Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989. MÁJUS 6., SZOMBAT NOGRAD 5 Lélekharang j '„Amióta' a kis kápolnánk harangjának a szive elveszett, vele veszett , a szeretet is” — véli a 83 esztendős Jakab József és élete párja a Mátra alján megbúvó Rákóczi-telepen. Az egykori Károlyi Mihály birtokon a századelőn a bánya építette vájároknak, a szénjal mellett dolgozóknak a kolónialakásokat, amelyekben még ma is békésen tűrik napjaiakat az idősek. A fiatalok? Korábban bementek a szomszédos településekre, újabban felfedezték nyugodt hangulatát. Orvosuk, üzletük, papjuk mellé most a társadalmi munkában összehozott ifjúsági klubjuk is a városiasodást jelzi. Tenni akar itt a közösségért mindenki, de a tanácsi támogatást azért várják: jó lenne a járdákat rendbehozni, a vízelvezető árkokat kikotorni, a temetőbe lélekharangot állítani! Az egymásra figyelést persze nem a harangszóra lehet csak elkezdeni! Ez itt már Bátonyte- renye „elővárosa”! Kulcsár József képriportja Ificnvoroklfónf ensem Ehetett ijesztgeni a po■»iwSICl GRUCm kollal: elhittem, megéltem a fenyegetettséget, ha rossz leszek, majd éghetek a pokol tű* zébeni. Jobbik esetben, ha bocsánatot nyerhetnek bűneim a puflgatóriumban, a tisztítótűzben lehet majd megtisztul" ni... Jellemző módon az fel sem merült bennem, hogy jó gyerekként mennyországba juthatok. Olyannyira képtelenül nehéznek tartottam megtartani a vallási törvényeket! Látva a saját gyarlóságomat, mindennapi bűneim sorjázá- sát, azt mondtam magamnak, ha valaki segítene nekem, talán megúszhatnám a büntetést a tisztítótűzzel... Ha lenne valaki, aki egyrészt példa lenne előttem, másrészt sűrűn figyelmeztetne, ha a bűnök mezsgyéjén kacérkodom az elkövetéssel is... Tizenkét éves koromban, a faluban, ahol éltem, volt egy kispap, egy káplán, bizonyos Balogh István nevű. Nagyon szigorú ember volt. Politikai szempontból nem volt „békepap”: sőt keményen megdorgálta a szószékről a hatalolyan nagyszerű véglegességben, és mitől maradt meg benne, olyan időkben is, amikor körülötte vajgy sunyin hallgattak vagy tapsoltak az emberek? Üzenem Balogh Istvánnak, ha él és jár-kel valahol kis eldugott zempléni falvak parókiái és templomai között, vesse le aiz öregség nyűgeit, és kérjen maga elé mikrofonokat, beszéljen a világnak a szigorú erkölcs és a tolaren- cia összefüggéseiről. Beszéljen a változás, a megváltozás lehetőségeiről, feltételeiről! Beszéljen arról, hogyan kell kinyújtsa egymás felé a kezét két ember, aki korábban más-más barikádon harcolt. Mert bizony kedves Balogh István tisztelendő úr, a változások purgatóriumában élünk 1989-ben. Megtisztulni őszintén akarunk, és persze, hogy a tűztől a szenvedéstől is arrébb szeretnénk már lenni. Kedves tisztelendő úr! Megjelenünk-e még emlékezetében, a kopaszra nyírt parasztgyerekek, alvégiek? Maholnap magunk is ötvenévesek leszünk. Nem vittük sokra, de galaissúsággal változnak a viszonyok, onnan nézve anarchiával fenyegető túlzott sebességgel! Innen nézve a reformretorika na|gyotmon dásain, új színem túl alig változik valami^ onnan, nézve mást se hallani, mint a felgyorsult változások törlődő tényeit... Akárhogyan is van: a valóságos folyamatokban való részvétel feltétele az kell legyen, hogy tanuljunk meg egy olyan új politikai kultúrát, amely eszköze az értelmes pár- beszédnek. A dialógusnak, amelyben nem a hangerő, hanem a gondolatok, javaslatok életvalósága, újszerűsége kell legyen az emlékezetes, a meggyőző! Ne lehessen dolgokról általában (és felelőtlenül) nyilatkozni!, hónapokon, éveken át, ha a részleteket illőéten1 nincs használható megoldásunk! Akarjunk mindenáron hitelesek, pontosak lenni, és lényegi kérdésekben ne tűrjük el az „obstrukciós” magatartásokat. Akkor se, ha a pénzügyi kormányzat halogatja vélük a cselekvést, akkor se, ha ipari vagy tömegkommunikációs mával visszaélő párttitkárt, tanácselnököt 1952-ben és 1955- ben is. Mennydörgött az egyke ellen, buta babonák ellen, hívei körében is. Egyszer szemem láttára kiszaladt a parókia elé az udvarról, ölébe kapott egy cigánygyereket, aki hasra esett az út mély porában, és térdéből sugárban ömlött a vér, bevitte a szobájába, letisztogatta, bekötözte a sebet, s egy könyvet nyomott a fiú kezébe, hogy ha ráér, majd olvassa el. A könyv címe is megragadt az emlékezetemben, mert a gyerek ott rögtön felajánlotta nekem: egy forintért az enyém lehet a színes borítású ajándék „Bankrablóból Krisztus bizonyságtevője”. De mert nem volt egy forintom,, ingyen is megkaptam a könyvet, és fel voltam háborodva az eseten. Először is, miért nem nekem ajándékoz iilÿen könyvet ez a pap, nékem, aki, szeretek olvasni... Másrészt, mit kötözgeti annak a gyereknek a térdét, akiről nagyon jól tudja, hogy a parókia kertjének minden szép gyümölcsét éppen ez a fiúcska lopja el alvégi barátaival... Csak jóval1 később értettem meg, hogy ez a kispap, ez a káplán akármiilyen szigorú prédikátor is volt, erősen hitt abban, hogy az ember megváltozhat, magváltoztatható, s talán jóra is fogható, hibái, bűnei ellenére. Akkor és jóval később ezt a papot mindenünnen elüldözték a harcosságáért, úgymond, politikai izgatásaiért: de mondhattak nekem akármit róla, én tudtam, amit tudtam: jó ember, tisztességes ember! Ki tudja, él-e még? Ki tudja, vam-e még ereje porból felemelni vérző rossz gyerekeket? Mindenesetre, manapság, mikor a sok kínlódással, konfliktussal változó társadalmunkról gondolkodom, gyakran eszembe jut az a falusi káplán. Igazságkeresése, harcos. szigorúsága, munkabírása, emberszeretete, hite a változás lehetőségében vajon miféle neveléstől alakult ki ma többen is úgy hisszük, hogy a sok korlátozástól, veréstől nem hülyékké nőttünk fel, hanem keménnyé, következetessé, szívóssá lettünk, attól függetlenül, hogy akik kordéban tartottak minket, komplet hülyék voltak, vagy szánalomra, bocsánatra érdemes tévedők... Talán csak egy kicsit négy-öt évtizedet megélni, és csak akkor mondani ki, nem akarok tovább jó-rosez tanú l'enni, de cselekedni fogok, és beleavatkozok most már a dolgok menetébe? De hát minta kéne! Minta arra, hogy az új és új helyzetben, hogyan cselekedjünk. Mert vagyok, lehetek én. felkészült igazságkereső, de nincs bennem türelem! Biztos, hogy tudok dolgozni, ha kell, kettő helyett is, de öntelltté tesz ez a munkabírás, nem becsülöm eléggé mások teljesítményeit, nem segítem eléggé aiz emberek pozitív változásait, sőt gőgös legyintéssel intézem el őket, kutyából nem lesz szolonna, mondom, és nem hiszek a jőra változásban... De lehetnék megint más képletben, csupa jóság, emberszeretet mintája, hogy ha hiányzó szaktudással, lassúvíz- mentaliitással nem követelek szigorú teljesítményeket, progresszív magatartásokat magam körül! Egészen biztos, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gyötrő magatar- tásdilemmákkail: hogyan tudnánk segíteni magunkat, másokat az értelmes változásban? Hőgy ne nagyítsunk fel rossz, kis emberi hibákat a nagypolitikai cselekvések színtereire! Ne abból álljon a politikai cselekvés, hogy cívódunk, gesztikulálunk haraggal ! Keressük, nagyítjuk más szemében a szálkát, miközben kölcsönösen feledni látszunk a magunk gerendáit! Képtelenek vagyunk értelmes önkritikára, a változások mérlegelésére. Pedig tudomásul kell venni, hogy a ma meglévő emberi sokféleségünkkel a változások minősítése, időben, térben igen sokféle lehet: innen nézve csá'* lobbik, avagy isten háta mögötti kiskirályok védelmezik hadállásaikat. Én egyik legfontosabb lényegi kérdésnek tartom azt, hogy ebben az országban a nemzet továbbépül,ésére gyerekek szülessenek, hogy a gyerekeket jó iskolában, jó tanárokkal oktassuk, neveljük. Ezen a területen minden ellenérdekeltség megmaradása számomra obstrukciós magatartás, hetek, hónapok összefüggésében is, nemhogy éveken át húzódó „vitakérdésre” való leminősítésbeni S linVaitilYPn lényeS‘ kérdés az egészség, az egész- uyf ailllf Cli ségesség problémája, különösen itt Nógrádban, ahol a közismert tények az aillkohölfogyasztásr rőü, a táppénzes napok arányáról, a válások számáról igen elgondolkodtatóak! Ahogy a szerelem, a pozitív érzelmek, az életünk motorjai, ahogy ezer és ezer búvópatakkal átszövik sorsunkat, előresodornak, úgy-amúgy életek, emberi sorsok pusztulnak le előttünk, úgy bármi áron is állítsuk meg azonnal a kedveződén folyamatokat, akadályozzuk meg a nagyobb bajt, a nemzedékeket átfogó genetikai érvényű károsodásokat ! Az elvesztegetett időt nem lehet pótolni! S, hogy ne vesztegessük tovább az időt, munkások, fiatalok, értelmiségiek, szívesen vállaljuk el egy értelmes konszenzus kialakítását! Kedves Balogh István tisztelendő űr! Ha él és dolgozik valahol a zempléni hegyek között, prédikáljon egysaer erről a híveinek! Egy új ország felépítéséhez fogjuk össze az erőinket! Én meg, ha emlékszem még egyáltalán a gyerekkori régi imáira, azért fohászkodom : a modernizálás senkinek ne legyen rémálom, ebben az országban... Egyszer végre a változás igazán emberarcú legyen! Erdői István
