a nyomdák általában diktátorként tevékenykednek, van szabad nyomdai kapacitás, s nem is kevés. Kiderült, hogy amit gyorsan el lehet adni, azt gyorsan meg is lehet írni, meg is lehet szerkeszteni, ki is lehet nyomni, s a nyomdából egyből az utcára lehet vinni, árusítani.

Mindez jó, sőt nagyon jó, mégis van nagy veszélye is. Még a hozzáértő és művelt olvasónak is nehezebb ma tájékozódnia a megjelenő könyvek között. S ezen még viszonylag könnyű segíteni, de nagyobb baj, hogy a megjelent művek összességének szerkezete tolódik el az értéktől az érdekesség, az iro- dalmiságtól a publicisztikus- ság felé. Ennek tudatosításában, az egészséges olvasói, következésképp kiadói arányok kialakításában nagy a felelőssége á reklám- és a tájékoztatótevékenységnek.

A reklám ma szolgáltatás, amelynek ára van. Különbséget kellene tenni mégis az egyértelműen jövedelmező áru reklámja és a művészi vagy tudományos értéket hordozó könyv reklámja között. S a reklám jónéhény formája nem is kerül pénzbe. Nincs plusz költsége annak, ha a boltok kirakatában fő helyen szerepel egyegy fontosnak ítélt könyv, esetleg a hét, a hónap könyve minősítéssel, amelyet valamilyen szakmai zsűri állapítana meg. Nem volna külön költsége annak, ha a rádió és a televízió hír- és magazinműsoraiban rendszeresen szó esne a fontos új könyvekről.

Ha egyetlen napon e hírközlő szervek tízszer-húsz- szor említenék, hogy megjelent, mondjuk Bella István új verseskönyve, vagy Czakó Gáborr regénye, s ennek ez és ez az érdekessége, a jelentősége, akkor ez az egyetlen napra célzott reklám is sokat érne. Nem szolgáltatás volna, hanem szolgálat: a magyar irodalomé. S ugyanez vonatkozik a kritikára, a kritikákat közlő műhelyekre.

Legalább fél éve, hogy a kiadott könyvek egyre nagyobb számával vannak jelen az új kiadók, s még mindig csak esetlegesen, véletlenszerűen, szinte szégyenkezve lehet találkozni egy-egy mű kritikai megmérésével. Mintha még mindig élne a régi, de ma már indokolatlan gyanakvás. A magyar könyvikritika teljesen elszakad a könyvkiadóktól, és az olvasóktól is, ha nem vált sürgősen, ha nem válik képessé arra, hogy a tényleges helyzetről adjon képet: jóról, rosszról, közepesről és jelentősről.

V. G.

Beszélő tájak

MERRE VA

N ARDERA?

A bajkeverők, a lekicsinylők, az előítéletesek.

Á mindent kritizálók, a szembe, s szélirányba fordulók.

A politikát privatizálásra használók, a pygmaeusok.

A törpe embermímelök, a gáncsot hátulról vetők, a szembe sohasem támadók. Az örök ellenzékiek, a vérig sértődök és mindazok, akik cudarnak neveztettek. A bolondok és békák városa (de itten már béka nincs, az Ipoly rendezett léniavíz), a színtelen-közömbös tömeg, az idegenek, akik a benszü- lött feje felett vitatkoznak, idegen modellekkel bíbelődnek, akik igazán semmit sem tesznek. A sértők, a kajánkodók, az olcsó kötekedők, a mai s holnapi (tegnap sem volt másként) politikai és gazdasági lobbyzok, az egymásnak kijárók, a kacsintgatok. A szájat jártatok, az időtlenül fecsegők, sarkon állók, piacon filozofálgatók, a cekkeres polgárok amúgy melegítősen, ahogy terjesztik a kórt, ahogy lejáratnak, ítélnek. Az ítélkezők. Akik nem ismerik az írást. Hogy majd őket is megítélik.

Komjáthy Jenő Balassagyarmatot nevezte Abderá- nak 1887. szeptember 13. keltezésű versének címében s aztán végig a refrénben szinte minden versszak végén. Abdera amúgy az ókori világban létezett volna a hír

szerint; trákiai város volt és arról nevezetes, hogy (enyhén szólva) polgárairól nem lehetett sok jót mondani észibeliségüket illetően. A bevezető felsorolása részben Komjáthy-szövegekből áll. Ez az idő nem volt olyan nagyon régen! Abdera nem oszlott fel a ködökkel. Abdera talán ma is él, egészen békák nélkül maradva, amelyeket jól helyettesítenek a polgárok nyugalmát és egy város („csendes kisváros!”) békére vágyó csendjét szétszaggató motoros suhancok. Írhattam volna ezt másként, finomabban is, választékosán, hogy mai fiatalemberek, tizenévesek... Csupán neveletlenek. „O, ez nem közlekedési probléma” — mondja a gimnáziumi tanár a főutcán, amint elhúz ötvenedszer is a motoros raj mellettünk. A család. Ami nincs (esetleg). Az iskola, ami nem ad semmilyen modellt, mert nem nevel, tisztelet néhány önmagát visz- sza tartaná nem képes pedagógustehetség iránt. De a motor az semmi. Mindaddig, míg halálos balesetet

nem okoz. Tragédia kell, hogy felébredjünk.

Abdera talán mégis (ma is) ez a város. Ez is. És mind a többi „bolondok és bjkák városa”, egy bolond időben, amikor a legnagyobb úr a széthúzás, a különbözés jelvénnyel vagy anélkül, a kinyilatkoztatás a különbözésről, amikor újra divat a pecsét, a bélyeg a másikon, amit mi ütünk rá, lehetőleg hátulról. Amikor az igazság bajnokai „megmondják”, amikor a békák előjönnek, amikor eső-vihar-szél várható (sokan rosszabbra, földrengésre is gondolnak), amikor. .. Amikor. Most.

Egy kisváros óhatatlanul Abdera lesz, ha nem ébred rá időben, hogy nem egymás ellen kell játszania (a Himnuszt teszem azt). Ha régi személyeskedések helyett újakat hoz elő és még a régieket is felújítani látszik.

„... Itt csak egynek volt esze, csehül közöttük mégis ő járt.” S ki az az egy? S hol van most? Hol nyalja sebeit? De legyen is elég a metafórákból.

Merre van mégis Abdera? Ahol a megosztottság az úr. Ahol még tízvalahány értelmes polgár is egymás ellen lobbyzik, aki eddig együtt volt. Ha a városról kellett dönteni. A várost kellett védeni. Amikor a „nagypolitika bezavar” egy kisvárosban, az lehet maga a csőd, annak lehetnek a gyors időben hetek, hónapok alatt értelmetlenül megharcolt harcai és értelmetlenül leöldö- sött, lebuktatott harcosai, tehenek kitaszítottjai és ön- marcangolói, lehetnek és vannak erőt megosztó folyamatos cselekedetei, sőt van független szekértábora, amelyik felett eljár majd az idő, ami ma kedvez, ami a mai politikai törekvés, „a teljes nyíltság, a demokrácia”. Amikor megvalósul.

Nem tudok szabadulná attól a képtől, ami egyrészt a város címere, másfelől viszont újabb metafóra — a bástya kapuját kinyitották, de a bástya bizonyos zártság, függőség, gyanús dolog. Ezidáág mintha be lett volna zárva. Az a tenácsajtó,

az a „fehér ház” ajtó, az a templomajtó, ezen nem lehetett bemenni (ha ugyan igaz ez is ilyen konzekvensen). S most? Kinyitották. Csel. Be akarnak csalogatni, hogy bástyás embert faragjanak belülünk. De az egész országban nem divat a bástyán belül lenni ! Hogy lehetne éppen itt? S éppen nekünk? Elő a szekértábor' ral, elő a nyilakkal s lődöz- zünk, mert most a szekértábor divatja van, az elkerítésé, az .elkülönülésé és mi? Mi modernek vagyunk. Nekünk is lesz (van) saját szekértáborunk és vezérünk és jelvényünk és harsonánk. Saját elméletünk és saját harcosaink, akik kijöttek a bástyából és leültek a mi nemzetiszín tüzünkhöz, • elő a nyilakkal, rá a kócot és a lángot és lőni, lőni, lőni... Mindenre. Ami mozog.

S közben mások már a kaput is leszerelték a bástyáról. Nehogy bevágja egy rossz szél. S aztán az idő halad, a polgárok észreveszik, hogy odakint a szekértábor még mindig... Nem

hiszek a balassagyarfhatiak értelmes egymás elleni küzdelmében. Nem hiszek a bárgyú ellenségeskedésben, és szinte semmiben, ami Komjáthy Abderájára jellemző. Nem hiszek a pápistákban sem. De a mindenre fortyanó reformerekben sem, s már-már ott tartok, hogy ha valahol meglátok belőlük egyet, legszívesebben elfordulnék. De el is mehetnék innen, ahogy jöttem. Ahogy elment Komjáthy, ahogy elüldözték a törpék, a pygmaeusok, vagy a békák. Néhány „Komjáthy” (vetem együtt, aki egyre kényelmetlenebbül érzem itt magam) a széthúzás városában itt-ott meghúzódik még. Neves, komoly intellektusok vonultak félre a

bajkeverők porondjáról, a bajnokok arcán torz vigyor — a jövendölt győzelem mámora. O, hát ezt sikerült szétlőni. Ezt sikerült megiz- zasztani. kikezdeni. S hogy mi változik a kapun belül? Ki látja, törpék? Kérdezi a költő.

Ma néhány abderai van még, akinek nyitott tenyérrel, felmutatott kézzel tudok köszönni. Nem erősödik bennem a meggyőződés, hogy vannak még sokan és hogy velük érdemes. S mégis porondra megyek, küzdelembe, ami nem előre, hanem sok irányba viszi a jóakaratot. Ez Abdera hát.

T. Pataki Lásxlé