Nógrád, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
IRODALOM ' ' /s ' ' W Egy életforma szentélye Vecsési Sándor új képeiről H A sötétben elcsúszott, beletenyerelt a sáliba, amely manasztalóan tapadt bakancsára. Nem szitkozódott. Figyelt. Mintha távol, szintén magányosan, caplatna valaki. Talán csak egy szarvas. Vagy a határőr? Vagy csak hiszi, hogy hall valamit? Szíve szaporán, mellkasát szótvet- ni akaró erővel vert. Csönd volt, és tájékozódást nem nyújtó sötét, amely védelmet, bajt egyként jelenített. Óvatosan feltápászkodott, a közeli fához lépett, és törzséibe fente a tenyerét. Hidegen tapad a sár, durva rücskeivel a fa kérge felhorzsolta a kezét. Egyedül indult el. Félt bárkit tervébe beavatni. Másik ketten-hárman öisszefoig- tak, úgy lopóztak ki a faluból, Vágtak neki a határnak, a bizonytalannak. Bálint magányos lélek volt. Különösen azóta, hoigy tavaly eltemette a feleségét. Két fia a boldogulás útját követte, annak a boldogulásnak az útját, amit a körülmények kínáltak, illetve lehetővé tettek. Bálint nem korholta őket se szóval, se önmagában. ö másban nőtt fel, másként nevelkedett. Mást látott, tanult, s csak azt a nyelvet beszélte, amelyen az erdőszéli fák között is gondolkodott. ötvenkét évesen döntött. Mire várt volna ott, ahol élt? És mit reméljen onnan, ahová indult? Egyik kérdés sem foglalkoztatta. Nem azért indult el, hogy beletartozzon egy nyelvi közösségbe. Nem azért indult el, hogy naponta többet vagy jobbat ehessen. Végül elindult, mert mások is elindultak. Ö nehezebben, mint mások, mert ott hagyott sok szívéhez közeli halottat a temetőben, amelyre pusztulás vár, még teljesebb enyészet, mint a földben nyugvókra. Hosszan készülődött, miért felesége megsüppedt, kicsi fejíás sírjában örök álmát alíudta az ő ifjúsága iis, amely olyan volt, amilyen, de az ifjúsága volt; küzdelem és reménykedés. Teréz mosolya,, sötét, sűrű szemöldöke; sikoltozás, amikor Ferit, az elsőszülöttet világra vajúdta, némán viselt fájdalma, amikor a má- sodiszülött vasgyúró Bálint majdnem öt kilóval megérkezett. A szíve soha többé nem vert úgy, mint annak előtte, kihagyott, ajka szederjes lett, és időről időre mintha elfogyott volna a le- • vegő. Állt Bálint a csilllagtalan, hiideg, párás éjszakában, az erdőszéli ritkásabb csöndben, és hallgat ózott vissza a múltba. Amely olyan nehezen engedte, és amely lökte. Mi tartóztatta volna? Talán az, hogy ami részévé vált a szülőházból, a múlhatatlan bölcsőt jelentő tájból, az eltűnik, illetve felismerhetet- lenné változik? Látok, miként pusztul, ami apjia, anyja sorsa volt, ami az ő öröksége lett, ami jövőtlenül is a szívében gyökerezett? Elindulni, nekivágni a világnak, a testét fedő ruhával, szegényebben, mint a népmesék legkisebb szerencsét próbáló árvája, és ezerszer hitetlenebből. Állt az erdőszéli sározott csöndben, és ha valaki, ő tudta, sem jóságos manó, sem boszorkány nem zavarja meg, nem segíti, nem áll útjába, mert a mesék is pusztulnak, vele útra kelnek, vele múlnak. A fiaiból kivesztek vagy elbújtak szívük legmélyebb zugába. Ók akcentussal beszélték szüleik nyelvét. Bálint a temetésen látta megránduló hátukat. A könnyük, a sírásuk gyerekkori volt. A mellettük álló, választott két asszony illendő szomorúsággal viselkedett, Akarnék idegen a nyelv, amelyet férje és annak anyja beszélt, az nem tud a számára idegen-néma sír gödörnél sírná. Bálint nem haragudott, nem bánkódott fiai sorsválasztása miatt. Terézzel beszélt arról, hova is kanyarodott két gyerekük útja, de Teréz sem ítélkezett. Ami történt, megtörtént, hiszen az egész, ami körbevette őket, megfejthetetlen volt. Nem látszott gonosznak, mint a mesei gonosz birodalma. És nem látszott jóvátehetőnek, hiszen a két fiú úgy indult el szerencsét próbálni, hogy a külső késztetések hajtották őket arra az útra, amely odia vezette őket, ahová jutottak. Bálint nézte felesége szemét, az egyre sötétebb és riaditabib szemét, a halál félelemmel megfestett szemét, és nem szólt, csak kezébe vette Teréz húvösködő kezét: gyöngéden szorongatta, melengette. Nincs már az a kéz. Mesz- szi már a falu is, ahonnan tegnap, mint egy gonosztevő megszökött. A napfénynél bujkált és rejtőzött, minltba búne volna. Pedig csak baja van, az a nagy bájjá, hogy... Mi is az ő baja? Volt elég, számiba vette elégszer. Minek újra annyiad- szor? El kell indulni, mert közeledik a hajnal, és ká tudja, mennyire van még a határ. Csak sejtette az irányt. Nekiindult. A kenyér, amit induláskor szelt, már elfogyott. Még az este ivott az egyik útját keresztező patak vizéből. Leguggolt, úgy merte a vizet tenyerével, és emelte .szájához. Amikor a vissza- hulló cseppeket elnyelte a .sodrás, a kavicsok között meglátta arcát: szemén,, bajszán, széles orrán áthulliám- zott a víz, kissé eltorzítva az igazi, tükörből ismert formákat. Bálint caplatott az erdőből kivezető út sarában. Mintha marasztalni akarta volna a táj, a föld. De Báliint ezt csak elnehezedő lábán érezte, nem gondolt sem rá, sem vele. Nem tudta, mi lesz a hátralevő élete, hogyan alalkul, ami már befejezettnek látszott és látszik, öreg volt, olyan öreg, mint a temetőjük, amelynek elegyengetett sírjai fölött gabona nő majd, eltüntetve a holtak emlékét, egy olyan múltat, amelyben so-k vplt a könny, de az övéké volt, azért feledhetetlen. Otthagyva is ezért hozza, menekíti a szívében. A sáros út murvával, zúzott kővel ágyazott szélesebb útba vezetett. Bálint megállt, töprengett, merre vegye az irányt, azután balra fordult. A traktorok járta út hepehupáiban felgyűlt a víz, s mert Bálint nem a lába elé figyelt, hanem, előre, a mindent takaró sötétbe, hol ebbe, hol abba a pocsolyába toccsant. Távoliról kutyaugatás hallatszott. Bálint, mint a vészt sejtő vad, megállt, neszeit, újra elindult. Hallása olyan éles volt, hogy a legkisebb zaj is azonnal idegsejitjei zegzugá- ig jutott. Talán órányi járás után Bálint aszfaltozott útra ért. Keskeny volt az út, mégis aszfaltozott, tehát lakott településre vezethetett, s ez rossz jelnek látszott. Bálint tudta,, ahol embereikkel találkozhat, ott kiszámíthatatlanul érheti a baj. Átvágott az úton, és a szántóföld nehéz talaján próbált céljához közeledni. Szakadt róla a víz, de nem állt meg. Pitymallott, s ő szeretett volna már ezen a hajnalon odaát, Magyar- országon lenni. Odaát? Olyan volt ez, minit egy jórossz túlvilág, amelybe csak úgy lehet eljutni, ha előtte meghal az ember. Olyan volt az az odaát, mint valami el nem hihető feltámadás. Hányán suttogták a faluban, hogy odaát. Suttogták reménnyel, vággyal, értetlenséggel, és néha, időnként a be nem vallott kitagafiottság érzetével, maró fájdalmával. Odaát — mert az ideát, ami szülőföldet, hazát jelentett,, büntetésnek tetszett. Most ő ment az odaát irányába, legalábbis abban bízott, hogy arrafelé tájékozódott a sötétben, Meglepően gyorsán világosodott, és Bálint nemi tudta, hol van voltaképpen. Ment és szeretett volna túl lenni valamin, valami vonalon, ami nem létezik, és mégis nagyon valóságos. Szeretett volna túl lenni az ideátot az odaáttól elválasztó vonalon, amit határnak hívnak. De hogyan fogja felismerni, hogy sikerüilt-e ez a vállalkozás. Miből fogja megtudni, hogy az -a szántóföld már nem ez a szántóföld ? Kivilágosodott. Bálint már látott előre is, meg hátra is. Elöl a távolban erdősávét. Jobbra, egészen távol egy házat,, tanyát. Balra valami út húzódott. Hol van? Melyik ország földjén? Bálint hirtelen elfáradt. Megállt. Mintha Teréz szólt volna hozzá, de tudta, bent- ről jött a hang. Nem kérdezett, nem mondott semmit ez a hang, csak létezett, s ettől volt megnyugtató. Bálint állt, mélyeket lélegzett. Állt egy szántóföld közepén. Bakancsa átázott. Láb® a fáradtságtól elbénuilt. Állt Bálint, s nem tudta, hogy hazája földjén áll, vagy egy másik ország, a nem hívó, nem 'csábító, de kénytelen- keltletlen befogadó ország földjén. Állt Bálint, körötte nőttön nőtt a mindent élesebbé tevő reggeli világosság. Bálint abban reménykedett a megművelt föld láttán, hogy már odaát van. Dehát ahonnan elindult, a földet ott is bevetik, ott is termést várnak tőle. Bizonytalan volt hát, s ezért elindult az erdő irányába,, hogy akárhol van is, rejtőzködve kereshesse a bizonyságot. A kortárs magyar festészet kiemelkedő egyénisége Vecsési Sándor Munkácsy- díjas, érdemes művész. Közvetlen, őszinte ember, ■ aki küldetést teljesít. A szép, de nehéz gyermekkor emlékeit, a környezet pusztuló értékeit festi meg képein, az érzelmi azonosulás magas hőfokán. Nyergesújfalun született 1930-ban, s bár az Akadémia elvégzése után a fővárosban telepedett le, Budapest soha nem vált igazi otthonává. Visszajár a régi kedves helyekre, bebarangolja Tolna megye kis - faluit, és az év nagy részét Döm- södön tölti. A nagy víz életének és művészetének minden korszakában meghatározó, ihlető erő volt és marad. Régi házak, kis ' templomok, völgyben meghúzódó települések érdeklik, és a természet védett, ház körüli virágai, vagy a széles horizontú táj, amely az év minden szakaszában más arcát mutatja meg. A Duna és a bíborban, vagy sárgában tündöklő táj, az ólomszürke téli égbolt és a szikrázó napsütés minden képén új titkok felfedezésére buzdítja. A címek csak a fogantatás helyét jelzik, és nem jelentenek topográfiai azonosságot. Több emlékből születik meg a kompozíció. „Járom az országot, de itthon küzdők meg a képpel. Nem a konkrét látványt akarom megfesteni, hiszen az megfoghatatlan — mondja. — A természetben csak percekig ugyanaz, amit megpillantok. Jön a vihar, kavarognak a felhők, új hullámokat vet a vízfelszín, azután elcsendesedik minden, kisimul a táj arca, elmegy a felhő, s a nádast már nem borzolja fel a hirtelen támadt szél. Ezt a változást nemcsak az évszakok hozzák, változik a fény, mozdul az árnyék, s velük együtt más lesz a színe a háznak, fának, földnek, virágoknak. Ebben a nosztalgia nélküli élmény-visszaidézésben csak az ember szerepe, jelenléte állandó. Az egykori gyerekBúcsú a kurdi templomtól pajtások, családtagok, asz- szonyok, akik az árnyékos ablakok mögött éltek, dolgozták, szerettek. Az egymás kezét fogó nemzedékek, akik. a maguk szegénységében, saját környezetüket a célszerű szépség jegyében alakították, díszítették. Így lettek a házak lenyomatai annak, ami bennük történt. Számomra szentélye, ma már romos és pusztuló me- mentója egy életformának. Ezt jelentik a Kálváriák is, annak a megszámlálhatatlan lábnak a nyomát, amely a Golgotához vezető utat végigjárta. Könyörgésüket, imáikat is ott érzem a levegőben. Megcsináltam a Magyar falu-sorozatot, most pedig a Duna érdekel leginkább. Mert a házakkal együtt eltűnnek a régi látványok is. Hiába keresem a táti szigetecskéket, a gazdag vegetációt a partokon, elnyelte őket a mesterséges tó, a kiépített meder.” Mint sok jeles falkép alkotója, érthető, hogy Vecsési Sándor táblaképei is nagyméretűek, s a kivágás mindig monumentális. A kisebbed sem nélkülözik ezt a szuggesztív erőt, különböző napszakokban megfestett tornácos képei pedig azt a képi fokozást valósítják meg, amely a nagy sorozatokat, a Magyar falut és a Dunát is — más dimenziókban — létrehozta. Mesteri módon ötvözi a konstruktív formákat a lírai motívumokkal. Az ajtók, ablakok merev vonalait a. fény és a mögöttük látszó figurák jelenléte oldja fel, sokszor csak sejteni lehet, mi történik ott. Máskor az ablak tükrözésével teremt képi feszültséget, visszatartott színek mellé harsány, erős színfoltokat fest. Tájképein az ég és föld aránya nagyvonalú, a hófehér, a sárga házak, a sziklák, vagy a bíborban tündöklő mezők, behavazott nádasok — ünneppé emelkednek. A sokszereplős, személytelenebb figurális- kompozíciók mellett a lélekbe látó portrék, karakteres arcok bizonyítják a megfigyelés pontosságát az apró részletekben is. „A festőnek szüntelenül munkálkodnia kell, egy kép sohasem igazán befejezett. Én is rendre előveszem a régebbi dolgaimat, kritikus szemmel vizsgálom, s ha kell, ’ újra munkába fogom őket” -■— mondja. Nem is lehet ez másképpen e vallomáserejű, dinamikus festői megfogalmazásban, szubjektív önéletrajzban, amely regény helyett a tényirodalmat valósítja meg, szépséges dokumentumértékével. Vecsési Sándor új képeit a tavaszi fesztivál alkalmából Sopronban állítják ki. D. F. Zs. MÁTYÁS FERENC: RÓZSA ENDRE: ÜJ MÁRCIUS Ha tüske van szívedben, szórd ki, ne fojtsd el, bátran mondd a szót ki, akárha testvéredre célzód, hol villám Idördül, tiszta ég ott derülhet csak, az igaz iszándék gyógyítja sebünk, ami -fáj még, veled a 1halottak beszélnek, ha a vádjukat kibeszéled, bíráld a rosszat! — \ha bírálod, megváltozhat az alkotmányjog, egy csöppke szivárvány is nyarat csinál, s nyomában kisüt a nap, te alkotsz itt, törvény a hangod, ha lélek húzza a harangot, igaz szavaddal nyiss ablakot, levegőt nem adhat, csak a jog. CSIKASZ ISTVÁN: VER A TENGER, VER A FALRAN Szózárlatban,jvízhiányban csapot nyitsz — s a hörgés elered. Fák torkában száraz kortyok ütnek buzgárt: zörgő levelek. Amnesztiát a tengernek! Cső-cellákban csöppnek csöpp kopog. Rügy az ágai leplombálja, gyökérgörcsben akad el a lomb. S ver a tenger, ver a falban; csapot nyitsz — és árja elragad. Dől a zöld a fákból is majd: lombözön tör csóvás kutakat! PETŐFI (1980) futás csak futás ott vergődik a dúlt kanyarban kilőtt paripám halál-tusán a drága ló a D1ÀDALRA nem visz engem visz a halál ünnepe: DÄ- R1DÓ futás csak futás szép alkonyat van megőrült a ínyár Mezőberényben volna jó utolsó vers mit meg nem írók elküldetlen utolsó posta ezt mondogatom ostorozva csak futás futás utolsó vers: jaj SZÖRNYŰ 1DÓ futás futás csak sípol e pesti levegőhöz szoktatott Itüdő utolér ez az öt Idzsidás jaj ments meg engem segesvári kukoricás csak futás futás Júlia nézd hát csont ropog nem is fájt soha semmi egyszerre röt szúrás krisztusi öt seb:, tán halál? hiába kiáltom: TALPRA a Múzeum elől eltűnt a tömeg most itt maradtam MAGYAR! magamra vigyázzban fekszem itt rendet csinálok HA JÖN MAJD A NAGY TEMETÉSI NAP így találjanak szemem nyitva de mégse- látok fejem alá a 'bőrtarisznyát a rézzel vert iszákot és ide balra balra a zsákot — nincs idő — kinek a paripái száguldanak a diadalra? mi zuhan? mi zúg?
