Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
IRODALOM Bódi Tóth Elemér: Fényűzésre hajló kísérlet Jó, hogy éber szelleme a legutóbbi súlyos személyes veszteség, a hűséges társ, Ábel Olga távozása óta újra frissen pezseg ebben a fénytöréses dunai városban, a működészavaros, képtelenségekre hajló, mégis lehetőleg európai módon szervezett, s talán éppen különös eklekticizmusával vonzó Budapesten. A városban, amely mindig megpróbálja eltitkolni legalább önmaga előtt oly gyakori tisztes szegénységét, nem is mindig rejtőző kopottságát, a nehezebb időkben is megengedvén magának némi csillogást és fényűzést az építészeti és szellemi tér- szervezésben egyaránt. Jól •teszi, ha ezt teszi. Még akkor is, ha ettől nem változik meg a lényege, köz- és magántörténeteinek időnként vészes, többnyire azonban inkább csak tragikomikus zaklatottsága. Díszleteit tekintve pedig változatlanul egy kicsit Bécs, icipicit Párizs — sőt, parlamentjével London — marad, afféle ez is, az is város a Kárpát-medence közepén, kicsit Nyugat és Kelet, de leginkább egy kicsit zene, már amennyiben lényege éppen megfoghatatlanságában rejlik. Azért nem mindig könnyed zene. Lehet szemlélni innen , is, onnan is. Egyik szélén, az M—7_es autópálya kivezető szakaszának aszfaltjára ráírták, hogy Wien. Bécsben js ott az irányjelző tábla: Budapest, Másik pereméről az Alföld, a magyar puszta felé futnak az utak. Elérnek Ázsiáig. Miként a magyar felvilágosodás eszméi Bécsben d&fráztak. Pest és Buda a medence népei számára volt szellemi kiröptetőfészek, horváthnak, szerbnek, románnak, magyarnak, másnak. Nem csoda, hogy néha az azonosságnélküliséget szokták igazságtalan leegyszerűsítéssel a szemére hányni, hiszen éppen ebben a köztes szerepben bújhat meg azonossága. Szégyenkeznie — más kontinentális városokhoz hasonlóan — súlyos történelmi kisiklásai miatt kell például e századi sötét korszakaiért, köztük mindenekelőtt gettózásaiért, zsidó vadászat ai ért, egyéb előítéletességeiből fakadó túlfűtöttségeiért, önnön gyalázatait követő nagy elhallgatásaiért. Bár nincsen lakásom benne, mint szeretném, azért beszélek Budapestről, mert Közép-Európáról beszélek. S azért róla, mert Be- namy Sándorról, egy állampolgárról Közép-Euró- páb.an. Aki, ha már annak idején kijött Erdélyből, s mindig az egyéni és társadalmi létezés titkait kutató, ritka mozgékonyságú, borotvaéles szellemétől, hajtva, ám többnyirP mégis történelmi. társadalmi kényszerektől űzetve meglakta Európa és Ázsia városait. Nyugatot és Keletet, végül megült Budapesten s itt ül a század vége felé közeledvén is. Megülhetett volna másutt, teszem azt, Bécsben, ha nem is 1938 márciusában, az Anschluss idején. Történetesen éppen ott volt Adolf Hitler bécsi bevonulásánál, amikor csaknem egymillió osztrák rajongója éltette hatalmas lelkesedéssel. Látta a gépkocsiból kipattanó figurát, ha nem is éltette, sőt megírta fellebbezését a fasizmus elleni, amiért nem is olyan sokkal később Hitler minden rendű és rangú követői, köztük nem utolsósorban magyar hívei elől is jócskán bújkálnia kellett, és ez a legenyhébb utalásom erre a korra. Igen, Benamy Sándor akkor is, mint mindig, történetesen éppen ott volt, ahol valami történt, hasonlóan a prágai Egon Erwin Kisch- hez, a „száguldó riponter”- hez. Manapság, amikor az elektronikai tömegtájékoztatás valójában a rész uralmát hozta bóduló fejünkre, az egész érzékeltetése helyett, vagyis egy illúzióval, az eseményeken való „jelenlét” csialóka érzetével fizet ki bennünket anélkül, hogy a világban zajló folyamatok mélyebben fekvő összefüggéseinek fölismerésére ösztönözne, szinte bámulatra méltó az a háttérelemző írói és újságírói magatartás, amely Benamy Sándor érdemtelenül keveset emlegetett életművének sajátja. Még ha el is födi ezt a néha szándékoltan frivol stílus, ami más szempontból, úgyszólván eredendő lényege e zsákutcás fejlődési utakat nyito- gató boldogtalan századnak. Gyanítom, sohasem volt egyszerű és unalmas Közép- Európában, ezen a fantasztikusan másodlagos, lényegében peremvidéki tájon élni. Már az előző századvéget és e századelőt is átjárta valami alig megfogalmazható, ám mindenképpen valóságosan jelenlévő, nyugtalanító sejtelem, vibráló fantasztikum, türelmetlen parlagiassággal, másrészt édesdeden könnyű operettel, vaskos naturalizmussal és időnként misztikus romantikával, gazdag jelképiség- gel elegy érzelem, ugyanakkor a íátszatlét és perspek- tívátlanság meglepően színes, sőt, otthonos burkából kipattanó szellemi zsenialitás. A bécsi Freud, Hof- mannstahl és Schnitzler, a csöndre vágyó Wittgenstien és a hangos Karl Klaus, a pesti Karinthy Frigyes, a prágai Franz Kafka vagy a magyar ugarról Ady Endre, Bartók Béla és Schönberg, hogy csak néhány végletes példára utaljak, a tudomány, a művészetek habzó gazdagsága mind-mind a valójában nem valóságos lét súlyos valóságából bomlott ki csodálatosan messze- sugárzó, mindmáig ható fénnyel. Véletlen-e, hogy egy diák, Albert Einstein éppen a prágai egyetemen kezdett el gondolkodni a relativitás elméletén? Hogy ma ismét fogékonyak vagyunk e tűnékeny- ségben maradandó ragyogásra, az nem abból fakad, hogy újra századforduló előtt állunk. Inkább abból, hogy a kataklizmákat hozó huszadik század végére hovatovább az egész emberiség közép-európizálódott, globálisan vergődik a változatlanul zsákutcás megoldások csábításának fimon- hálóiban, sőt, ezt tartja természetesnek. Ezért égetően szükséges megint minden fellebbezés, de már nemcsak az értelemhez, hanem mindenekelőtt az erkölcshöz. A fürge észjárású és érzékeny idegzetű Benamy Sándoré, a pazarlóan, gyakran hírlapíróján „könnyed” jegyzetelő is. Aki egyszer, még az „ősidőkben” hajóra szállt és elment Kolozsvárról Konstantinápolyba, akkoriban még másképpen két világ, Európa és Ázsia határára, hogy gondolkodóként, művészként mindent megnézzen és tanítson, megírja tapasztalatait, előérze- teit a világról, Európától Ázsiáig címmel, barátja, Henri Barbusse francia előszavával. A könyvet először Bécsben, másodszor (a honi politikai viszonyok miatt csonkítottan) Budapesten, harmadszor, eredeti, ben itt és most, 1988-ban adta ki, egyébként „saját kontójára’, miként ezekben a zaklatott esztendőkben egész Epocha-könyvsorozatát másodszor is asztalra teszi. Ezt tette a két világháború között is a szellem ébrentartására. Ügy veszem észre, hogy a jellegzetesen sárga fedelű régi-új könyvek csöndes szenzációja zajlik az olvasók körében. Ebben a sajátosan fanyar, européerre valló könyvben is újra közli mélye enetikus elgondolását, világnézetét „a zavaros XX. század utolsó előtti — ha nem utolsó! — évtizedében” Fellebbezés az Értelemhez! címmel, amelynek lényege az ember méltóságának hangoztatása, függetlenül valamennyi „külső adottságtól, etnikumától, nyelvétől, vallásától, mindentől, ami elválaszt, de ami csupán héj, fölismerve az ember lényegi egységét a sokszínűségben, a különbözőségben, ami persze szintén eleve emberi jog. Magam is ezt vallom. Az élmény mégis másutt érint meg. Benamy Sándort sohasem zavarta az, ha leg- szémélyesebb dolgairól is tudomást szerez a világ. Ellenkezőleg, mindig hallgatott legfrissebb benyomásaira, azon nyomban le is jegyezte őket, még a válogatásra sem ügyelve. Csak ezzel az attitűddel lehetséges például a tenger elemzése. A tengeré, ami kezdetben nem okoz örömet. Talán nem jó szemszögből nézem? Ez az ő kérdése. Az enyém pedig az, hogy egyáltalán milyen szemszögből kell nézni a tengert? (Egyébként, a társadalmat is, de most maradjunk a fény- és árnyéksávos víznél.) Azt hiszem, igaza van, amikor azt mondja, természetről, emberről, társadalomról nincs egyetlen szemszög. Nem is lehet másként, hiszem maga a szemlélő is része az egésznek, természetnek és társadalomnak. Ily módon része a tengernek is, amit néz. Amiben minden megtörténhet, és meg is történik. Amiben minden elem megismerhető — csak idő kérdése —, de maga az egész végső soron ésszel föl nem fogható, a ráció eszközeivel meg nem magyarázható. Amiben, miként a lélekben és a társadalomban, oly nagy kedvvel, sőt vélt tudásunk birtokában gyakran öntelten lubickolunk, noha irracionális és rossz áramlatairól való tudásunk legtöbbször alig több a semminél. Amivel kapcsolatban sokszor elfelejtjük, hogy vele szemben nincs esélyünk tudóvá válni. Vagy ha igen, akkor éppen az abszurditás tudásának birtoklása — esetleg csak elgondolása — jelenti a világ lényegének igazi tudását, aminek birtokában egyáltalán hinni lehet a létezés vállalásának szükségességében és csodálatra méltó egyedül- valóságában. Az effajta tudás minden emberi és eleven lényre való alkalmazása lehet a humanizmus és az erkölcs lényege, aminek nevében szembenállhatunk az airracionalizmus nyílt vagy rejtett támadásaival, függetlenül attól, hogy éppen van-e esélyünk. S bár a tengerről sem tudható, mi az, legföljebb sejthető, hogy nemcsak sós víz, aminek nevezni szoktuk, jóllehet bizonyos szemszögből kétségkívül az is, végső soron ez a fölfoghatatlanság mélységesen megnyugtató érzés. Jó szemszögből a tenger maga a létezés bölcsessége, ami, ha nem is több a szellem fényűzésre hajló kísérleténél, nem is kevesebb. PUSZTAI ZOLTÁN: Hajnali strófák elnehezült végtagokkal heverve a reggelre csomóba gyűrődő vásznon mogorva lajhárként várom a kényszerű feltámadást késik az angyali kürtszó túlvilági hangon szortyog hűlt helyeden karattyol a rádiónak mondott doboz torzomborz portrét rajzol a tükör fekete szőrszálakat gyalul a kínzószerszámul választott csorba zsilett fejet hajtva a formatervezett mosdótál fölött örökzöld dalocskát dúdolgatok: „napok és évek suhannak el...” SÁR AN Dl JÓZSEF: Röpdolgozat a tetőről BEVEZETÉS Akiről a tető megérzi hogy fél azt ledobja magáról A /tetőnek lelke van akár az oroszlánnak mely |alkalmasint szorongó idomárját tépi szét TÁRGYALÁS Mit keresek megint a tetőn, az újmódi hagymakupolán, a gömbölyded ácsszerkezeten mért Iszegzek apatin palát? Miért nem érdekel a napraforgó, mely ávóként veszi körül a falut? Mitől fogtam a körülírt szétpörgésben, a le is útban, föl-is-út-gyanút? Talán csak nem a rend rendült meg tőlem, bennem, belém? — Már magamra sem kacsintgatok, csupán a mégrendültek felém. BEFEJEZÉS Magaslatáról hova látni? A távlat talán: maga \a tető? — mit háló nélkül, pénzért, s feketén művel a tetőfedő. Kényszermunkára ítélt a kor. Vzsorakamatra megy az élet. Csalok, lopok, hazudok. Becsületesnek lenni vétek. LÖRINCZY ISTVÁN Déryné álma 1 Eger felé vitt a szánkó ezernyolcszáztizenötben három zsivány lóg kötélen egy dombon a hóesésben. 11 öklükben kék jégvirágok fejükbe vágnak vén sasok szívük megfagyott az Égben s megtört szemükben csillagok 111 azt álmodtam ott a szánkón hogy öklömben jégvirágok szívem megfagyott az égben és szememben halott álmok IV hogy sokat kell még szánkáznom míg a magyar színész megél s a dombon a hóesésben három zsiványt tart a kötél ÁDÁM TAMÁS: Marduk tenyere Testeden fenyötüzek lobognak az ablakban páragömbök sárga borítékon olvad a pecsét titkokat bont a vér hó gyújtja meg a Napot jó így feketedni melleden szégyellem csontjaim fehérjét letakarom hússal Marduk tenyerén nincsenek sebek. Nagy né Hamza Erzsébet: Olvadás
