Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
1989. JANUÁR 7.. SZOMBAT NOGRAD 5 Szülőföldjük Nógrád Egy hűséges színész: Zenthe Ferenc Gyöngyszemek Nógrádban Szügyi látnivalók A felújított kastély homlokzata Zenthe Ferenc neve hallatán leginkább egy-egy tévéssorozat valmelyik rokonszenves figurája rémlik fel előttünk. Hogy melyik, az korunktól is függ. A menynyiben óvodások, illetve kisiskolások vagyunk, a kedves, okos Albert bácsit látjuk, aki egy kislánynak magyarázza ,a természet rejtelmeit. Ha' ennél idősebb generációkhoz tartozunk, jó kiállású nyugdíjas tűnik elő a Szomszédokból, Lenke nénivel az oldalán. Azutáni, ahogy öregszünk, úgy fiatalodik Zenthe. Egy bizonyos korban jól emlékszünk rá, mint ifjú és rettenthetetlen Tenk.es kapitányra, de az is előfordulhat, hogy már a Kétszer kettő néha ötben is élveztük az alakítását. Az említettek sejtetik, hogy Zenthe Ferencet nem könnyű utolérni. Ha nem forgat éppen valamilyen sorozatot, akikor rádiózik, vagy a Madách Színházban dolgozik. Több hónapos próbálkozás után azért sikerült megbeszélni egy találkozót. Ódon, kastélyszerű épület valahol Zuglóban. Hervadt, őszi kert „a falakról mállók a vakolat. Azután, ahogy nyílik az ajtó, vidámabb lesz minden. — Jöjjön be, bár most éppen szükségállapot , van — hallom a jólismert hangot. — Tudja, belülről felújítjuk a lakást. Kívülről majd jövőre —,-teszi még hozzá, s ezt nyilván a ház is örömmel nyugtázza. — Meddig tart még a Somszédok? — ezt laza, bevezető kérdésnek szánom, miközben letelepszünk a tágas szoba egyik sarkában. — Remélem, minél tovább — válaszol nevetve. — Ezt nagyon kellemes csinálni, ez az igazság. — Közel áll magához ez a becsületes, családszerető, ám nagyon vagány szupernagypapa? — Hát, tulajdonképpen igen — vallja be némi gondolkodás után. Mint már említettem, nagyon szívesen játszom a Szomszédokban. Valószínűleg ez azt jelzi, hogy a figurát is szeretem. Tudja, Gazdagréten bériünk hat lakást az ajtókra ki vannak írva a nevek, hogy Vágási, meg Böhm, és a többi. Sok zűrt nem csinálunk, ritkán van csak éjszakai felvétel, akikor igyekszünk csendben dolgozni. Néha előfordul, hogy valaki nem zárja el a lakásában a melegvíz-csapot, akkor zúg az egész ház, és nem tudunk felvételt csinálni. Ha meg központilag elzárják, akkor sehol nincs víz. Ennek ellenére még nem panaszkodtak az igazi lakók, a gyerekek pedig, azt hiszem, egészen megszerettek minket. — A sorozatokon kívül, miben szerepel mostanában? — Nemrég forgattunk egy filmet, amely Tamási Áron utolsó előtti novellájából készült. Gyökér és vadvirág a címe, karácsonykor mutatták be. Ebben egy öregembert játszom, aki a hegyek között, az erdőben él az unokájával, de nem akarom most elmesélni a történetet. Veszprém környékén forgattuk, mert Erdélybe, az eredeti helyszínre nem mertünk elmenni. Elég sokat kínlódtunk a filmmel, nem volt hó például télen, hiába vártuk, nem jött, több százezer forintért hozattak műhavat, erre elkezdett esni az igazi, a műhó pedig besárgult. Szóval volt elég gond, de remélem, megérte. — Fogadni merek, hogy ebben is pozitív figurát alakított... — Igen, eltalálta. Úgy látszik, én erre vagyok alkalmas. — Még nem is játszott „rosszat”? — Nem fontos. Miért kell az embernek megerőszakolnia magát? ^Lépjen ki a skatulyából” — mondják időnként. Dehát az ember a skatulya, bizonyos képességekkel, ezeket tudja, erre képes, dehogy van beskatulyázva! Én soha nem vágytam arra, hagy eljátsszáim a III. Richárdot... Szerencsés ember vagyok, jól éreztem magam azokban a szerepekben, amelyeket kaptam. Voltak régen amolyan báj- gúnárszerepeim, mint a Kétszer kettő, meg a Gábor diák. Ezekben vívni kellett, lovagolni, és hasonlók. Azért nem volt ám egészen tökéletes1, mert énekelni nem tudtam, a Vámosi Jam esi énekelt helyettem, én voltam a pléjlbek, így hívtak. Ezek nagyon népszerű filmek voltak, szerette őket a közönség. — Játszott nem kifejezetten közönségfilmekben is. Ilyen volt például a Jób 1 á- ' zadása. — Igen, ez egy csodálatos, humán film volt, ilyet nem mindennap csinál az ember. Kimentünk egy faluba, ott volt egy házunk, egy udvarunk, fölhúztam a csizmám, s elkezdtem élni a magam életét. A gyerekkel is olyan jóban voltam, mintha a sajátom volna. Ügy éltünk ott, mintha otthon laknánk. Én mindig arra vágytam, hogy ne kelljen játszani. A színészet nem csak játék. Mindig arra törekedtem, mint a Spencer Tracy vagy a Pager, hogy jelen legyek, ott legyek, odafigyeljenek rám anélkül, hogy különösebb színészi eszközöket alkalmaznék. Ehhez persze kell az anyag is. Szmokingot például szövetből lehet varrni, ha csak klottot kapok, abból klottgatya lesz. Szükség van tehát a jó darabra, forgatókönyvre, jól megírt szerepre a jó alakításihez. Amibe bele tudok bújni, tovább tudom fejleszteni. — Mennyire válogathat a szerepek között? — Nem nagyon. Most már hogy nyugdíjas vagyok, megkérdezik, elvállalok-e valamit. Azelőtt nemigen. Bár egy bizonyos kor után már fogynak a szerepek. A férfiak azért szerencsésebb helyzetben vannak. Lear király van, Leár királyné nincs. — Elárulja, hány éves? — Hatvannyolc. — Hm! (Kérdező őszinte csodálkozásának adott hangot.) — Biztos jó a világítás — szerénykedik. — Meg aztán, aki Salgóbányán születik, az sokáig fiatal marad. — Biztosan. — Én beleszülettem a romantikába, a Salgó-vár alatt. Tízéves koromig laktunk ott, azután Pestre költöztünk. Gimnáziumba Egerben, majd Nyíregyházán jártam, papokhoz. Aztán jött a színiakadémia... — Simán indult a színészi pálya? — Nem egészen, mert apám ellenezte, ö mérnök volt, és azt szerette volna, ha én is inkább hasonló pályát választok. Egyébként, a családban még senki nem volt színész azelőtt, meg azután sem. A fiam is mérnök. Szerepelt gyerekkorában sokszor, de végül úgy döntött, hogy őt nem fogják dróton rángatni.. — (Mi jött ,az akadémia után? — Közbejött a katonaság. A páncélosoknál szolgáltam, f el déri tő-zászlóaljnál. A háború után vidéken dolgoztam, néhány évig: a pécsi, a győri és a debreceni színházban. 1952-ben kerültem a Madáchba, Pestre. — Végig egy színháznál volt Pesten? — Igen. Nem tudom, mitől jó váltogatni. Biztos érdekes lehet annak, akinek ehhez van kedve. Vagy valamiért nem tetszik neki valami. — És magának soha nem volt senkivel semmi baja? — Nem. Ha vendégnek hívnak, szívesen elmegyek, de odatartozom a Madách családjához. Csak csendben, jó hangulatban, jó kollégák között tudok dolgozni, akik már ismernek. Nem kell mindenféle másra figyelni, hogy ez meg az miit szól hozzá. Egy színész amúgy is nagyon érzékeny. — Minden téren ilyen hűséges? Visszajár például a szülőhelyére is? — Igen, bár nem túl gyakran, mert a házunk, ahol születtem, szörnyű állapotban van. De a fiam Karancsságról nősült. Az unokámat abban a templomban keresztelték Salgótarjánban, amelyikben engem. — Említette, hogy ön viszonylag elégedett ember. Biztosan voltak azért nehéz korszakok is az életében... — Persze. Legszebb éveimből néhányat a háborúban töltöttem. De ezt sem bánom, mert úgy érzem, a nehézségek tartást adnak az embernek. Előfordult az is, hogy nem kaptam szerepet, de mindig el tudtam foglalni magam valamivel. — Most viszont nagyon sokfelé hívják... — Igen, sokat dolgozom, így jött össze. Szeretem, amit csinálok, s egy bizonyos határt nem lépek túl. — A szabad idejét mivel tölti? — Szepezden van egy nyaralónk, oda szoktunk lejárni a feleségemmel, külföldön is megfordultam már elég sok helyen, de az az igazság, hogy azt kevésbé szeretem. Olyan kiszolgáltatott az ember. — Szóval, maga csak a jól megszokott, nyugodt helyeket szereti. Semmi kaland, kockázat... — Ügy van. Én nem megyek a sűrűibe. Szeretem a biztonságot... — Hát, akkor további jó munkát kívánok és biztonságot! Köszönöm a beszélgetést! V. M. Mondják, a pince olyan föld alatti labirintus, hogy akit ott „börtön fenekére vetettek”, sose került elő. Mondják, lidércek is -járnak odalenn, és kísértetek, tűzpiros ruhában. Sok mindent mondanak, de senki se a maga tapasztalatát adja tovább, hnem csak amit másoktól hallott. Ám azt, hogy boroshordók vannak odalent, azt sokan látták, így abban nincs okunk kételkedni. Mint, ahogy abban sem, hogy több mint két és fél évszázaddal ezelőtt Szügy községben volt a nógrádi megyeháza. Megyeszékhely volt a falu akkoriban. Később beköltözött a megye Balassagyarmatra, az épületet az igazságszolgáltatás (bíróság, börtön) örökölte, innen a pince kísérteties híre. Évek múltán, a bíróság is beköltözött Gyarmatra, katonák jöttek a helyébe, laktanya lett a ház, s, hogy a tiszteknek is legyen otthonuk, a börtön egykori két őrtornya helyiébe építettek két kis barokk palotát. Jó ízlése lehetett a királynőnek — Mária Terézia uralkodott akkor .— még a törzstisztjeinek is olyan palotácskákat szánt, amilyenekhez hasonlókban a bécsi Burg körül a táborszernagyok laktak, csak persze, kisebbeket. Most ott áll a kecses két kis 'palota, ragyogóan újjászületve, jobbra, balra a díszes, barokk nagykaputól, melyen át szépen gondozott kertbe jut a látogató, s a kertben... Vajon mi van a kertben, az állólám- pák, s a barokkos nosztalgiapadok között ? Ott bizony semmi se lenne —, mivelhogy a megyeházából csak az alapfalak, s a pince maradtak meg —, ha nem épült volna a helyére egy gyönyörű szép, „kacsalábon, forgó” iskola. Ha csak azt mondanánk el róla, hogy a tervezett időnél egy évvel hamarabb átadta a Heves megyei építővállalat, már ezzel is szokatlan dolgot közölnénk, de szépsége, a barokk környezethez simuló modernsége ennél többet érdemel. A Torna Emőke tervezte épület hófehér falsíkjait barnára pácolt faszerkezetek bontják meg, a gyerekeknek Jancsi és Juliska meseházát juttatják eszébe. A lépcsőház süttői márvány, a napfényben úszó tantermekben sok-sok virág, és végre, valahol ízléses képek a fehér falakon-. A hatalmas teraszon akár az egész diáksereg levegőzhet, amikor a zord időjárás elveszi a kert vonzását. Asti- lizáltan archaikus tető üvegrészei sejtelmes fényt bocsátanak be a folyosókra. Az iskola vonzása, hangulata, légköre minden bizonnyal hozzájárul, hogy a pedagógiai főiskolákon tanuló egykori itteni diákok hazakészülnek, itt szeretnének tanítani. Szügy hajdani fényes napjaiból tehát nem maradt más, csak az őrtornyok helyén álló két kis palota, ám az új iskolával kulturális központtá lett az együttes, a község büszkeségévé. A palotácskák egyikét a községi könyvtár kapta meg, a másikban kiállítóhelyiségek lesznek, időszaki kiállítások, s egy mindig látható faluszoba számára. A falu emlékeinek megőrzésére ütött az utolsó óra. Még állnak itt-ott bá^os kis tetőkon* tyukkal, a régi palóc házaik, de egyre-másra ledöntik őket, még azok is, akik inkább megőriznék raktárnak, vendégszobának, ám kötelezi őket a tanács, ha felépült a kertben az új ház, a régit le kell bontani. Hogy miért, azt senki sem tudja. Pedig oly szépek, máshol védett népi műemlékek az ilyenek, de itt nem védi őket senki, semmi, holott ennek a határszéli, lankás dombok közé épült, 1300 lakost számláló falunak sajátos hangulatát ezek adják meg. A mindenfelé épülő 4—6 szobás villák szépek, de nincs helyi karakterük : ilyen tágas családi otthonok Stockholmtól Nápolyig tömegével épülnek; csak a legújabbak oszlopos tornácai, árkádsorai hordoznak hazai jelleget, de sajátos palóc stílusjegyeket még azok sem. Az egykori népviselet még nyomokban fellelhető, az idősebb asszonyok hordják, olyanok benne, mint az eleven kis feketerigók, mert bár színe komor, de a rövid, röppenő szoknya mozgást, lendületet érzékeltet. A fiatalok régi, ragyogó viseletét azonban már csak a sublótfiókok mélyén nyugvó ruhadarabok, fokotok őrzik, de még megvannak, s menthetők! Szügy lakosai bejárnak dolgozni a mindössze 5 kilométerre fekvő Balassagyarmatra, illetve a szintén közeli Salgótarjánba. A helyi tsz-nek is van. vastárgyakat gyártó melléküzeme (a kulturális központ kertjének padjait és lámpáit is az készítette) ; munkaalkalomban tehát nincs hiány, s az otthonmaradók sem restek tehénnel, hízóval, baromfival, kerttel vesződni (esténként hatalmas gulya ballag haza a legelőről); a község gazdagságát ez magyarázza. A lakosság fele szlovák, fele magyar, de közösen, együtt „palócok”, jó“ szívűek, barátságosak, békés természetűek és igényesek. Ha már a művelődési központjuk odavonzza a turisták tekintetét (most készült csak el, az egyik épület belsejében még folynak az utolsó simítások, az iskola idén kezdte meg a második tanévet), már fogalmazódnak is az újabb remények: a kert tágas térsége szabadtéri hangversenyeknek, színjátszásnak szinte kínálja magát. A város is közel, nyáron sok itt az autós, közönség is lenne. Reméljük, hogy sikerül. Ami szép, azt nem szabad véka alá rejteni. (B. É.) * « t
