Nógrád, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
8 NOGRAD 1988. DECEMBER 24.. SZOMBAT Edina a szépet szereti, a jobbat csak álmodja. (Fotó: Bencze) Csöppnyi lány színes álmai — Értem jöttél? Elviszel most is? — így a csöppség a felsőpetényi nevelőotthon lakója. És kezembe csimpaszkodva vezet a társalgó kanapéjához, tágra nyílt fekete szemekkel várva válaszom a félhomályos — lévén áramszünet akkor délután — kuckóban. Aztán lön világosság, s a kislány arcáról hervadóban a mosoly, felismervén nem az vagyok, akinek vélt. Megtévesztette a hasonlóság patronáló anyja, s köztem. De újra élénkül, amikor az igazgatóhelyettes néni elénk rakja Edina festményeit, amelyeket az indiai SAN- KAR’S rajzpályázatra szánnak az intézményből. Edina három képét küldik oda. Egyiken a felsőpetényi apróságok szlovák népviseletben pompázó alakjai, amint az aratási koszorút veszik körül, a másikon szánkózó gyerekek, egymást húzva a rodúkon, a harmadikon sűrűsödő, havat hullató fellegek, hóemberrel, s a Télapóval, meg a szánjával, amelyen az ajándékát cipeli a gyerekeknek. — De csak az kap ám tőlem, aki jól viselkedik, aki- nem rendetlen — világosít fel Edina, amint meglepően jól sikeredett munkáit nézegetjük. — Én jó vagyok... Óvó néni is segített nekem festeni. Meg Krisztinának is. ö is szeret festeni — így csapong a kislány. Borzongok, míg a csöppnyi lány szóáradatát hallgatom barátjáról, Misiről, Csábiról, aki az első hó lees- tekor húzta őt a szánkón, amikor arról áradozik, milyen jó volt tavaly karácsonykor „otthon”, az anyjánál. Ott volt az öcsi is, akj tönkretette Edina; kis játékautóját, és ott volt a többi „testvér is”, akik, bár nemigen játszottak vele, de mégis körötte voltak. „Otthon”, ahol egyedül fürdött, ahol a hajas baba volt a legfőbb társa. Szégyenkeztem, mert —, mint annyian — én is felelősnek érezhet-em magamat, valamilyen mértékben azért a százhúszezer gyermekért, aki a szeretet ünnepén nem családokban, együtt a szülőkkel, a nagyszülőkkel és a testvérekkel örül egymásnak. Az illatozó, szín- pompás ruhába öltöztetett fa alatt tornyosuló vagy szerényen megbúvó ajándékok titkaira várva, nem érezhetik az otthon meghittséa ó Edina is a félig-meddig — s ez a jobbik eset! — elhagyatottak táborának egyike, akj alig háromesztendősen került Felsőpeténybe. Földrajzilag nem messzire ugyan, de távolra az anyjától. Aki —, s ezt a jogot senki nem vitatja el tőle — új házasságban — (vagy együttélésben) másik férfival keresi a boldogulást. De az ár nagy, ha neki nem is, Edinának mindenképp. Kj tudná megmondani, mennyit forgolódott az első éjszakákon az idegen gyermekágyon? Ki tudná megmondani, hányszor álmodja a testvért, az anyát, az otthoni fürdetést? Az viszont biztos, hogy álmatlan volt a velem való találkozás éje is: csalódott reményében, hiszen nem vittem magammal haza, ahol együtt játszhatott volna nálánál nagyobb gver- rékeimmel. Sérülékenységük ellenére erősek nagyon ezek a gyerekek — dicséret a velük foglalkozó óvónőknek, neve- • löknek. Vagy inkább bizakodóak. Remélik, álmondják, hogy egyszer majd anyjuk vállára hajtva fejüket nyugodhatnak, és ágyuk szélén ülve az ő ajkukról szóló mese ringatja álomba őket. — Rajzoltam a Télapónak egy levelet — riaszt gondolataimból a kislány. — Mit • rajzoltál neki? Jaj, de érthetetlen vagy — olvasom szemrehányó pillantásából. — Nem neki. Azt rajzoltam bele, mit szeretnék karácsonyra tőle — magyarázza. — Mit hát? Ujjával rábök egyik festményére, amelyen pompázatos baba áll a virágzó réten. — - Ilyen babát. AKIVEL mindig játszani lehet, ilyen rövid hajút. Meg autót, egy teherautót — sóhajtja, s hozzáteszi még: — És jó lenne fürödni, otthon... Tudok ám egyedül — mondja másodjára is. Edina! Ha mégsem hozna a Télapó neked 'hajas babát és teherautót — fogadom meg magamban —, az én gyerekeim fenyője alá oda- íeszem számodra, és ígérem, amint Felsőpetény felé visz az utam, elviszem neked. Bár, tudom, nem ez a megoldás, de talán lesz egy szép pillanatod, mert sokkal többhöz lehetne jogod —, amint a társaidnak is. Tuza Katalin Az első vonattal siettem felkeresni az anyát, aki a levelet írta. Annyira kétségbeesett volt, hogy féltem, nehogy kárt tegyen magában. A levél hosszú volt, ám a lényege ennyi: Pista fia négyévé házasodott össze szomszédjuk és távoli rokonuk lányával. Afféle gyerekszerelem volt. A szülők minden áldozatot meghoztak mind a két oldalon, örültek a gyerekek boldogságának. Házhelyet adtak, házat építettek nekik. Az ő takarékoskodásukból került bútorra, de még autóra is. A nagyobbik gyerek. Kis- jóska most négyéves, a kicsi, Kismarika még egveszten- dős sincs. És most bejelentették mind a két szülőnek, hogy ők válnak. Válnak, mert Jóskának dolga keveredett a közeli városkában egy elvált fiatalasszonnyal, akinek ugyancsak két gyereke van. Jóska — merthogy ő „becsületes” — mindent bevallott otthon az asszonynak, aki most makacsul válni akar. Jóska azt hajtogatja, hogy ő igazában nem is akar válni, és azt a másik — nála jóval idősebb asszonyt — nem is akarja elvenni, de ha a felesége mindenáron válni akar, akkor ő mit tehet?! Van ebben valami tisztességtelen furíang — erre gondoltam már a vonaton ülve. Ez a fiú azért mondta el a dolgot, hogy az asszony akarjon válni, hogy ne mondhassák, ő hagyta ott Marikát, és most eljátssza, hogy ő lesz a kirúgott férj. Arra gondoltam, vajon megkérdezte-e tőle valaki, ugyan, hogyan akar boldogulni egy család boldogságának felrúgásával? Megkérdezte-e valaki, hogy ha negyvenszázalékos tartásdíj után alig háromezer forintja marad, akkor kell-e majd annak a városi asszonynak? És Marika? Ö vajon meggondolta, hogy két gyerekkel, makacs fejjel válni kell-e, vagy tüskével ugyan, de megpróbálni elfelejteni, ami történt? A vonat ment, zakatolt. Átszálltam egy mellékágra, hogy eljussak a behavazott kis faluig. Már láttam magam előtt a kétségbeesett nagyszülőket, a haragvó fiatalokat, és rettegtem, hogy az én levélíró asszonyom tényleg nem tett-e kárt magában, mint ahogy a levélben fenyegetőzött. Otthon volt, örömmel tessékelt beljebb. Mondom, hogy én vagyok az, akinek a levelet írta. Elmosolyodott: — Jaj, az a levél! -Azt első felindulásomban írtam. De most már úgy látszik, minden rendben van. A fiam már nem jár ahhoz az asszonyhoz, a menyem, a Marika meg elárulta az édesanyjának, hogy még egy kicsit köti az ebet a karóhoz, de karácsonyra csak kibékül Pistával. Hiszen szereti, hiszen mégiscsak ő a gyerekeinek az édesapja. Nem tudom, mit éreztem. Talán bosszankodtam, hogy hiába tettem meg az utat. talán örültem, hogy szépen alakul minden, de az is lehet, hogy egy kicsit kételkedtem: rendbe jönnek ezek a fiatalok? Segít a karácsony? Bár úgy lenne, akkor nem bánom a hiábavaló vonatozást. (sm) Mi lesz karácsonykor? A hópaplanok méltósága Vida Attila 36 éves építészmérnök feleségével, Évával és három gyermekével Balassagyarmaton él. Családi házuk fehér falai már messziről láthatók. Télen nem rejtőzik el a ház a kertben levő hatalmas fűzfa mögé. A fa csüggedt gallyai fáradtan hajolnak a földre, s lágy szél játszik suhogón az ágakon. — A testvéremmel kiskorunkban mindig nagyon vártuk a karácsonyt — mondja Vida Attila. — Már napokkal előtte nem tudtunk aludni az izgalomtól. Amikor elérkezett a nagy nap, kimentünk játszani, hemperegtünk a hóban, vártuk a délutánt. Szüleim hívó szavára rohantunk csak az ajtóhoz... És kitárult az ajtó: a zongora tetején plafonig érő fenyő csillogott. Édesapám odament a zongorához. elkezdett játszani, mi pedig karácsonyi dalokat énekeltünk. Később felbontottuk a szolid ajándékcsomagokat, majd közösen játszottunk. Ügy tudtunk örülni egy társasjátéknak is. Minden alkalommal megmaradt a diótörés és az almavágás rítusa. Aztán vacsorához szólított bennünket jóanyám. Soha nem ettem finomabb töltött káposztát. . . Mint a legtöbb gyerek, Vida Attila is sokáig azt gondolta, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. Mígnem egyszer előbb hazatévedt. mint ildomos lett volna. és akkor kiderült a valóság. Utána már a szülőkkel együtt díszítették a fát. De a meghitt hangulat továbbra is megmaradt. Boldogok voltak, örültek egymásnak. A sziget melege megmaradt egy életre. Éva asszonynál is meghatározó volt a gyermekkor. A szeretet, a család jelentősége beleivódott napjaiba. A hasonlóságot említve férj és feleség között, ironikusan jegyzi meg: az ő idejében ugyan — fiatalabb lévén — már nem voltak akkora hóesések. Tibi gyermekük 11, Gergő 10, Kriszti 5 éves. Az első közös karácsonyukhoz szomoró emlékek fűződnek. Tibi nagyon betegen feküdt a kórházban. Kettesben, magunkba roskadva nézték a fát, amely tompán, kedvetlenül csillogott. A lámpa sugarai szomorúságot árasztottak s az ablak előtt lemondóan lengedezett a zúzmarafüggöny. Később jobb napok jöttek, meggyógyult a kisfiú. Az igazi közös karácsony 1979-ben jött el. Akkor négyen, később öten örültek a szeretet ünnepén. — Délután a barátom a gyerekeket elviszi a moziba — folytatja Attila. — Mi addig feldíszítjük a fát, az ajándékokat alátesszük, és várjuk a csemetéket. Természetesen a gyerekek is megajándékozzák egymást, persze minket is. Nem valami csillogó-villogó csodákra kell gondolni. Mi pár játékot veszünk, ők meg rajzokat készítenek — ezek kerülnek a karácsonyfa alá. Az ilyen szerény ajándékok többet érnek a csodaszép, drága tárgyaknál. Amikor hazaérnek, együtt megyünk be a nappaliba, és kibontjuk a csomagokat. Egy-két órát játszunk, majd az elmaradhatatlan káposzta következik. A vacsora után megint játszunk. Amióta édesanyám egyedül van, ő is csatlakozik hozzánk. De valahogy a közös ének elmaradt, ezt vissza kell lopnunk, akkor lesz teljes a karácsony.- A gyertyafény az ünnepi asztalon viszont megmaradt a régmúltból. Először tétován ugrál a láng, majd kiegyenesedik, nyugalmat áraszt. A falon az árnyak megpihennek, békesség, csönd száll a házra. Csak egy-egy eltévedt kinti hangfoszlány marja meg a némaságot. Vidáéknál már hagyomány, hogy karácsony után a téli szünetben síelni, szánkózni mennek a Tátrába. Minden •’ évben visszacsalja őket az élmény, a látvány. A közös bolondozások, játékok nagyon hiányoznának a családnak. És az égbe kapaszkodó fenyőfák a csúcsokon, a göndör hó tört fénye a ködben, a hópaplanok méltósága nem pótolható semmivel. Náluk általában vízkeresztig áll a fenyőfa. Ennél előbb soha nem vetköztetik le. Mondják, nincs nagyobb öröm. mint a gyerekek szemében látni a csillogást, arcukon a boldogságot. Adam Tamás ZÁSZLÓNK ALATT... Kazettán a Salgó Banda A Nógrád megyei zenei, élet utóbbi évekbeli fejleménye, hogy legkiválóbb komolyzenei együtteseink némelyike hanglemezen is bemutatkozik, ízelítőt adva tehetségéből, törekvéseiből. A közelmúltban a kislemezek mellett egy hangkazetta is megjelent könnyűzenét művelő nógrádi muzsikusok közreműködésével. A hét zenész saját szerzeményeket, illetve idegen feldolgozásokat játszik. / — A Zászlónk alatt. .. című összeállítás tizenöt dala közül hat a sajátunk — mondja Balázs Gábor, a Salgó Banda néven összeállt zenekar ritmusgitárosa, egyben a TESZÖV főrevizora. — Ebből Dombóvári Pál ötöt, Farsang János egyet készített, szöveggel és zenével együtt. A kazettán egyébként nosztalgiazene és csárdásfeldolgozások hallhatók, s elhangzik a Székely himnusz is. A kazetta megjelentetésének ötlete Dombóvári Páltól származik. A Nagybárkányban élő au!óbusz-vezetőnek már régebbtől volt néhány saját szerzeménye, amelyeket alkalmanként nagy sikerrel énekelt el közönség előtt. Dombóvári egnverte magának Balázs ábort, akivel együtt aztán társakat kerestek. Így csatlakozott hozzájuk: Parádi Nándor zongorista, a billentyűs hangszerek mestere, Járosi Sándor dobos, a salgótarjáni Karancs bár zenészei, akik mindketten A kategóriás muzsikusok, s tanítanak az Országos Szórakoztatózenei Központ megyei kirendeltségének stúdiójában, a Salgótarjáni öblösüveggyár Kossuth Lajos Művelődési Házában; a mi- hálygergei Klement János, a megyeszékhely Tarján vendéglőjének basszusgitárosa, akj zeneiskolai jazz tanszakot végzett; Farsang János nyomdász, az együttes szólógitárosa, és a karancs- lapujtői Lipták László villanyszerelő, a szaxofonos. — Mindannyian fantáziát láttunk a nagy nyilvánosság előtti megjelenésben — magyarázza a főszervező, Balázs Gábor. — Tapasztaltuk, hogy nálunk alacsonyabb színvonalon játszó együttesek is adtak már ki kazettát. Ez is ösztönzött.. . Kecskeméten az Origó stúdióban találkoztunk a kiskunfélegyházi Szigrna Kft vezetőjével, Szigeti Szabolccsal, akinek tetszett az ötletünk, a zenénk, és - azonnal vállalta a megjelentetés költségeinek a felét. Így aztán a kazetta műsorát a kft-vel közösen alakítottuk ki. A héttagú Salgó Banda négy hónapon át komolyan gyakorolta a kazettára kerülő dalokat, s augusztus 9—15-e között Kecskeméten felvételt készített. November utolsó napjaiban került a Zászlónk alatt... a boltokba. — Jelenleg második kazettánkra készülünk — mondja Balázs Gábor. — Vannak tartalék számaink, és lesznek újak is. Nyáron szeretnénk ezekkel megjelenni. Stílusunk nem változik. (ok)
