Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
IRODALOM A KÖLTÉSZET NAPJA, 1989 Az egyik legismertebb latin mondás szerint Inter arma silent musae, azaz háborúban hallgatnák a múzsák. Mint minden közmondásnak, ennek is van fonákja, és hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődés- történetből is, a még latin nyelven iró Janus Panno- niustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt, legalább ugyananyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad le az ihlet, akkor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azaz hogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarországon? Hiszen ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a fegyvercsörgés zaja. Akkor meg ájult béke volna? Tudjuk, az sincs, szerencsére. A költészet akkor lép —* nálunk szinte szükségszerűen •— a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb .verse, a Vérző zászlók alatt, negyed- százada, .első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 n'yárán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rú- gattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni — s ma már csak néhány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986-ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költő is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politikatudományokra. mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlan, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbit- hetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra”; s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt, sokszor még költőivel sem. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcse- lekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmazni azt, ami ma mondhatatlan. S én úgy látom, tudja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, .mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, s annak igazi értékeit, de az már most is látható, hogy nem a meghátrálás, pem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert á politikát olvassa, az országgyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetések petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együtt és egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamaival, az eredmény meglepő azonosságot-hasonlóságot mutatna. A magyar költészet — ellentétben a nem művészi megszólalásokkal — azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette —, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: váljunk olvasóivá a mai magyar költészetnek. Azért is, mert így a mai Magyarországot jobban meg tudjuk érteni. V. G. LÖRINCZY ISTVÁN Szerelmes ballada (Ildinek) i sápadt asszony a Hold ágyán öleli hajnali álmát és a Hold az örök vagány szívja melle mézrózsáját II sápadt asszony a Hold ágyán széttárja álmában combját és a Hold . . az örök vagány szívja öle mézrózsáját Hasonlatok verse olyan íze van ölednek mint az óaranyú méznek olyan ize van mellednek mint az érett szőlőfürtnek olyan íze van a szádnak mint a tavaszszirmú kársak Krisztus palástja magán visel kétezer évet megjárta a Kálváriát s most vették csak észre rajta kétszáz korbácsütés nyomát KAMARÁS ISTVÁN: Asztalos János találkozik szíve hö Jgyével Asztalos János X".1 szólalkozott a feleségével. Bözsi a bevált módszer szerint összepakolta a gyerekeket, és, elvonult. Asztalos János megkapta az állandóan áhított, de csak negyedévenként esedékes kétórai nyugalmát. Most is azzal kezdődött, hogy minden további nélkül elment belőle először öt, majd tíz, aztán még tizenöt perc, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Asztalos János ideges légién. Bosszankodva nézte, hogy vágtat az óra mutatója, ez is elvett ajáindéknyu- galmából újabb tíz percet. Most már összesen huszonöt perc potyogott bele a semmibe. Ilyenkor szokta elkezdeni védőbeszédét saját maga mellett. Ebbe csengettek bele. Mellesleg, még egyszer sem fordult elő, hogy ne csengettek volna bele, és ne hatolt volna be nyugalmába Piskeyné, Sebőkné vagy Peturbányi néni. Rendszerint Bözsi csengetése szabadította meg tőlük. Most viszont a FABULONHÖLGY állt az ajtóban, Éppen úgy, ahogy szokott. Kezében tartotta a fa- bulont. Asztalos János az elmúlt héten ünnepelte öt- venkettedik születésnapját fehérasztal mellett a Jedlik Ányos Szocialista Brigáddal. Ott is szóba került a FABULONHÖLGY. Most azonban itt állt az ajtóban, pontosan úgy, ahogy szokott. — Nem megyünk be? — kérdezte a FABULONHÖLGY. Bebizonyosodott, hogy az egész kérlelhetetlenül Igaz. A kétségbevonhatatlan bizonyíték a FABULONHÖLGY bőrének illata volt. — A bőre őre — motyogta Asztalos János. — A bőröm őre — mondta a FABULONHÖLGY, és megindult befelé. — A feleségem nincs itthon — próbálkozott Asztalos János. — ön Asztalos János? — kérdezte a FABULONHÖLGY az előszobában. ■ A bejárati ajtó még nyitva volt. Asztalos János odaugrott, és becsukta. — Én, kérem. . . — kezdte Asztalos János, és készséggel átengedte a folytatást a FABULONHÖLGY- nek. — ön, ugye, több alkalommal kijelentette brigádtársainak, hogy „Fabulon a bőre őre. én meg a hölgy pőre őre?” — Ez, kérem, egyáltalán nem egy kijelentés... — Tudom. Vers akart lenni. Vagyis pajzán versike. Természetesen rólam. Vagyis inkább hozzám. A kijelentés viszont így . szólt: „Elég lenne csak öt perc, öt egész perc, elhiszitek?” Nos, most 18 óra 32 perc van, és ön tíz egész percet kap tőlem. — Honnan hallotta kegyed ezt a... kijelentést? — Nyugodt lehet, nem a feleségétől. Kezdhetjük? A FABULONHÖLGY letette a fabulant az asztalra. Asztalos János úgy érezte, ettől valahogy még fesztelenebb lett. — Akkor talán tessék helyet foglalni. A FABULONHÖLGY * leült, de nem olyan finoman, ahogy várni lehetett volna, inkább levágta magát, minit Jutka, vagyis Asztalos Ju- ka, aki ezért oly’ sokszor kikapott Bözsitől, vagyis Asztalos Jánosnétól. Amikor a FABULONHÖLGY meglátta, hogy Asztalos János meg sem mozdul, felkapta a fabulont, és idegesen forgatni kezdte. Ötször rakta le, és vette fel, hatodszorra megkérdezt e : — Na, mi lesz? Asztalos János tudta, hogy most már cselekedni, de legalábbis javasolni kell valamit. — Nem tetszene magát kenegetni avval a fabulon- nal? A FABULONHÖLGY levette a fabulon kupakját, de nem kenegetett, hanem újabb kérdést szegezett Asztalos Jánosnak: — önt fogom kenegetni, hiszen ön azt is mondogatta a brigádban, hogy „Engem is kenegethetnél egyszer, kisanyukám!” — Azt hiszem, le is telt a tíz perc — próbálkozott Asztalos János. — Kettő és fél. — Ennyi van még? — Ennyi telt el — javította ki a FABULONHÖLGY, akin természetesen nem lehetett óra, de Asztalos Jánosnak valahogy nem aka- ródzott most ebbe belekötni. Végül is nem maradt más lehetősége, mert a FABULONHÖLGY még egyszer megkérdezte, hogy „Mi lesz?” — Kegyednek halvány fogalma sem lehet, hogy hány perc telt el, mert kegyednek, ugyebár, nincsen A FABULONHÖLGY egy kis aranyórát vett elő. Hogy honnan,, azt nehéz lett volna megmondani — Négy és fél — közölte a FABULONHÖLGY, és megint várható volt egy „Mi lesz?” Rosszabb következett: — Na, mi lesz, apukám? — kérdezte a FABULONHÖLGY, egy cseppet sem gunyorosan, hanem pontosan úgy, mint Bözsi. Szerencsére Bözsiről eszébe jutott Bözsi. — Mindjárt itt lesznek — közölte. — Akkor mire vár? — kérdezte a FABULONHÖLGY, és gyors mozdulattal lerakta, vagy inkább levágta a fabulont. A terítő egy kissé gyűrött volt, Asztalos János akkurátusán megigazította, hogy el ne dőljön a fabulon. — Ugye, azt is szokta mondogatni, hogy „Ha pedig egyszer én kenegethet- ném!” — Tényleg? — kérdezte meglepetten Asztalos János. Eszébe jutott egy mentőötlet. — És mit szoktam még mondan i ? A FABULONHÖLGY fölállt, és kifélé indult, úgy, ahogy volt. Asztalos János megindult szorosan a nyomában. Gondolta, lesz, ami lesz. A FABULONHÖLGY nem nézett hátra, kinyitotta a bejárati ajtót. Megállj, gondolta Asztalos János, megállj, addig nem mész el, amíg meg nem kérdezem borzasztóan gúnyosan, hogy „Mást nem szoktam mondani, kisanyukám?” i — Más semmit! — zárta le hirtelen a FABULONHÖLGY, és lesietett a lépcsőn, úgy, ahogy volt. A fabulán ott maradit, de szerencsére nem Lett belő’e kalamajka, -mert Bözsi megelégedett azzal a huncut ftiagyarázattál, hogy távollétük alatt ott járt a FABULONHÖLGY. ÁDÁM TAMÁS Őrt állnak a gyertyák Komjáthy Jenő emlékének Tanár úr löttyedt idő van ma csöndes és veszedelmes kalandokat kínál a homály rücskös farkasok büdös szájából kizúdulnak a megtépett mondatok ugyanúgy ugyanitt Gyarmaton kormosán röppennek a madarak üszkös fűzfagallyakra telepedik a magány az Ipoly csak játékfolyó már bár odaát is élnek magyarok és Abderába vendégként átjárnak különös szénaillatok ünnepek ha vannak még kedvetlenül táncolnak az asztalok tanár úr nincs hó ezen a télen mégis vacogunk ezen a mérhetetlen fehérségen halottaink lepedője foszladozik s náluk remélünk menedéket fény nélkül füstölögve őrt állnak a gyertyák KÁLDI JÁNOS Ujjé, hazafelé Pipacs köszönt a rozsmezőből, s az árokparton egy félvad orgonabokor, egyre mondja lila himnuszát. A Herpenyő megrázza megrozsdásodott csengettyűit. A lombok, a lombok, igen, azok is integetnek. Ujjé, ujjé, rokon itt fű, fa, ember, nem vagyok ismeretlen. Mosolyog felém a gólyahír, a kakukkfű, a vízililiom. Testvéri-mód üdvözöl a bodzavirág, A hajamra száll egy tétova, árva katica. Tudnak rólam — és számon tartanak. Nem temetett el az Idő, a Felejtés. őrzi szavamat (mindazt, mit énekeltem) a nyír, a nyár, a rétbe-vesző, vége-nincs gyalogút, és az is, a régi ég, a régi ég! SASS ERVINt Kémes álmok boszorkányok Kopognak álmainkban időkutak fekete denevérei félelmes üzenetek egy másik dimenzióból a kiúttalanság vasfalai bezárt vasajtók elveszett kilincsek megérthetetlen zajok zörejek hiába ébredsz benned motoznak és autóbusz alá löknek az utcán ki érti ezt ki küldi őket hogy álmaid * szétkopogják és felszabdalják a gyönyörű zenét Farkas András rajza
