Nógrád, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

A Szovjet Irodalom decemberi számából Farkas András festőmű­vész Nógrád megye nagy rajzolója. Noha a termé­szetben a vonal nem léte­zik, az őskor óta van vona­las rajz, sziklákról, barlan­gok faláról ad hírt magá­ról az idők távolából a rajzoló ember. S mert haj­dani ősünk is a látott és a megélt valóságból merí­tett, mégha hiedelmeiről adott is hírt, tudjuk, ho­gyan élt, mit gondolt, mi­lyen világ fogta körül, mi­ként látta a napot, hogyan űzte a vadat, milyen fegy­verek, ha úgy tetszik, mi­féle technológiák birtoká­ban volt. Ha nem lett volna benne — mai kifejezéssel élve — szakmai becsület, keve­sebbet tudnánk elődeink életéről, s mert kevesebb lenne a múlt, kevesebb lenne a jelen is. Farkas András egy szál rajzait nézegetem. Farkas András rajzai címmel nemrég látott nap­világot az az album, ame­lyet a balassagyarmati hon­ismereti kör adott ki a Reb­mann Rókusné által ado­mányozott Horváth Endre kiadványi alapból, amely a művész 38 tollrajzát, il­lusztrációit, lavírozott tus- és diópác lapjait tartalmaz­za. A balassagyarmati al­bum anyagát Kovalcsik András válogatta, aki az Figyelemre méltó vál­lalkozás található a Szov­jet Irodalom decemberi számában. Egy szovjet kritikai folyóirat, a Li- tyeraturnoje Obozrenyije arculatával kívánja meg­ismertetni az olvasókat. Ennek megfelelően a kri­tikai folyóirat utóbbi években megjelent leg­jobb cikkeiből válogat. Néhány különösen ér­dekes cikk: Kerekasztal- beszélgetés írók, újság­írók, közgazdászok, de­mográfusok részvételével az irodalomnak a társa­dalomtudományokra gya­korolt hatásáról. Egy ta­nulmány a mai szovjet prózairodalom törekvé­seiről számol be a szo­cialista országok kritiku­sainak szemszögéből. Ugyancsak tanulmány ol­vasható az idei állami díjas — rövidesen magya­rul is olvasható — Du- gyincev Fehérruhások című regényéről. Interjúk, önvallomások sora írói ars poeticákkal ismertet meg. A nyilat­kozók között Fazil Isz- kander, Bulat Okudzsava, Graham Greene, Andrej Platonov neve található. Trifonov legutóbbi, El­tűnés című regényének ismertetése mellett hirt kapunk egy érdekes Tyendrjakov-regényről is. Az író abból a fikció­ból indul ki, mi lenne, ha számítógépen újra le­hetne alkotni a történel­met. vész. Ezek a tájportrék je­lentik grafikai munkássá­gának másik vonulatát. Ezekből döbbenhetünk rá egy-egy pillanatra, mi lehet a virágzó cseresznyefák, a folydogáló Ipoly, a szarka­fészek üzenete. Innen tud­juk, hogy például a gótika a természetben is jelen van. Amíg van természet. Amíg van ember, aki felelőssé­get érez érte. Végül, de nem utolsósor­ban a harmadik vonu­latról kell szólni, a világ- irodalomról, illetve az iro­dalom ihletésében született illusztrációkról. A művész számára úgyszólván az egész világirodalom téma, miként az egész művészet- történet is. Például Cézan­ne, vagy Gauguin és Van Gogh. Aztán Cervantes, Gorkij, Villon, Madách, Babits, hogy csak az al­bumban látott illusztráci­ók alapján említsünk néhá­nyat. A tollrajzokat szem­lélve időnként az az érzé­se az embernek, hogy nem is a művész rajzolja őket. Talán észre sem veszi, ami­kor megindul a kezében a toll, olyan magától értetődő­en fut a papíron. Ilyen­kor már nem lehet nem rajzolni. És Farkas András rajzol, mert eljött a pa­pírra álmodás ideje. Ezekkel az érzésekkel forgatom én is ezt az al­bumot, s közben arra gon­dolok, talán még megál­lítható vagy legalábbis csökkenthető a lélek ki­üresedésének veszedelmes folyamata, az énhiányos emberek elszaporodása kö­rülöttünk. Amíg van, aki emlékezik a fogalmakra: részvét, szeretet, szerelem, emberi méltóság. gá vált folyókanyarulat, mintha megállt volna az idő fölöttük. Amíg erejük engedi, szomszédolnak, amúgy is többnyire csak egymásra számíthatnak, fokhagymát tisztogatnak, ellátják a jószágot, amíg erejük engedi. Idegen tőlük a panaszkodás, gyengeségü­ket, esettségüket, eg­zisztenciális megalá­zottságukat, szegénységüket inkább szégyenük, semmint fölhánytorgatják. Még vé­rűben van az élet nagy tör­vénye, emberé a munka. Addig élnek, amíg van mit tenniük, függetlenül a „külső” világ figyelmétől. Tele vagyunk „holtágak­kal”, kevés figyelem jut rájuk, a pénzhajszába kényszerült mindennapok során oly gyakran elkerüli őket tekintetünk. Elkerüli a tájakat is, ame­lyek mára már pusztuló, s főként rejtett szépségeit „jegyzi föl”, lapjaira a mű­dalra emlékezve tűnik föl. „Édesanyám, be szépen fel­neveltél” — írta egyik toli­ra jza sarkába a művész. A parasztmadonna ölé­ből magyar huszárrá lett ifjú üli meg csillagos lo­vát, midőn elmasíroz az időbe, hogy neve — ha megkopottan is — fönn­maradjon valamelyik első világháborús emlékművön. Az idő sodra után még se­besebbé vált, maga után hagyva például azokat a falusi öregeket, akik mára többnyire szívszorító ma­gányban élik az életet, vég­zik a megszokott és fenn­tartó munkát, miközben körülöttük alapvetően meg­változott a világ, az anya­gi gyarapodás következté­ben maga a falu is. Ezek a nemzedékek azonban többnyire kimaradtak eb­ből, őket manapság kis­nyugdíjasokként emlegetik. Kicsit olyanná lettek ők, mint valami nagy folyam­szabályozás után a holtág­előszóban megjegyzi: „Far­kas András művészetének lényege: azonosulás a pa­lóc tájjal, az emberrel. Szándékosan és makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a népművészettől eltanult és a művészettörténet igazi értékeit mindig jel­lemző tiszta hang és szerkezet legyen munkás­ságának „zsinórmértéke”. Ez a paraszti miliő számá­ra adott volt, 1920-bc.n Abaújszinán született, föld­művescsalád hetedik gyer­mekeként. Kassán érettsé­gizett, a Képzőművészeti Főiskolát 1944-ben fejezte be. Katonáskodás, sebesü­lés után előbb Nagykállón, később Balassagyarmaton tanított, ahol azóta is él. Az albumban közölt raj­zok egyik tematikai vonu­lata tehát valójában pa­raszttörténelem. Nem az eseménytörténet jelenik meg a lapokon, hanem in­kább a következmény. Uta­lás is inkább csak a nép­Delelés (lavírozott tus) lócok szerelme (lavírozott tus) jényeket keretbe gyűjtő ab­laka előtt ülve és időnként tisztán jókedvből szőve. „Ezt a hármat itt a falon... ezeket sem megrendelésre... amikor jókedvem volt hoz­zá...” A soha sem kopó szí­nek, a zöldek például a borzagtól, a vidám sárgák a dáliától, a mindenféle barnák a zölddió burkától... Ha kinézek az alsótoldi Antal-porta udvari abla­kán, egy szép formájú öreg gyümölcsfa ágait látom és mögötte a szomszéd ház kő­ből rakott és éppen ezért művészien rusztikus ablak­talan hátoldalát és a tar­ka-öreg cserépfedélt. Ez a kép öröknek tűnik. Ezt így akár meg is lehet­ne festeni vagy szőni azon a századelős szátván-szö- vőszéken, ami idebent a műhelynek, társalgónak, hálónak egyként jól szol­gáló galériás szoba ablaká­ból látható. A szátva ép­pen láncfonalainak irányá­ban áll az ablakkal merő­legesen, tehát, amikor Szöl- lősi Mária fel-felnéz — ezt a képet látja. Régebben egy kis színes diakocka volt ragasztva a szátvára még­pedig úgy, hogy a szem­ből jövő fény mindig átvi­lágítsa. Antal Gergő kisko- ri, pufók-vidám képe vi­dította bármely pillanat­ban az anyai szemet a szát­va lassúcska zakatolása közben. Beszélő tárgyak Az ember nem hiába sző... oda át kell tolni. Szőllősi Mária egyetlen nagymére­tű falikárpitját, azt, ami cserháti dombokat és egyet­len nagy kiterjesztett szár­nyú madarat ábrázol (a pásztói pártbizottságon lát­ható) mégis ezen szőtte... „A szátva bírna akármeny- nyit...” Akármilyen nagy szőnyeget megszőne rajta ez az egészen kicsi asszony. kint ugyanúgy tartja vég­ső méreteit, s vele szom­szédságban a százeszten­dős rakott kőfal, cserépte­tő. Az öröknek tűnő pon­tokon tehát nincs változás, holott, ha a világ igazsá­gosan lenne berendezve, a gondokkal együtt kellene erősödnie mindennek, ami a súlyokat tartja, cipeli vagy elviseli. A szátva Szécsényben ké­szült valamikor a század elején, kicsi, törékeny al­kotmány, a legkisebb talán, ami ebből a fajtából léte­zik. Befért akármelyik kamrába, ahol a nagylány is meghúzódott egy rég volt világban. Annyi tudható róla, hogy Józsa Istvánná Böske néni Szécsényben ezen szőtte lánykorában a kelengyéjét és éppen hogy e célból készítette neki va­lamelyik ügyes kezű gazda­ember rokona, talán a nagy­bátyja. Hetven centiméter „széles” anyagot lehet rajta szőni, de a vetélő, keresztszálat továbbító, az, amit kézzel-madzaggal rán­gatnak ide-oda, erről hi­ányzik. Ezen a vetélőt, vagy az azt helyettesítő gyapjúgom­bolyagot, a „babát” innen­lehet tréfásan együtt is mondani, amiként a főis­kolán tanító Pogány Frici bácsi mindig mondta is, de úgy is helytáll önmagáért a mondás). Ezek a szőnyegek, fali­kárpitok nem tagadják sem az anyagukat (gyapjú, ne­mes anyag), sem „a termé­szet adományaival” a leg­régebbi módokat alkalmaz­va elnyert örök színüket, sem a közvetlen palóc kör­nyezetet, amelyet persze kö­telező nagy áttételekkel örökít meg a művész. A kor bennük van, mert kor­szerűek, a hely szinte vilá­gít belőlük, a művész ön­magához hűen csendes és így együtt adja elő mind­ezt. De egy harsogó, mű­vi korban? Ilyen kis szát- ván, ilyen tiszta de elfele­dett háttérrel, ilyen halk- szavúan, ennyire távol a nagyszőnyeg-utaktól, a szmirnát, perzsát ismerő világtól? „Mindkettőnknek régi vágya, hogy a fiata- labbja között egyszer egy jó műhelyt csináljunk...” Ahol rangja lenne a rajz­nak (Szőllősi legkedvesebb elfoglaltságai között éppen ez áll első helyen, ha a hivatás kerül szóba), ahol rangja lenne újra a jó anyagoknak, a tisztességgel végzett alkotó munkának éppen azok körében, akik éppen ebből kapnak a leg­kevesebbet! Egy műhely az öröklétnek. Az örök igaz­ságoknak, emberségnek, hi­vatásnak, anyag- és min­denféle igazságnak. „A szátva elbírna akármeny- nyit...” Az ember még töb­bet. Az embernél semmi sincs, ami többet kibír, ha ha hisz, hihet önmagában. A cépok a szátván az a két vékony lécecske, ami egyben a lelke is minden­nek. A cépok emeli ugyan­is a láncfonalat fel és le a szátva végében. „Olyan vékony a lábad, mint a cé­pok...” mondogatták kis­lánykorában Máriának is. Az öreg-szép szátva főként cseresznyefából készült és olyan fényes patinája van, amiért egy régiségkereske­dő Londonban külön is fi­zetne. Ezt a fényt ugyanis mil­liárd kéztapintás, ujjszorí- tás, milliárd-erös akarat és hit tette rá a szátva moz­gatható részeire. S aztán a másik legfontosabb a borda, a„nyist" (nyüst), ahogy a palóc mondja mindenfelé, vagyishát mondta, amíg mondta, amíg volt miért, kinek, míg voltak za­katoló szátvák a ho­mályos kamrákban és cé- pokvékonyka lányok... Itt Toldon messze esünk a szmirnák (nyírott keleti szőnyegek) és a perzsák vi­lágától. A dombok görbü­letei talán az errefelé min­dig nagyobb súlyú gondok­tól keletkeztek. Ezek aztán rajta vannan mindenen, ami az újkori kis kézművesmű­helyekből kikerül; rajta vannak a görbületek Szől­lősi valamennyi rajzán, szőnyegén, amelyek első lá­tásra a parasztpokróc egy­szerűségével tűnnek fel. A toldi ház szobájának falán mindössze három szövött szőnyeg. A jellegzetes raj­zolattal, mintázattal, a szí­vesen idézett hitvallás tár­gyi tanúi, egy nagyon csen­des művész mindenféle ha­mis hangot-formát kerülő ars poeticája: a kor, a hely és a művész egysége (amit „Az anyag, a szerkezet, a funkció és a forma egy­sége.” Szőllősi Mária Pásztón született, édesapja ott volt papírkereskedő, rajzolni főként a Dési Huber kör­ben kezdett már egészen tudatosan Tamás Ervin fes­tőművész korrigálása mel­lett. Majd’ húsz éve diplo­mázott az iparművészeti fő­iskolán. Szécsényben a há­ziipari szövetkezetben kez­dett dolgozni, aztán volt Romhány, s jó régen Alsó­told, egy ősi, Antal famíli­abeli telken az önállóság embert megőrző, de ugyan­akkor embert ropogtató ta­laján állva. Egy azóta is épülő ház időnként derűs Gergő felnőtt, Antal And­rás keramikusművész ap­ja mellett inaskodik, báty­ja ugyancsak a felnőttkor küszöbén szakmát-hivatást tanul. A nagyobb gyerekek mellé felnőttek a gondok, minden megnőtt körös-kö­rül. A szátva méretei nem változnak. A szövőszék mö­gött ülő Szőllősi Mária textiles iparművész sem lesz már nagyobb, erősebb. Az öregedő körtefa oda­Egy keleti, szőnyeg fel­iratában a selyemhernyóról van szó, hogy örökké fon, sző és a gubó közepén ma­gát feláldozza. Az ember sem hiába sző. T. Pataki László MŰVÉSZÉT a / Farkas András rajzai Ha eljön az álmodás ideje

Next

/
Oldalképek
Tartalom