Nógrád, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
IRODALOM \ V« «W.M» Ví \ ' s Gyurkovics Tibor: „OLYAN VAGY, MINT EGY IDEGEN” Budapest mindig csak Budapest. Ha fölülnézetből Játhotnánk, valami hangyabolyhoz hasonlítana. Nyüzsög-mozog, törtet, ágaskodik, furakszik benne az ember. A hangyaember. Fekete pontként szaladgál a sorsa után. Most csak az mentette Budapest képét, látványát, hogy jótékony fehér burnusz vonta be. Elborította a hó, ilyenkor az ember megbo- csátóbb. A várossal szemben, önmagával szemben is. A természetben van valami megbocsátás. Ezt gondolta rövid télikabátjába süppedve Fellegi, a festő, • lecsúszva egészen ■az ülés mélyére kis Fiatjában. Durva szövésű kabátja a nyakát súrolta, az elől — vagy a város elől — teljesen behúzódott önmagába. A sietgélő emberek közt fölbukkant a lánya. Régi ir" habundája rendetlen nagy gombokkal volt összefogva — asszony létére sem lett gondosabb. Arca viszont sugárzott a fiatalságtól, noha már elmúlt harminc. Járására sem ügyelt, nem akart mozgással nőt csinálni magából, mint a legtöbb, csak ment önfeledten bele a vak- világba. Egyedül volt a tömegben. a hangyák közt, Felleginek megsajdult a szíve — kikiáltott neki : — Anna! — Balényilalt, mióta nem látta. Eltelt vagy hat hét. Most is úgy érezte, mindennap kellene találkoznánk, mint valami gyerekkel. Mindenről szeretett volna tudni — Anna férjéről, mindennapjairól, munkájáról. — Annát — csaknem kétségbeesve kiáltott, mert a fiatalasszony távolodott. Visszafordult, de nem tudta merről jön a hang, így aztán továbbment, mintha nem neki szólt volna a kiáltás. A hó szállingózott. — Pancser! — most már egészen kihajolt a szűk ablakon Fellegi, hogy a bűv- szóval elérje asszonylányát. Valóban vjsszapördült a járda felé Anna, kőkék szemét a hóhullásba mereszt- getve felfedezte apját. Fellegi kitört a szűk kocsiból, megcsúszott, egy pillanatra saját kocsija kereke alá került a jobb lába, de hamar fölpattant, mint egy díjbokszoló, nevetgélt ügyetlenségén. Megállt, várta, hogy a leányasszony hozzárohan. Még a karját is megemelte önkéntelenül, ölelésre. Várt. Anna lassan lépett. A sok ember, mint valami rossz dokumentumfilmben, eltakarta a közeledő alakot. Hol fölbukkant, hol eltűnt. Nem futott, á, egyáltalán nem futott, sőt, mintha húzta volna az időt, hogy odaérjen. Vagy csak Fellegi érezte úgy? Végtelennek tetszett az idő, és végtelennek tetszett a táv, míg Anna közeledett. Hó hullt. Mintha sohasem akarna odaérkezni. A férfi gerincébe nyilait a várakozás izgalma, forró fekete tűként furakodott csontlemezei közé. — Te — szakadt ki belőle — te... — és átöle te a lányát. — Mi van? Hova mész? Jól nézel ki, fiatal vagy... — Belekarolt Annába, és vitte magával. — Nem jelentkeztetek... Van egy pár új képem... Elég jók, talán. .. Nem nézitek meg? Sodródtak az emberekkel, a hangyákkal a hóban. — Hova mész? Elviszlek. Vásárolná voltál? Nem utaztok el valahová a téli hegyekbe? Gyere. .. Kinyitotta Annának a jobb oldali ajtót, maga szaladt a vezetőüléshez. Anna csak álldogált az autó mellett, a nyitott ajtóban, — Mi az? Nem akarsz beszállni? Vagy babára vársz? — Éppen arra. — Hogy érted ezt? — Ahogy te mondtad. — Na, gyere már. .. — Anna nehézkesen beült mellé, gyűrögette maga alá a vastag irhabundát. — Hova mész? — Anyához. — Akkor gyerünk — nekilódultak, és a vastag forgalomban idegesen szlalo- moztak a tülekvő kocsik közt. Fellegit lekötötte, amíg átértek az Erzsébet-hídon. Aztán hamar ott voltak a Logodi utcában, ahol Fellegi első felesége lakott. — Huppsz, na... — átfogta a lánya vállát. — Mondj már valamit... Csak nem vagy terhes? — De. Az vagyok. — Igen? És miiért nem mondod mindjárt? Remek! Unokám lesz! Pancser... — megcsókolta a fiatalasszony arcát. — Mióta? — Több, mint három. — Hét? — Apa. ne nevettesd ki magad. Három hónapja. — Akkor miért nem szólsz? — Neked? — Miért? Én ki vagyok? Senki ? — Nem mondtam, hogy senki vagy... — Az apád vagyok, nemde? — Jaj. . . persze. De mit mondjak? Harmincévesen. Tudod jól te is, hogy nem vagyunk olyan viszonyban... — Nem vagyunk olyan viszonyban? Milyen viszonyban lehet apa és lánya? — Nem tudom... Azt tudom, mi semmilyen viszonyban nem vagyunk. Sose voltunk. Gyermekkorunkban sose tudtuk, hol vagy. Mindegy, sokan élnek így. Megjelentél, játszottunk, eltűntél. Most kezdjem el az ismerkedést az apámmal ? Vén, harmincéves fejjel? Most érdeke, az én sorsom ? — Mindig is érdekelt... Igazságtalan... — Tudom. Elláttál minket. Néha elmentünk egy kiállításodra, láttuk, híres ember vagy, ragyogtak körülötte:'. mások is. Mit csináljak most veled? Meséljem el az elmúlt tizenöt évet? Érdekelne, utólag? Van valami közünk egymáshoz, úgy érzed? Mértén nem. Olyan vagy, mint egy idegen. Ha ki kellene választanom az ismerőseim közül egy apát, nem biztos, hogy téged választanálak. Mire föl? Hogy te nemzettél? Hogy genetikusán a te lányod vagyok?' Hogy segítettél pénzzel? De mikor beszéltünk mi két mondatot? Elrobogtunk egymás mellett. Lehet, hogy én is hibás voltam. De a legnehezebb tizenöt évemet egyedül húztam le. Most hirtelenjében beszéljem meg veled, mi a véleményem a reformpolitikáról? — Maga elé nevetett. — A glasznoszty- ról beszélgessünk el, édesapám? A nyíltságról, őszinteségről? Netán lépjünk be egy közös pártba, mint egv családból való, hasonlóan gondolkodó, felnőtt emberek? Mert én is felnőttem, igaz, édesapám? De... te... én... aggódom... Voltál orvosnál? — Az ember egy idő után mindent maga intéz. Akkor kezd el igazán élni. Én elég korán kezdtem el. Ne aggódj, megleszünk. Látod, most is vagy kétszáz méterrel előbb álltái meg... Már azt is elfelejtetted, hol laktunk veled... — Dehogy! Azt akartam, hogy még beszélgessünk ! Anna, ne nevettesd ki magad ! — A fiatalasszony már kifordult a kocsiból, szaladt. Még visszaintett. A hó lassan szállt a siető alakra. Fellegi látta, ahogy a házfalak mentén megy. — Csak el ne essen ! — mart belé a gondolat. Nézte a lányát. Az ablakot lassú pára .vonta be, szeme kissé elhomályosult. BERTÓK LÁSZLÓ: Valaki magában beszél Rövidülnek a nappalok valaki magában beszél ez elefánt az kisegér kinek használ ha hazudok a nyár forró és zárva volt tudhatnám hogy mi mennyit ér külön-külön mindenki fél s hogy együtt is magam vagyok csak megtalálnám azt a tszót csupa szappan és csupa vér alatta cirkusz és kenyér szólnak a finom rádiók istenem de hosszú a csók de hirtelen lesz itt a tél. LOR1NCZY ISTVÁN: A tenger árnyéka (Salvador Dali emlékének) 1.. egy kislány a víz bőrét hámozza s rátalál egy kék orchideára látni akarja a tenger árnyékát sötét fény hull lobogó hajára 11. egy kislány a víz bőrét hámozza átkutatta már a partok tájékát és egy orchidea kitágult szemében végre meglátja a tenger árnyékát Kis kiadók nagy gondjai E gy éve még csak ábránd, homályos elképzelések halmaza volt, hogy az évtizedek alatt megszokott magyar könyvkiadói rendben változtatás történhet. Bár valamiféle jelek évek óta mutatkoztak, hiszen a tíz-egynéhány hivatá- sós kiadó1 mellett az egyetemek, a tudományos és a művelődési műhelyek többkevesebb rendszerességgel megjelentek — rendszerint kis példányszámú és nehezen hozzáférhető — munkákkal. 1988 tavaszán aztán megkapták működési engedélyüket az első, nem állami könyvkiadók, számuk azóta gomba módra szaporodik. A könyvkiadás decentralizálásának többféle értelme van. Először is az, hogy a politikai téveszméken és félelmeken túl semmi sem indokolta a kultúra e területének a teljes központosítását. Van még egy lényeges előfeltétel: a kiadói főigazgatóság szerepének újragondolása, az engedélyezési eljárás megszüntetése. A könyvkiadásnak azonban nemcsak ilyen politikai- technikai, hanem gazdasági előfeltételei is vannak. Évtizedek gyakorlata a könyvkiadást viszonylag jelentős mértékű állami támogatásban részesítette. A nyolcvanas években a támogatás mértéke először nem tudott lépést tartani a könyv nyomdai előállítási árának rohamos mértékű és megállíthatatlan emelkedésével, majd a költségvetés egyre nyomasztóbb mértékű válsághelyzetében egyáltalán a támogatás maga vált kérdésessé a kultúra egészében. így a könyvkiadásban is. Csökkent a támogatás, amelynek értékét tovább mérsékelte az infláció. Ebben a helyzetben a legtöbbet az írótársadalom veszítette. Egy folyamatosan, évtizedek óta működő író egyszer csak azt vette észre, hogy a kiadó nem köt vele előre szerződést, hogy az elfogadott kéziratot a megszokotthoz képest is csak többéves csúszással adja ki, hogy a honoráriumot — hiába a megállapodás szabadsága — továbbra is alacsony szinten tartják. Idén pedig már az sem ritka, hogy a szerződés négy évének lejártával inkább kifizetik a minimális honoráriumot, és eltekintenek a mű megjelentetésétől. Elsősorban a szépirodalmi és a tudományos műveket sújtja ez a helyzet, amelyek — néhány regény kivételével — kis (néhány ezres) példány- számban jelennek meg. A megalakuló kis kiadóknak ebben a helyzetben — könnyen belátható— a legkisebb gondja éppen a kéziratok beszerzése. Kézirat van, nem is kevés, nem is rossz színvonalú. A legnagyobb kiadói és olvasói érdeklődés természetesen azok iránt a művek iránt élénk, amelyek a korábbi években politikai tiltás miatt nem jelenhettek meg, de ezek a művek általában a régi nagy kiadóknál vártak eddig a sorsukra, s így most is ott jelennek meg. Az új kiadókat azok az írók keresik meg, akik „csak” egy jó verses- vagy novelláskötettel, esszével házalnak isfen tudja mióta, pedig esetleg már 5—6 könyvük is megjelent idáig. Meg azok a pályakezdők reménykednek, akik eddig rnin- dehonnan azt hallották: türelem. S jelentkeznek olyanok is, akiknek máshol elfogadott kéziratuk van, de reménykednek, hogy egy új kiadónál esetleg 3—4 évvel hamarabb is megjelenhet a művük, s ennek reményében még a kevesebb honoráriumot is elfogadnák. Jó kézirat tehát van, nem éppen elegendő, hanem sok. Nyomdai kapacitás is van, s egyelőre még papír is. Egy elfogadott, megszerkesztett kéziratot némi ügyességgel már 2—3 hónap múltán könyvként lehet megvásárolni. A könyvkiadáshoz viszont tőke is szükséges. S ezzel az új, néhány személyes kiadói vállalkozások általában nemigen rendelkeznek. Hogyan hidalható át ez a hiány? önként kínálkozik a kölcsönfelvétel. S a bankok adnak is hitelt. Igen ám, de a kamat, mint tudjuk 20 százalék körüli, s ezt is be kell építeni a könyv árába. Másrészt a bank is tudja, hogy nem a háromezer példányban megjelenő verseskönyv vagy esszé, hanem a sok tízezer példányos lektűr vagy a politikai szenzáció fogja megtermelni a kölcsönt, meg a kamatát. Ha tehát egy kiadó irodalmi és tudományos értékeket akar kiadni, másfelé keli keresnie segítséget. Gondol nyilván a szponzorokra. Érdek nélkül ma már viszont senki sem szponzorál, másrészt meg ma az egész magyar kultúra szponzorokat keres. Akkor hát a könyv árát úgy kell megállapítani, hogy ne legyen ráfizetéses. Csakhogy így egy új magyar verseskönyv, amely idén kemény kötésben 30—40 forint volt az állami kiadóknál, azonnal 3—4-szeres árúvá változik. S hányán tudják1 azt megfizetni? A könyvárak sajnos így is emelkednek, de hogy ennek mértéke elviselhető legyen, be kell kapcsolni még egy forrást: az „állami” támogatást. Azért teszem idézőjelbe e jelzőt, hogy érzékeltessem: itt tulajdonképpen a magyar népgazdaság forrásainak elosztásáról van szó, nem az állam, hanem a nép adja a támogatást a kultúrának. s támogatni egy adott művet, egy értékes tendenciát, kiadói politikát kell, s ilyképpen nem szabad különbséget tenni állami és magánkönyvkiadó között. A magyar könyvkiadás válságát úgy lehet csak felszámolni, ha a sokkal racionálisabban megszervezett kiadás következetes és elegendő mértékű támogatásban részesül. Emellett biztosítani szükséges a nyomdák és a könyvkereskedelem racionalitását is, az árakat és a költségeket a valós értékekhez közelítve. Akkor talán a könyvárak nem emelkednének a csillagos égig. Aki ma végigtekint a könyvpiacon, százforintos átlagárakkal találkozik az egyszerűbb kiadványoknál is. Nem a messzi jövőbe, csak ez évre előretekintve: a hivatalosan előrejelzett infláció mértékét ismerve, vajon lesz-e pénze a magyar átlagolvasónak arra, hogy havonta 8—10 darab könyvet megvásároljon? Vagy azt kell mondania: fontosabb a kenyér, a tej, a cipő a gyereknek? V. G. ANNA MARGIT ÉVEI ötvenhárom éve fest. A festőiskolában Va. szary János növendéke volt. De amit tanult, azt elsősorban önmagától tanulta1. Első jelentősebb bemutatkozása 1936-iban az Ernst Múzeumban volt. Járt Párizsban, 1937-ben találkozott Chagallal. A háborút a gettóélet, a hadiüzem jelentette szóméra1, de megmenekült. Később az Európai Iskola nevével fémjelzett csoportosulásban megleli önmagát. Amikor megszüntetik az Európai Iskolát, Anna Margit hosszú hallgatásra kényszerül. Fest és kérvényez: 1968-ban az Ernst Múzeumban jut nyilvánossághoz. Képeit láthatják 1970-ben a Helikon Galériában, 1978-ban a Műcsarnokban, 1983-ban a Magyar Nemzeti Galériában, s 1984-ben társával, Ámos Imrével közös gyűjteményes kiállításuk nyílik Szentendrén.
