Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-20 / 143. szám
( NÓGRÁDI TÁJAKON... (Z^> TELEXEN ÉRKEZETT... 0[LVA)SÓK FÓRUMA Az elegancia és a cipősarok „Akármilyen csinosan is van felöltözve valaki, ha a cipője' sarka félre van koptatva, az elrontja az egész elegenciát” — írja szerkesztőségünknek címzett levélében Bogácsi Istvánné. „Városunkban sorra épülnek, nyitnak az új üzletek, butikok, van már olcsó áruk boltja és ^használtruha-kereskedés is, csupán a lakossági szolgáltatás egy területén érzek lemaradást, nincs kellő számú suszterünk. Érződik ez a javításra váró cipők sokaságából és abból is, hogy ha a cipészünk valami oknál fogva távolmarad, akkor zárva a bőt... Valamikor a községek cipésze fontos embere volt a településeknek, egy kiváló mester által készített lábbeliért hosszú kilométereket is gyalogoltak a vásárokba... Pedig jó szakma — megítélésem szerint — a cipészszakma. Az ügyes kezű, hozzá értő fiataloknak nem is kellene nagy befektetést vállalni egy új cipészüzlet megnyitásához. Pásztón két- három idős mester van, aki még vállalkozik cipőjavításra. ..” Kárpátalján ismerik a salgótarjániakat „Több ezren élünk Magyarországon olyanok, akiknek szülőhelyük a Szovjetunió kárpátontúli területén van. Nekem a közelmúltban adódott lehetőségem arra, hogy hazalátogathatok a beregszászi területen lévő szülőfalumba, oda ahol gyermekéveimet töltöttem. Hiába kerestem a pici, nádfedeles házakat, többszintes, nagyablakos házakat találtam a helyükön. Megváltozott az élet, megváltoztak az emberek, csak a szeretetük, segítőkész§é- güik, a jószívük maradt a régi... Szülőfalumban kis kórház épült, a település lakói sok nemzetiségből tevődnek ki, békességben élnek.. . Gyönyörködtem a Kárpátok vonulataiban, gyönyörű fenyveseiben, az Ung és a Latorca folyókban. Bennem is örömet váltott ki, hogy újra megnyitották a templomokat, és restaurálják azokat... Az itt élők ellátása azonban még hiányos, mindezek ellenére a kárpátaljai emberek türelmesek és bizakodók. . . Mint salgótarjáni lakost nagy büszkeség töltött el azért, hogy az itt dolgozó náévesek munkájukkal milyen nagy elismerést váltottak ki. A Fórum olvasóit útiélményeiről tájékoztatja Takács Lajosné Salgótarján Nyílt levél Orbán Viktornak Sértő, túlzott megemlékezés... „Kedves Orbán Viktor! Június 16-án én is ott voltam a Hősök terén, szónoklatát végighallgattam, s beszéde helyenként viszolygást keltett bennem a nem éppen politikus megjegyzéseivel, szélsőséges. fiatalos hevével. Azért utaztam Budapestre — pártonkívüliként és nem kommunistaként —, hogy tisztelegjek Nagy Imre, a reformkommunista előtt, s magamban tisztelegjek egy másik kom. munista, a ibecsületes életű Mező Imre előtt is. Ók ketten, a tragikus években a barikád két oldalán lelték halálukat. A megbékélés szellemében mindkettőjükre gondolva tiszta szívvel indultam a fővárosba. És hittel. Mert hiszem, hogy sok rendes ember van a kommunisták között, akik jól tudják: eszméjük diktatórikus alapon nem fehet tartós, csak a reformok, a demokrácia útján járhatnak. Ezt bizonyították közülük már 56 előtt Magyarországon, Lengyelországban, később 68-ban Csehszlovákiában, és ez igazolódik be az utóbbi években a Szovjetunióban is. A reformok és a demokrácia sikerében nem vagyok teljesen biztos. Miért? Egyrészt azért, mert ,a szélsőbalosok megtorpedózhatják, másrészt éppen az önhöz hasonló reformerek juttatják kátyúba a mozgalmat azzal, hogy egy részük nem a valóság talaján áll, felhőkben lebegnek, vágyálmokat kergetnek. Bizony beszéde alapján önt is a lelkes, de a felhőkön lebegő szélsőséges reformerek csoportjába sorolom. Szónoklata éppen a fentiekből következően helyenként meg nem értést váltott ki belőlem, mert nem eléggé politikusán megfontoltan beszélt. Kik tapsoltak szívből önnek? Az álmokat kergető, harcoló Szolidaritás tagjai Lengyelországban — akiktől Lech Walesa is elhatárolta magát —, és a FIDESZ-radikális ,képviselői itt a téren. És tapsoltak a szélsőbaloldali erők. »Ez az, beszéljetek csak így, uszítsátok magatok ellen még Corbacsovot is, meg minden kommunistát, majd rátok hivatkozunk, ha jön az elszámolás órája!*'... — olvastam ki gondolataikból. Bizony ön sértette beszédében azt a Szovjetuniót, mellyel sokoldalú szövetségben vagyunk. E hatalmas birodalommal mindig szívélyes viszonyban kell lennünk. Korrekt magatartásunk nem kelt bennük gyanakvást, ellenszenvet, s ezzel csak népünk nyerhet. Előbb-utóbb sor kerül arra, hogy a két szuperhatalom kivonja csapatait Európából, de ebben ők fognak dönteni, s ezt tudomásul kell vennünk... ön általában sértette a kommunistákat. »Nincs semmi közük a demokráciához« — mondta. (Föntebb már említettem, mennyien harcoltak közülük a tiszta demokráciáért.) Persze tudom, hogy voltak másmilyenek is, akik csak taktikáztak, beszennyezték a demokrácia szót. Mérsékelt, igazi politikus magatartást várok a tFIDESZ- től, soha egy pillanatra se játsszanak fiatalos hévvel az ellenségeik kezére. Megmozdulásaik, szónoklataik csak akkor lesznek a magyarság számára hasznosak, ha mellőzik a túlzásokat, különösen akkor, ha nem szűk körben mozognak, hanem az egész világ elé kerülnek a képernyőkön keresztül, mint ahogyan az l&-án történt." Tisztelettel : Nagy Zoltán Salgótarján A mai eszünkkel a történtekre nem válaszolhatunk « December 8-a története a szemtanú szemével ■folytatjuk Salgótarján legtragikusabb napjára. m az 1956. december fi-ra való szemtanúi visszaemlékezések közlését, miközben ismételten aláhúzzuk: a memoár szubjektív műfaj, az emlékezet kopik. egyes tényeket esetenként eltérően rögzít. Mégis rákényszerülünk a memoárra, az emlékezetre hagyatkozni. mert legújabb kori történelmünk írásos dokumentumai a legfontosabb események tekintetében hiányosak, vagy egyelőre széles körben sajnálatosan hozzáférhetetlenek. Ezúttal Kálovits Géza, az IBUSZ Kt. Nógrád megyei igazgatója eleveníti fel a látottakat és hallottakat. Emlékezése egy nagyobb beszélgetés részét képezi — Nagyon mély nyomokat hagyott bennem a tragédia, amelynek az első perctől az utolsóig szemtanúja voltam. Amíg él az ember, nem felejti el, valahogyan előjön a gyermekeivel, az unokáival való beszélgetésekben js. Azóta sokszor és sokan szólítottak meg: nyilatkozzam, írjam le az eseményeket. Az első írást 1958-ban el is készítettem, mint magam is írogató ember, részben lelkiismeretem megnyugtatására. Szombat volt, s első jegyzetemben még azt is regisztráltam: sütkérező napsütés, azaz a felhők közül sokszor előbújt a nap, a levegő hőmérséklete mínusz egy-két fok lehetett. A Nógrád Megyei Tanács épületének második emeletén tartózkodtam, ahol a megyei moziüzemi vállalat irodái voltak. Dolgoztunk. A délelőtti órákban kaptunk egy telefonüzenetet, hogy akinek nincs halaszthatatlan munkája, az hagyja el az épületet, mert valamiféle megmozdulás szerveződik. Röviddel utána a tűzhelygyárból és az üveggyárból telefonált egy-egy férj a feleségének, menjenek haza, mert a gyárakból a munkásokat a megyetanács elé vezérlik, és perceken belül az energiát is kikapcsolják. Mi páran, dolgunk nem lévén, nem siettünk haza, átvonultunk a főkönyvelői szobába, és az akkori szokásnak megfelelően elkezdtünk kártyázni. A megyetanács előtti teret, a mai szemlélő teljesen másként látja. Akkor közvetlenül az épület előtt volt a föld alatti kisvasút állomása, a tér nagy, elhanyagolt, salakos terület volt, a meglévő házak sem úgy álltak körülötte. Tíz óra után arra lettünk figyelmesek, hogy a téren a tömeg csak gyűlt, gyűlt. Elsősorban déli irányból haladt volna észak felé, de rendkívül nehezen mozgott, mert egy AKÖV-ös fakaruszt a tanács jelenlegi garázsépületével egy vonalban keresztbe fordítottak, elóllva az utat. A garázzsal szemben működött az autóközlekedési vállalatnak egy irodája, pontosai}' az előtt állt. A tömeg pedig, energia nem lévén a gyárakban, dolgozni nem tudott, indult volna hazafelé.... — A kikapcsolásra bizonyára azért volt szükség, hogy a megyei munkástanács az akcióra mozgósítani tudja az embereket. Most pedig idézek a Száz év, a Nógrád megyei bányász munkásmozgalom története című 1970-ben a Nógrádi Szénbányák által kiadott monográfiából : „Salgótarjánból és a környező bányaüzemekből kb. 2000 főnyi tömeg gyűlt össze, a megyei tanács és a főosztály (BM rendőrség — a szerző) előtti téren. A reakciós MÁVAUT-sofőrök kocsijaikkal az utcán barikádot képeztek.” ön csak egy korabeli autóbuszról, a fa- karuszról beszél... —Az állta el észak felé az utat. A tömeg megítélése pedig bárki részéről nehéz, főleg annyi idő távlatából, ki tudja, 2000, 2500, vagy 3000 főnyi volt-e. Any- nyi azonban bizonyos, hogy aki a térre bejött, az ott is maradt, mert — a megyetanács és a megyei rendőr- kapitányság között egy régi kovácsműhely romos ma-- radványa meredezett — utcák nem voltak. — Folytatom az idézetet: „Hasonló helyzet alakult ki a megyei tanács előtt is. A kéz a kézben felsorakozó, kordont képező karhatal- mistákat szidalmazták, leköpködték, és igyekeztek megszerezni fegyvereiket. Mind a két épület előtt egyre inkább a szélsőségesen reakciós elemek hangja érvényesült. Uszításukra a tömeg kezdett előrenyomulni. A karhatalmisták nagyfokú engedékenységét és türelmét gyengeségnek vélték, és kiadták a jelszót, «-vegyétek el tőlük a fegyvert!« A tömeg ezután megrohanta őket, és megkezdődött a birkózás a fegyverekért”. Olyan ez az egész, mint egy izgalmas, romantikus politikai krimi, ön, hogyan emlékszik a tömeg viselkedésére? — A tömeg alapjaiban csendes volt. Megítélésem szerint nem hőzöngött, egyszerűen haza akart menni, de nem tudott. Persze egyesek kíváncsiságból ott maradtak, némelyek nyilván más okból. Nem voltak, jelszavak, jelmondatok. A tömeg élén hangoskodott ugyan vagy 8—10 ember, akik azt kiabálták, név nélkül: engedjétek szabadon a lezártakat. A tömeg morajából ez volt kitapintható, egységes fellépés, kiabálás nem történt. — Ki lehetett az a nyolctíz hangoskodó? — Fogalmam sincs. Egy magas, fekete —, lehet, hogy cigányember volt — férfi arcára emlékszem', ez volt a leghangosabb. Szétszedte teljesen az ingét, és ordítozta: ide lőjetek, nem mertek ide lőni! A kezében egy nemzetiszínű zászló, azzal néha hadonászott. Mondogattuk is egymás között az ablakban, hogy az a magas ember mindjárt fejbe vágja valamelyik karhatalmistát a zászlóval, bár azért olyan közel még nem kerültek egymáshoz.... — „A helyzet egyre jobban elmérgesedett, a tömeg közül lövések hangzottak és Ferenc .István, a MÁVAUT dolgozója egy kézigránátot dobott a karhatalom felé. Dörrenése után a karhatalom is megkezdte tüzelését...” — hangzanak az újabb mondatok az idézett helytörténeti műből. — Valóban a tömegből — a röppályát, a helyet még ma is pontosan le tudnám rajzolni — egy nyeles kézigránátszerűséget dobtak a karhatalmisták mögé, mintegy 5—6 méterre, az felrobbant, de senkit nem se- besített meg. Ugyanakkor olyan erős volt a detonáció, hogy az ablaküveget is megremegtette. Aztán, abban a pillanatban felhangzottak a gépfegyverek. Ezek az emberek nem voltak képzett katonák, megijedtek, és úgy, ahogyan állt a kezükben a géppisztoly, lőttek. Az egész fél percig, egy percig tartott, nem tudom, addig, amíg kilőnek sorozatban egy tárat. Tudom, rossz a hasonlat, de olyan volt a tér, mint a lekaszált rét. —- Rendszerint valóban azt olvassuk, a karhatalmisták úgy lőttek fegyvereikből, ahogyan azokat tartották. Nem szépítése ez a történteknek? Honnan akkor a rengeteg halott és sebesült? Mi bizonyíthatja az állítást? — Az egyik, hogy ezek fegyverforgatásra képzetlen emberek voltak. A másik: több sorozatlövés nyomát lehetett látni például a közeli Rákóczi iskola tűzfalán és más épületeken is. Vagyis többen tényleg felfelé lőttek, mert arra tartották a géppisztoly csövét.... Mi a szörnyű esemény után jöttünk lefelé az eme' létről, mert valaki ordítozta, most jönnek az acélgyá“ riak, és mindenkivel végeznek, aki az épületben talál' ható. Láttam, amint a karhatalmisták fejvesztve ro* hannak be az épületbe és töltényt, töltényt kiabálják, mert tartalék lőszere senkinek sem volt. — Egyes vélemények szerint Mrázik János használ" ta elsőként a fegyverét. Helytálló lehet ez az állítás? — Az említett zászlóval hadonászó, hangoskodó em" bér Mrázik Jánoshoz állt a legközelebb. A jelenlegi bejárattól mintegy 5—6 mé" terre. A zászlós teljes sorozatot kapott... Az iskola padlásáról nem lőhettek. Ügy helyezkedik el az épü" let, hogy onnan csak a kar- hatalmistákra’lehetett volna tüzelni. — A rendőrségi épület végein álló két szovjet tank' ból lőhettek-e? — Kizárt dolog. Mindkét harckocsi tetején ugyan gépfegyver meredt, de csövét látványosan a magasba állították. A szovjetek katonaemberek voltak, parancsot nem kaphattak, nyilván nem is lőttek. Míg a karhatalmistákat nem képezték ki a fegyverviselésre, a fegyverhasználatra, és — hangsúlyozom — ez, valamint a detonáció , okozta ijedtség okozta a tragédiát. Tudom, ennyi ember halála akkor is megmagyarázhatatlan. De én részese voltam annak a pániknak, ami a karhatalmisták körében kirobbant, ahogy befutottak a tanács épületébe, és megpróbálták újrarendezni soraikat, lőszerért könyörögve valamiféle parancsnokságnak. — Más megoldás, mint a lövés, elképzelhető lett volna-e? — Mi lett volna, ha nem robban a gránát, mi lett volna, ha kézitusára kerül sor, mi lett volna, ha. ,.?A történelemben nincsen ha. Meggyőződésem: a kérdésre nem a mai eszünkkel, ismereteinkkel, indulatainkkal kell válaszolnunk. Az akkori kort, helyzetet nem szabad figyelmen kívül hagyni senkinek, aki ítélkezni akar a történtek felett. Sulyok László J•* té •!'* % # A moszkvai népgazdasági kiállításon mutatták be a közönségnek a mindössze 250 kilogramm súlyú napautót, amelyet a szovjet „Kvantemp” konszern és a bolgár Balkancar' vállalat szakemberei fejlesztettek ki. A gépkocsi energiaellátását a motorház felületén elhelyezett napelemek biztosítják. A napelemek tervezése és gyártása az autonóm energiaellátást biztosító rendszerek fejlesztésére szakosodott „Kvantemp” vállalatnál történt. A napautó gazdaságos;, környezetkímélő, sebessége óránként 20—25 kilométer. Ködös időben vagy éjszaka a nappali állásidőben akkumulált energia felhasználásával üzemel.
