Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-31 / 126. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON. . . „Ha a zömök nem lő a zászlósra..." December 8. története a szemtanú szemével Nem sokkal azután, hogy dr. Bandur Károly és dr. Horváth István tollából megjelent egyik szombati számunkban a Salgótarján történetének legtragikusabb napja: 1956. december 8. című cikk, szerkesztőségünket telefonon felhívta özv. P. L.-né (személyes találkozásunkkor kérte nevének elhallgatását, mondván jelentkezése miatt nagyon kikapott a lányaitól, különben is családjuk tényleg annyi rosszat és bajt élt meg, hogy nem akar újabbakat), és közölte: szemtanúja volt a történeti összefoglalóban írt eseményeknek, szeretné elmondani a látottakat, a véleményét. Az alábbiakban tehát a ma 75 éves asszony emlékezését adjuk közre, annak tudatában, hogy a memoár műfajából következően szubjektív, esetenként pontatlanságokat is tartalmaz. Közreadásával ugyanakkor azt is szeretnénk, ha másokat is emlékezésre ösztönözne, lett légyen a történelmi események résztvevője bármelyik oldalon. A valóságnak megfelelő igazlátásunk csak együttes akarattal és segítséggel, a dokumentumok és az emlékezések sokaságának elemzésével alakulhat ki. TELEXEN ÉRKEZETT... A „nagy vezér” szerette a légi parádékat — a felvétel az 1940-es tusinói parádén készült. Rój Hedvegyev: ítéljen a történelem — Akkoriban a Rákóczi út páratlan oldalán, szemben-a megyei tanáccsal, az úgynevezett depós házban laktunk. Nagy üveges verandája volt. Alig egy hónapja költöztünk oda a Karancs utcából. Női szabó kisiparos voltain, világéletemben otthon dolgoztam. Azon a reggelen kötésre kellett mennem a kórházba. A férjem Balassagyarmatra ment áruért, az Állami Áruház edényosztályának a részlegvezetője volt. A nagyobbik lányom, tizenhat éves, elment az iskolába. A kilencéves kisebbik maradt odahaza. .. Szóval reggel nyolckor még csend volt, de visz- szafelé jövet, úgy tíz óra tájban már gyülekeztek az emberek. Beszélgettek. Mondták, a hatóságok lecsuktak két tanárt, ki kell kérni őket a rendőrségtől. (A történelmi források szerint két bányászt tartóztatott le a karhatalom ellenséges \ röpcédulák terjesztéséért — a szerző.) Fél tizenegy körül már nagy volt a csődület. Alulról is jöttek a népek, a gyárakból, felülről is, de az acélgyáriakat már nem engedték be. A megyetanács sarkán egy autóbusz és egy teherautó keresztben elállta az utat. („. . . A karhatalom megjelenésekor — annak védelme alatt —* nem kevesen hátat fordítottak a tüntetésnek. Ekkor azonban a tömeg »leolvadásának« megakadályozása céljából a MÁVAUT-gép- kocsivezetők autóbuszaikkal elbarikádozták a tüntetés színhelyét, s ezzel lehetetlenné tették a további eltávozásokat” — állítja Jakab Sándor, a Nógrád megye története című monográfia negyedik kötetében.) A rendőrségen azt mondták az embereknek, jöjjenek vissza 12 óra felé, akkor fognak majd választ adni, mi lesz a letartóztatottakkal. Közben a pufajkások (í'gy hívta a köznép a karhatal- mistákat, a megyei munkásparaszt forradalmi tanács —, amelynek elnöike Mrázik János, Katalin-bányaüzem aknásza lett — fegyvereseit — a szerző), felsorakoztak a Rákóczi úton, a megyei tanács konyhájától a házunkig, a mi oldalunkon. Nem tudom, mennyien lehettek, én úgy húszat láthattam. Épp a házunk előtt állt egy vékony, magas, kopasz és egy nála jóval alacsonyabb, kövérkés, zömök ember. A megyei tanács felől pedig, az úton, jött egy cigányképű férfi, egy másikkal, magyar zászlót hozva a kezében. A zömök hajtogatta a kopasznak: lőj bele, lőj bele, de az nem volt hajlandó. Akkor a zömök megfordult a saját tengelye körül, levette válláról a géppisztolyt, és belelőtt a zászlót vivő emberbe. Ezután —, mint a megbolygatott méhkas — mindenki lőtt. A pufajkások. .. Mert az oroszok elhúzódtak a megyetanács mögé. Sőt, ahogy később hallottam, ők még bújtatták is az arra menekülőket. — A lapunkban megjelent összefoglaló szerint az első lövést nagy valószínűséggel a Rákóczi úti iskolában lévő csoport tagjai adták le... — Tudtommal senkik nem voltak az iskolában, se a mi házunkban és a mellettünk lévőkben se a padlásokon. Az iskolához vezető út el volt kerítve.. . Persze a gyerekeket délelőtt hazaengedték. Biztosan számítottak valamire. — Ahogyan leírja az először lövő férfi alakját, az nem emlékeztet — személyesen ismertem — Mrázik Jánosra, akiről viszont azt állítja az említett cikk, hogy a csoportból elsőként használta fegyverét. Mrázik János magas, dús hajú, úgymond fess kiállású ember volt... — Én nem tudom, nem ismertem. Azt mondom, amit láttam. És azért emlékszem olyan jól arra a két férfira, mert körülbelül tíz-tizenöt méterre álltak tőlem, hallottam az egyezkedésüket. . . No, de hadd folytassam! Amikor elkezdődött a lövöldözés, mindenki futott, menekült, amerre látott. A mi konyhaajtónk rögtön az utcára nyílt, ott álltam, és egy fiatalember, a kistere- nyei bányaüzemnél dolgozott, azonnal belökött az ajtón, és gyorsan kulcsra zárta. Kislányom a fotel alá bújt, mi a beépített spalettaajtót húztuk magunkra. . . Nagyon féltünk. .. A kislányt utána másfél évig kellett kezeltetni, egy fél évig bent feküdt a pesti szívkórházban, mert szívideget kapott az izgalomtól. .. A szemben lévő domb, a megyetanács előtti térség, mert az épület felé lőttek a pufajkások, tele volt fekvő, jajgató emberekkel : sebesültekkel, halottakkal. — Kik haltak meg? — Nem csak azok, akik a tüntetésben részt vettek. Olyanok is, akik teljesen ártatlanok voltak. Az egyik asszony például éppen akkor jött haza a munkahelyéről, a 'villanytelepről. Vagy ott van a Ravasz gyerek, aki szenet lapátolt, -Egyetemista volt, és azt mondogatta: Pesten számára nincs golyó, akkor itt sincsen.. . Aztán két cigányfiúra emlékszem, meg.. . másokra, de pufaj- kásra egyre sem. — Amit mond, azt megerősítik a források: Jakab Sándor könyve nyolcvannál több, az újságcikk 47 halottról tud. Ugyanakkor a szóbeszéd száznál többre teszi az áldozatok számát. Az ön véleménye szerint mennyi lehetett? — Nem tudom. Sok. Ki voltak terítve a kórház udvarán a fal mellett sorban. Annyi sebesültet, halottat szállítottak be oda, hogy a bent fekvőket haza kellett vinni. Nekünk is üzentek, mert anyám és a nővérem betegen feküdt. Délután, amikor értük mentünk, a Fürdő utcában találkoztunk a pujajk ásókkal. Sorban jöttek, mint a katonák. Biztosan a gőzfürdőből. Lefü- rödték „jó” munkájuk eredményét!... Egyébként a lövöldözés után ők úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. Nem segítettek. Jött egy nagy busz, tetején egy fiatalember mocskos konyharongyot lógatott fehér zászlóként, aztán jöttek lovas kocsival, gyalog, szedték össze a sebesülteket. — A Nógrád megye története című monográfiában azt olvashatjuk, hogy a tömegből a k&rhatalmistákra dobott kézigránát robbanása és a tömegből történő fegyveres tüzelés után lőttek a rendfenntartók, vagyis önvédelemből viszonozták a tüzet, Egyetért ezzel? — Én nem így láttam az eseményeket. A tömegből nem lőtt senki. Sőt kézigránátdobásról sem tudok, nem hallottam semmi ilyesféle durranást. Hétfőn én ezt mondtam^ is a civileknek, akik a gránát nyomát keresték. Kilyukasztottak egy papírzsákot, letették a házunk elé meg a hátsó udvarba, aztán lefényképezték, oda estek a gránátok. Ha így lett volna, összedőlt volna a ház. De még az ablaküvegen sem történt egyetlen karcolás se... Persze azt letagadtam, hogy a történtekkor otthon voltam. Ha nem ezt teszem, akkor házkutatást tartanak, azt meg nem akartam.. . Ki tudja, mit találtak volna ki?! Nem érezhettük magunkat biztonságban. Nagyon erősek voltak az indulatok. Vasárnap reggel, a lövöldözés másnapján a Tanács utcában — akkor nem így nézett ki — masíroztak végig a pufajkások, a gyerekek meg kiabáltak rájuk: piszkos gazemberek, ti lőttétek ]e az embereket, meg mindenféleképpen szidták őket, ahogyan a felnőttektől hallották. De, azok nem szóltak vissza egy szót sem, mentek tovább... Ennyi és ilyen özv. P. L.-né emlékezete. Sulyok László Az itt következő részlet Rój Medvegyev ítéljen a .történelem című, a Kossuth Könyvkiadónál ebben az évben » megjelenő Sztálin-élet- rajzából való. 7. rész SZTÁLIN ELBESZÉLGET IEZS0VV0L Az óriási méretű 1937— 1938. évi terror egyre érezhetőbb hatással volt az ország politikai hangulatára. Valamennyi börtön és tábor elképesztően zsúfolt volt,, a belügyi szervek személyi állománya nem győzte a kihallgatásokat, de a több millió fogoly őrzésével sem boldogult. Sztálin már elérte a terror kibontakoztatásakor maga elé kitűzött célokat. Változásra volt szükség, hogy az eredmények megszilárduljanak. Sztálin, aki mestere volt a politikai villómhárításnak, tisztában volt ezzel. Fokozatos kegyvesztettség Nyikolaj Jezsov belügyi népbiztost 1938 áprilisában kinevezték „másodállásban” vízi közlekedési, népbiztossá. December 8-án viszont a központi lapok utolsó oldalain, a Krónika rovatban rövid hír jelent meg arról, hogy Nyikolaj Jezsovot saját kérésére felment ették a belügyi népbiztos tisztségéből, de megmaradt vízi közlekedési népbiztosnak. Je- zstov helyett .a Szovjetunió belügyi népbiztosa Lavren- tyij Berija lett. Közvetlenül Jezsov leváltása után a belügyi szervekben letartóz,tatási és lé- váltási hullám indult meg.. Letartóztatták és főbe lőtték Jezsov valamennyi helyettesét és közvetlen munkatársát. Másokkal együtt letartóztatták és hamarosan főbe lőtték Sz. Regyenszt, Sztálin sógorát. Regyensz felesége Sztálin második feleségének, Nagyezsda Affilu- jevának volt a testvére. 1937-ben Regyensz irányította a belügyi népbiztossá,g fővárosi főnökeként la tömeges megtorlásokat Moszkvában. Nyikolaj Jezsov éközben * még néhány hónapig szabadlábon volt. 1939. január 21-én Sztálin mellett ült annak az ünnepségnek' az elnökségében, amelyet Lenin halálának 15. évfordulója alkalmából rendeztek a nagyszínházban. Jezsov az SZK(b)P Központi Bizottságának tagjakérit részt vett a XVIII. pártkongresszuson, s az első üléseken az elnökségben ült. Az újonnan választott Központi Bizottságban azonban már nem találjuk ott a nevét. Nem történik róla említés a kongresszus gyorsírói jegyzőkönyvében sem. A XVIII. kongresszus egyik küldöttje, aki tagja volt annak a bizottságnak, amely a hagyományok s;ze- rinrt megvitatta a megválasztandó Központi Bizottság összetételét, a következőket írta barátainak az ülésről1: „Amikor a kongresszus a Kremlben a vége felé közeledett, az egyik teremben összeült ez a bizottság. A résztvevőkkel’ átellenben a hosszú asztalnál, akár a színpadon, ott ült Andrejev, Molotov, Malenkov. Mögöttük .a sarokban telepedett le Sztálin, és pöfékelt a pipájából. Andrejev közölte, hogy a kongresszus a végéhez közeledik, ezért j,élőiteket kell javasolni a megválasztandó Központi Bizottságba. Elsősorban az előző Központi Bizottság tagjait vélték fel a listára, kivéve azokat, aki valamilyen oknál' fogva kimaradtak. Jezsovra került a sor. Kinek, mi a véleménye? — kérdezte Andrejev. Rövid hallgatás után valaki azt mondta, hogy Jezsov sztálini népbiztos, mindenki ismeri. bent kell, hagyni a Központi Bizottságban,. Nincs ellenvetés? Mindenki halig,a- tott. Ekkor Sztálin körit szót. Felállt, odament aiz asztalhoz, és még mindig pöfékeIve megszólalt : — Jezsov! Hol vagy? Gyere ide! A hátsó sorok valamelyikéből felállt és az asztalihoz ment Jezsov. Kínos párbeszéd — Nos, hogy gondolod? — kérdezte Sztálin. — Tagja maradhatsz a Központi Bizottságnak? Jezsov elifehéredetit, és el- csukló hangon ezt felelte, hogy egész életét a pántnak szentelte, Sztálinnak adta, hogy az életénél fis jobban szereti Sztálint, és nem tudL- j.a, mi adhat okot e,gy Ilyent kérdésre. — Igen? — kérdezte gúnyosan Sztálin. — És ki volt Fri no v szk i j ? Ismerted ? — Természetesen ismertem — feleltfe Jezsov. — Fri- novszkij a helyettesem volt. ö... Sztálin közbevágott, és azt kérdezte, ki volt Sapiro, ki volt Rizsova (Jezsov titfcár- nője), ki az a Fjodor és még valaki. (Addigra ezeket az embereket mind letartóztatták.) — Joszif Visszariionovics! De hiszen én — én magam! :— fedtem fel az összeesküvést, én mentem önhöz és jelentettem, hogy... Sztálin nem engedte, hogy folyt, assa. — Igen ! Igen ! Amikor érezted, hogy elkapták a ka- .rod, akkor jöttél, siettél. De addig? összeesküvést szőttél? Meg akartad ölni Sztálint? A • belügyi aépbiztosság vezető munkatársai összeesküvést készítettek elő, te, pedig úgy tettél, mintha semmi közöd nem lenne hozzá! Azt hiszed, semmit sem’ látok? — folytatta Sztálin. — Jusson csak eszedbe, akkor és ekkor kit küldtél Sztálinhoz ügyeletbe? Kit? Revolverrel? Sztálin mellett mi szükség van revolverre? Sztálint megölni? És, ha nem vettem volna észre? He?! Ezután Sztálin azzal vádolta meg Jezsovot, hogy túlságosan buzgó volt, isok ártatlan embert letartóztatott, akiket pedig le kellett volna tartóztatni, azokat bújtatta. — Nos, eredj! Nem tudom, elvtársak, meghagyható-e a Központi Bizottságban. Nekem kétségeim vannak. Természetesen gondolják meg... Ahogy jónak látják... Nekem azonban kétségeim vannak! Jezsovot természetesen egyhangúlag törölték a készülő listáról. A szünet után Jezsov nem tért vissza a terembe, és a kongresszuson sem vett részt a későbbiekben.” „Milyen régen várok erre!” Jezsovot azonban még ezután sem tartóztatták le. Bejárt a vízi közlekedési nép- biztosságra. Magatartása súlyos depresszióról, vagy talán idegösszeomlásról árulkodott. A népbiztosság kollégiumának ülésein hallgatott, semmibe nem szólt bele, olykor galambokat, repülőgépeket hajtogatott papírból, elhajította őket, utánuk ment, néha az asztal és a székek alá is bemászott. Mindezt egyetlen szó nélkül csinálta. Amikor a kongresszus után- néhány nappal a belügyi népbiztosság munkatársai megjelentek a kollégium ta- ' nácstermében, Jezsov felállt, és ragyogó arccal így szólt: „Milyen régen várok erre!” Az asztalra tette revolverét. Elvezették. A sajtó azonban nem adott hírt Jezsov letartóztatásáról. Ez az ember, aki a Pravda szerint a „nép kedvence”, „roppant éber, vasakaratú, kifinomult proletárösztönnel, óriási szervezőtehetséggel és nem mindennapi értelemmel megáldott férfi” volt, egyszerűen eltűnt, soha többé egyetlen újság nem említette a Szovjetunióban a nevét. (Következik: Nem akarta megosztani a dicsőséget)
