Nógrád, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
4 NOGRAD 1988. DECEMBER 24., SZOMBAT Csécsei csendek Az Erzsiké utca lakói Egy falu (Csécse), egy utca (Erzsiké), egy család (Pusztai Istváné) és egy lakó (Pusztai Pista) adják a keresztmetszetet. Csécsén az Erzsiké utcát szinte csak találomra választottam, s főként azért maradtam mellette, mert áttekinthetően rövid utcácska, de meg azért is, mert nevében őrzi Madáchiié Fráter Erzsébet emlékét. Csécsén őrzi más is, hiszen ha itt született! Őrzi az Erzsiké presszó, a valamikori Erzsébet-puszta a közelben és őrizte az utóbbi időkig az elöregedett, kivágásra „érett” Erzsébet fasor is éppen az Erzsiké utcában. Meg nem mondom, ki yolt az a jó lélek, aki itt elérte, hogy Madáchnéról ennyi mindent elnevezzenek Csécsén a régiek. Akkor hát, elsőbb is a falu, a község, ami mint kiviláglik, sok tekintetben mintája az ország valameny- nyi hasonló nagyságú és mai sorsú kistelepülésének. Bár, éppenhogy az ezer fölötti lakos, ami Cécsén mérhető, a mi nógrádi fogalmaink szerint nem is falut jelent, annál mindenképpen „többet”. Írták Csécsét egykor nagyközségnek is, holott akárhogy nézzük, a legtöbben itt talán századunk tízes éveiben éltek 1911-ben egészen pontosan 1214-en a nagy Bo- rovszky-monográfia szerint. Mégis többel kellett volna már akkor is s^rp.Qlnj. hiszen a lentiek tisztán katolikusok voltak és akkor hol maradtak a meglehetősen nagy számban egykor itt élő zsidók (Fényes Elek a múlt század közepén 161-re tette számukat és zsinagógát is említett itt!), és az evangélikusok, reformátusok — utóbbiak együttesen kitettek vagy negyvenet 1851-ben. Az idén januárban 1087 csécseit tartott számon a tanácsi statisztika (ezt Ecsegen mondják a tanácson, a székhelyközségben), s ha ezt hárommal osztjuk, kijön vagy 360 család s talán éppen annyi ház is a mai korban, nyolcvannyolc végén. Valamikor sok volt a csécsei bányász, most néhányan vannak mindössze. A munkaképes férfiak hetven-nyolc- van százaléka kijáró, főként az építőiparban dolgozik, a nők munkalehetősége éppen az utóbbi években a helyben bedolgozással bővült. Kötnek, varrnak, a hatvani, a pásztói, váci. pesti üzemeknek. Az ecsegi téesznél a nők közül vagy tízen dogoznak mindössze, ugyanott az úgynevezett postajavító telepen a 16 munkásnő közül nyolc körüli a csécseiek száma s vagy húszán járnak el közülük is a fővárosi csokoládégyárba (talán a BUCSOK-ba). A férfiak sorsa az eljárás a fővárosba, Tarjánba, Gödöllőre s mindössze négv-öt bányász van közöttük. A hetven éven felüliek között főként téesznyugdíjasokat találunk s bányászokat, újabban már építősöket is. A község tizedrésze mégis általános iskolás korú gyermek, de van negyven óvodásuk és három éven aluliakról is tud szép, biztató számmal a falu. Csécse tehát ugyanazt a sorsot éli meg, amit sok ezernyi községtársa, ugyanaz a biztató tendencia érvényesül benne, hogy mint az utóbbi években újra lábra kapott helyek — Csécse sem öregszik, de semmiképpen nem jár, (nem is járt talán soha) a kihalás útján. s-"- . A..i & ; |gggä ■ | | § 'ó Pusztai Istváncé és kisfia, Pistike v Ebéd az öregek napközi otthonában Idefent (mert ez már a dombon húzódik) az Erzsiké utcán tulajdonképpen örök a csend. A komoly méreteket mutató új és még újabb házak tornácáról az öreg Mátrára látni, ahogy a karácsony előtti hófelhők végig beleakadnak csúcsaiba. Amióta sikerült a telkek kijelölésével is újra idekötni az embereket, sok ház felépült. Van az Erzsiké utcaiak között nem egy többszintes (Pusztai Istvánéké is ilyen), de van klinkertéglás homlokzatú és minden más is. A kivágott, mindenki által sajnált japánakác, egykor természetvédelem alatt álló fasor facsonkjai mellett fiatal csemetesor 'vékonyka ágai karcolják a jeges levegőt, de hát, majd megnőnek ezek is. A bizalom mindenesetre beléjük helyeződött — de ez csak tréfa persze —, mert az utca elején ma is ott áll a természetvédelmi tábla! Hényel Sándor egykori gazda, bányász, tanácselnök, ma nyugdíjas és az öregek napközijének egyik törzstagja is itt lakik. Sorolja (kérésemre) az utcát végig. Neki három gyereke van és hat unokája, gyerekei Selypen, Pesten és egyikük itt helyben tejkezelő. A többieknél (időseknél) nagyjából ugyanez a kép. Gergely Ferencné Ilus néni, Belák Mihályné téesztag, Pusztai Istvánék, a férj pesti építőipari kisszövetkezet dogozója, náluk két gyerek van. Pusztai József az előbbi bátyja, Balia Jánosáé (tsz), Molnár Gyula ugyancsak két gyerekkel, Sándor Jóska szintén kettővel, Pusztai Jóska ugyancsak több helyen dolgozott már... Hét gyereket számoltunk i össze hamarjában Pusztai Pistával a kastélyiskola (ott született Fráter Erzsiké) tanulójával, s mind a hét Erzsiké utcai. Ennyi ez az utca és ennyi ez a község. Pista gyerek mindenben részt vesz, amiben lehet, az iskola a szomszédban. Anya varr, apa sokat utazik. De itt a csend örökké bizakodó. T. P. L. Fotó: Bábel László Szénsugár a napszintre Odakint, a napszinten tél és hideg van, idebent, a föld alatt trópusi klímára emlékeztetőén, páradús a levegő és izzasztó a meleg. Még' szerencse, hogy a modern technika megkímél bennünket a fáradságos gyaloglástól. Munkaruha, gumicsizma, műanyag fejvédő, elektromos lámpa, oxiigénes menekülőkészülék, védőkesztyű a szerelésünk, amikor Ká- nyáson , belépünk a velünk több mint háromszáz méter mélységbe ereszkedő szállítókasba. Aztán két irdatlanul hosszú gumiszalagon zötykölődünk, s rövid séta után megérkezünk úti célunkhoz, a 36-os számú frontra. Széngyár — leginkább ez a kifejezés illik a szénmezőből 136 méteres pasztát kihasító, komplexen gépesített tömegtermelő munkahelyre. Nógrádban fehér holló módjára ritkaság az ilyen széles fejtés, zökkenő- mentes üzemeltetése kivételes szakértelmet igényel. Ennek megfelelő körültekintéssel válogatták össze a háromszor huszonhárom főnyi legénységet, kezdve a brigádvezetővel és a két szakvezetővel. — Vájár, lakatos és bányaipari technikus vagyok — mond ja érdeklődésemre a 38 éves, ólomsúlyú súlyemelő-termetű Katona György brigádvezető. — A szakvezetőim is ugyanilyen végzettségűek. Korábban mindhárman aknászként kerestük a kenyerünket. Tehát némiképpen értünk mind a vasas-, mind a bányaművelőszakmához. Az üzem vezetése mondta: ide éppen ilyen univerzális emberek kellenek. Ennek a frontnak a termelése ugyanis döntően befolyásolja nemcsak Ká- nyás, hanem az egész vállalat eredményességét. Szóval rábeszéltek bennünket, mi meg belementünk a „játékba”. Afféle bizonyítási lehetőségnek tekintjük . . . A Katona-brigád pedig bizonyít! Nemrégiben olyan teljesítményt produkált, melyre nem volt még példa a nógrádi bányászkodás 127 éves történetében. A rekordot adó napon 3,1 métert haladt előre a fejtés, s az ötvenkilenc bányász mindegyike csaknem 31 tonna szenet küldött felszínre egy műszak alatti Ezt hallva, elragadja a lelkesedés a krónikást, s megjegyzi: ő bizony szuper- latívuszokban fog írni ezekről az emberekről. Ám a fiatal, mindössze 34 éves korára bölcsen higgadt főmérnök, Szabados Gábor mértéktartásra inti: — Valóban kiemelkedő ez a teljesítmény, ám érdemesebb az átlagos eredményekről beszélnünk. Tudniillik ez a jellemzőbb a kollektíva munkájára. Nos, kerekítve a számokat, ezek az átlageredmények a következőik: decemberben a napi előrehaladás az alapkövetelménynek számító 1,8-cal szemben, meghaladja a 2 métert, s az egy dolgozóra jutó műszakteljesítmény az előirányzott 14 helyett 18 tonna körül alakul. Mi tagadás, imponáló adatok! Igaz, ráfér már a siker a kánvási ' bányászokra. A vállalat legnagyobb aknája ugyanis ez idáig messze elmaradt a követelményektől, s jelentős része van abban, hogy szanálni kellett a Nógrádi Szénbányákat. Most viszont újraéled a remény a bányánál, s az itteni munkásgárda élenjárója kíván lenni a megújhodásnak. — Az új lejtősakna üzembe állításával és a hozzá kapcsolódó bányabeli rendszerrel együtt zökkenőmentessé vált a szállítás — tájékoztat Mákos Nándor üzemvezető, amikor a látványos előrelépés összetevőiről kérdezem. — A fronton adottak a személyi és a műszaki feltételek a tervek túlteljesítéséhez. Mindemellett mégis az emberek helytállását, határtalan akarását kell ki- nanigsúlycznunk, amely kellő -szakértelemmel párosul. Sikerült olyan ösztönzőrendszert kimunkálnunk, mely- lyel valóban sarkallunk a tartósan jó munkára. Akárcsak árkádok alatt járnánk, olyan biztonságban érezzük magunkat a fronton. Övón hajlanak fölénk a lengyel gyártmányú Glinik önjáró-biztosító berendezések. Biztonságérzetünk érthető: egy-egy ilyen egység 260 tonnát képes a hátán cipelni. Ám a tíztonnás súlyú gépóriás kezes bárányként engedelmeskedik a maga hetven kilójával mellette eltörpülő Csörge Lajosnak. Megnyitja az egyik hidraulikus szelepet, mire a monstrum nagyot szusszanva meghajtja a derekát, újabb parancsszóra előrecsúszik, majd a harmadik kar elmozdítására újból felegyenesedik. Megbabonázva nézem a fél percig sem tartó „bemutatót”: lenyűgöző látvány! — A brigád tagjai valóban dicséretre méltóan igyekeznek a lehető legjobb eredményt elérni — jegyzi meg a szintén nagyon fiatal, mindössze 30 éves Balogh István bányamester. — Itt tényleg tanújelét kapjuk a bányászokra jellemző legendás összefogásnak, az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv érvényesülésének. Mondok két példát: a’ szakokon belül megszervezték az úgynevezett meleg- csákány-váltást, vagyis tízen- tizenketten műszak után is fronthomlckon maradnak, s mindaddig végzik az éppen soros munkát, amíg meg nem érkeznek a társak. A jobb időkihasználás naponta legalább 150 tonna plusztermelést kamatozik. Molnár Sándor körletvezetőnek már csak egyetlen éve van hátra a nyugdíjig, ennek ellenéra úgy hajtja magát, mintha most kezdené a munkásélet tét. Egyszer 32 órát húzott le egyhúzomban . .. Erre mór az erőteljesen deresedé hajú, ám mindig vidám körletvezető is felkapja a fejét, s emígyen szól: — Nincs ebben semmi különös. Meg aztán megfiata- lodok közietek — nevet. — Te, Pintér Lajos gépészeti körletvezető és még négyen szintén bejöttetek, amikor „élesztettétek” az egységek hidraulikáit. Megbetegedtek az iparosok, a varasra pedig nem volt idő. Szóval így dolgozunk itt mostanában — emeli rám a tekintetét, melyben jogos büszkeség bujkál. Feltűnik az elektromos lámpák fényében Szalai Gyula szakvezető szakállas arca. A kölcsönös üdvözlés után a közelgő ünnepek munkarendjéről kérdezzük. — Mi karácsony második napján és szilveszterkor is dolgozunk majd — feleli la- koniikus egyszerűséggel, s hangjából szemernyi neheztelést sem érzek ki. — Akkor bőségesen lesz pénzük — próbálom „vigasztalni”. — Hát a műszakonként! ezrest nem szeretnénk felváltani — vágja rá. Elbúcsúzunk a brigádtól. Még látjuk, amint a gyalu megindul és acélfogait a tompa, feketén csillogó szénfalba mélyeszti. Ám a szívós kőzet nem adja meg könnyen magát, megpróbál ellenállni. A gép remeg, rázkódik az erőlködéstől, de végül is érvényesíti az ember akaratát. A szén vastag sugárban hull a kaparóba, majd folyamot képezve elindul a napszint irányába. Kolaj László Fotó: Bencze Péter Katona György brigádvezető beszállás előtt „felszerel” Szsiai Gyula szakvezető szigorú tekintettel a front homlokot fürkészi.
