Nógrád, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
1988. NOVEMBER 5., SZOMBAT NOGRAD 7 RADICS ISTVÁN A SZILŐFÖLDRŐL M inden kezdeményezés figyelmet érdemel, ami a jövő szakmunkásnemzedékei általános műveltségének, esztétikai kulturáltságának emelését szolgálja. Hiszen sajnos éppen ez az az iskolatípus, ahol a kelleténél kevesebb idő jut a fiatalok irodalmi, jóformám semmi a képző- művészeti és a zenei nevelésére, jóllehet a személyiségjegyek kialakításához és megszilárdításához éppen e .,tárgyakon” át vezet az út, ezek teremtik meg a személyiség humán szférájának gazdagítását, ami nélkül nem lehet teljes értékű az ember. Hogy mégsem egészen le- ménytelen . a kép, az mindenekelőtt a szakmunkás- képző intézetekben dolgozó nevelőtestületeken s az iskolavezetésen múlik. Lehetőséghez képest ugyanis igyekeznek gondot fordítani arra, hogy változatos közművelődés! formák alkalmazásával némi ízelítőt adjanak az ifjúságnak a művészetekből is. E formákat beépítik az oktató-nevelő munkába. Ez a törekvés érzékelhető a Salgótarjáni 211. Számú Ipari Szakmunkásképző intézetben és Szakközépiskolában hosszú idő óta. Ebben az intézményben jdén a 100. tanévet kezdték meg, az Iskola 1989-ben lesz százéves. Az intézmény jogelődje a Rimamurány—Salgótarjáni Vasmű Részvény- társaság „iparos tanoncz” iskolája volt, ami a jelenlegi Malinovszkij úton működött. Jelenleg az intézetben 1500 fiatal sajátítja el a különböző szakmákat. Fontos, tehát, hogy ez a nagy létszámú iskola milyen emberi minőséget bocsát ki falai közül mind a szakmai ismereket, mind az általános kulturáltságot tekintve. Az intézmény társalgója a színhelye a legkülönbözőbb tanórán kívüli rendezvényeknek, a többi között a képzőművészeti és egyéb jeülegű kiállításoknak is. Tanévenként két tárlatot rendeznek. Az idei első kiállítás éppen a napokban nyílt meg a kellemes hangulatú helyiségben, Radics István festőművész tárlata. A kiállítások egyik gazdája, Balázs László kulturális nevelőtanár a művésszel egyetértésben arra törekedett, hogy ezen a bemutatón az alkalmazott művészeti technikák változatosságát jelezze a tanulók számára. A tárlaton linó- és kar" tonmetszeteket, ak- varelleket és tűzzománcké- peket láthatnak a fiatalok. Ez az anyag a többi között lehetőséget nyújt arra, hogy a művészeti alkotómunka technikai műhelyeibe is bepillantsanak a tanulók. Ezen kívül természetesen megismerkedhetnek egy rokonszenves művészi magatartással, Radics István ugyanis a nógrádi művészeti élet legismertebb alakjai közé tartozik, aki a változékony divatokat mellőzve, a szülőföldhöz való hűség jegyében végzi munkásságát, nyugodt, kiegyensúlyozott életművet építve. Radics István otthonosan mozog a festészet és grafika különböző ágai között. Kiindulópontja mindig a valóság, ilyen értelemben realista indíttatású művész. Ugyanakkor különösen tűzzománcaiban, rendkívüli következetességgel él az elvonatkoztatással, a tömörítéssel, a motívumkincs gazdaságos alkalmazásával. A Pásztorünnep, a Matyóritmus, a Várőrség, a Vid- róczki, a Balga szüzek, az Okos szüzek ' című tűzzománc-képek tematikai sokszínűségéről is vallanak, mindenekelőtt a palóc a épélet, a történelem és a mitológia iránti érdeklődésről. E művekben, amelyek színvilága rendkívül vonzó és fénylőén harmonikus, érvényesen nyilatkozik meg a művész humánuma, ember- központú szemlélete. Különösen szépek ezek a sziluettekre egyszerűsített, gazdag felületű és fegyelmezett kompozíciójú zománcok, amelyeket csak közelebb hoznak a nézőhöz a ragyogó színek. A z akvarellek tovább " gazdagítják a látogató kedvező benyomását. Ezek a szülőföld, Nógrád megye tájait jelenítik meg, így a Szanda, a Kertek alja, a Kútszél, a Karan :s- berény, a Cserhátsurány című akvarellek. E választott részletek ugyanakkor hitelesen vallanak az egészről, a „görbe ország” táji világáról, emberi léptékéről. Mindenekelőtt azonoan azt az érzést fejezik ki, amely Radics István sajátja a szűkebb haza és népe iránt. Ennek lényege a rze- retet, a hűség és a szolgalat. Nincs ezekben a művekben semmi esetlegesség, a táji motívumok a művész belső világáról árulnak el a legtöbbet. T. £. Kulturális programok az Iparművészeti Múzeumban Változatos kulturális programmal várja látogatóit novembertől az Iparművészeti Múzeum. Az intézmény jövő tavaszig látható Reneszánsz és manierizmus című kiállítását olyan hangversenyek, filmvetítések és előadások egészítik ki, amelyek a korszak tárgykultúráján túl az akkori szellemi életbe. A középkor hangszeres és vokális zenéjét, egyházi és világi muzsikáját idézik a vasárnap délelőttönkénti múzeumi koncertek. A Camera. ta Hungar.ica november 27-i műsorán régi magyar dalok és táncok, valamint a nyugat-európai kamaramuzsika gyöngyszemei csendülnek fel. január 15-én a Monteverdi Kamarakórus, február 12-én a Musica Antiqua Hungari- ca ad hangversenyt. November 13-án kezdődik az a vetítéssorozat, amelyben Shakespeare legnagyobb drámáinak filmtörténeti jelentőségű adaptációit láthatják az érdeklődök. Beszélő fájok Az „orosz sógor” Porfin Hiába nem rejti a föld itt a herenesényi temetőben az első világháborús orosz hadifogolyból végérvényesen elpalócosodott s itt mintagazdává vált, sőt, a másodikban falutmentő Dorgotyel Pál testét... Itt emlékeznek rá egyedül a világon (valószínűleg), itt él tehát az emberek nem halványodó ázeretetében. De hát, a herencsényiek mindig is híresek voltak a hűségükről. Ha nem így lenne. a múlt században itt született Lisznyai Damó Kálmán nem közülüly kiénekelve írta volna palócdalait. Ha nem így lenne, akadt volna áruló ■negyvennégy nyarán-őszén, aki a Gestapo elől itt bujkáló egykpri minisztert, Bethlen Istvánt és elrejtőjét besúgta volna; ha nem így lenne, ma nem égnének gyertyák az öreg Bolza gróf (Bethlen bújtatója) sírján mindenszentekkor. Ha riem így lenne ebben a történelmet gyűjtőlencseként sűrítő kis nógrádi községben — nem emlékeznének a nemrég elhunyt gömörire oly szeretettel (Szombathy Viktor), és nem tudnák máig megőrző emlékezettel, ki volt a tizen- négyes-tizennyolcas időkből ittmaradt Porfin bácsi. Csak éppen a teste került máshová. Kiderül ez apró- donként a halottaknapi jár- kálásban a herenesényi temetőben. Merthogy Dorgotyel Pálhoz jöttem volna, s egyenest a temetőbe, mert azt meg egy másik helybeli, tizennyolcas (s előtte valamennyi) frontot megjárt egykori gazdaembertől, Bartus- Jani bátyámtól tudom, hogy Porfin jó néhány éve meghalt már. De a front . alatt nagyon megmentette a falut. Azt mondta, amikor komo]y baj keletkezett s a szovjetek azt hihették, hogy valami támadás érheti őket, hogy ezek jó népek itt...” — hallom a történetet a körös- körül kis lángok tízezrével fénylő gyönyörűséges heren- csényi temetőben a szelíd- lankás domboldalon az itteniektől. Az meg úgy esett, hogy már inkább negyvenötben egy herenesényi asz- szonyszemély nagyon ,.beállt” a katonák közé, de amikor meg komölyra fordult a dolog, szaladt volna előlük és segítségért kiáltozott. Hát,, élpufcka.nt valami rossz rozsdás vadászpuska csak úgy ijesztősképpen valaki kezében. Akkor persze a csapat központi része (Szügyben) komolyra vette volna a dolgot, hogy talán valamiféle támadás vagy mi... Porfin ment oda és mondta nekik, hogy .,ezefc jó népek”. De Dorgotyel Pál sírját itt mégsem találhatom. Amikor meghalt, talán a gyarmati kórházban, onnan már nem került ide vissza, ott temették el mégis a rokonok, de talán vittek egy marék herenesényi földet a gyarma. ti homokhoz a felesége sírjáról. , Váralján vett feleséget" mesélte az 1894-es születésű Bartus János jó hathét évvel ezelőtt olyan természetességgel belekeverve saját küzdelmes életének elmondásába a herenesényi ..orosz sógor” Porfin bácsi itteni dolgait, mint ami valóban együvé tartozik. Kettejük élete-ereje először szemben állt valahol a galíciai frontokon nagyhatalmi ügyekért vért ontva és vesztve (az első világháború első évének mérlege egymilliós veszteség az osztrák—magyar és az orosz oldalon), hogy már tizenhét majd pedig tizenkilenc, de előtte még az októberi tizennyolcas magyar fordulat nyomán örökre összefonódjon. Mert valóban látható — minden népet egyformán sújt vagy emel a háború vagy a béke. ..Ugyan hol gyújtanak Por- finért gyertyát?” — kérdezném a herencsényieket, de ők ezt nem tudhatják. Dorgotyel Pál (Porfin) talán soha nem beszélt arról, honnan került a mi tájunkra, amikor fogságba esett. Csak a galíciai front az, ami biztosra vehető. Az ottani kezdeti orosz sikerek, majd a látszatsikert (terület-vissza- vevést) elkönyvelő osztrák— magyar haderő ellentámadásai. Ott eshetett fogságba a mi Porfinunk, bár palócos kiejtéssel „Parafinnak” mondják a nevét a herencsényiek, de közben mindig mosolyognak hozzé „érdekes volt a beszéde, mi gyerekek mindig szívesen hallgattuk, olyan érdekesen mondta a szavakat...” A temetői öregtemplom falánál állunk a a pávás családdal (Bartus Petrovecz) és bár ez a mindenszentek! idő. ez a november elsejei gyorsan leszálló szürkület a hallgatásé, az emlékezésé, a virágok és a mécsek már-már túlcsorduló felvonultatásáé — nem vétünk semminek, ha éppen az elhunytakról beszélünk néhány gyors mondatot. Így idéződik meg itt a palóccá vált Porfin bácsit emlegetve Bartus Józsefné (veje, lánya, unokája körülöttünk, jó emlékű férje hirtelen halt két hónapja) elmondásából a gömöri—hon- ti—nógrádi patrióta magyar író. a nógrádi kalauz, Szombathy Viktor is éppen a hovatartozás oldaláról!^ Amikor meghalt, Budán lakó özvegye meghívót küldött a herencsényieknek, s éppen a legfiatalabb, Bartus Józsefné mesélőasszony unokája. Petrovecz Szilárd maga is népmeséket mond gyakor., ta) mondta ki a szót — el kell menni a temetésre. Így illik. Ott volt hát feketében (ami a rokonnak kijár!) a herenesényi pávakör, s amikor már mindenki elmondta a magáét s a gömöri maradék földet is rádobták az író koporsójára, behantolva a .sírt — a herencsényiek odaálltak mellé és elénekelték azt a szép palócdalt. ami az árva sírról és az édesapáról szól. „Viktor bácsi biztos elmosolyodott rajta szegény...” De Porfin bácsiról a másik idekötödő idegenről (Szombathy Viktor nagy barátságba keveredett a heren- csényiekkel, pedig gömöri volt), az „orosz sógorról” is csak beszélni tudunk itt. A maréknyi, zacskóba kötött hazai ’föld, ami mindenkinek kijár(na) hozza őket itt egybe a beszélgetésen halottak napján az egyre fényesedé temetőben. „Nagyon, szerette a feleségét' akinek voltak már gyermekei, az asszony váraljai volt, szép hadiözvegy, nem tudott az uráról semmit, hogy hol temették el...” Akkoriban, ami. kor még nálunk a sántákat, bénákat. idegroncsokat is mozgósították, úgy tizenhét végén, akkoriban, amikor Bartus János a „batajlon- stáb” morzésaként szolgált Taszinger parancsnok alatt valahol, akkor amikor beteg édesapja itthon teljesen eladósodott. akkor Pesten már Leninről is tudtak. Ha a K. u. K. cenzúra mindent megtett is azért, hogy azt a forradalmat, ami ránk is h.a_ tással lehet, hogy "azt a bé- kemanifesztumot amit a szovjet—orosz még a háború alatt képviselt komoly áldozatok árán is — eltitkolja, kisemmizze... Akkor Porfin bácsi itt a váraljai' szandai, herenesényi erdőirtásokon fogolyként dolgozva már régen békét kötött. Negyven orosz fogoly dolgozott az irtáson, egy ittmaradt örökre. Dorgotyel Pál herencsé- nyi gazda (mint a népmesékben) orosz szokás szerint méhészikedett. Sokan emlékezlek az első mézes kenyérre, amit tőle kaptak. Lehettek idők, fordulatok, Porfin végképpen herenesényi maradt. T. Pataki László (A felvételek az azerbajdzsóni együttes salgótarjáni vendégszereplésén készültek) Kulcsár József képriportja
