Nógrád, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
1988. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT NOGRAD 5 Indiánnyár Indiánnyár — mennyivel szebben hangzik, mint az, hogy „vénasszonyok nyara”... ! És egyáltalán hol is kezdődik az, hogy vénasszony vagy vénember? Nagymamakorban vagyok, de még jól emlékszem a saját nagymamámra, aki az én világra jöttémmel, 36 évesen lett nagymama, ö már akkor öregasszony volt. Haja szürkén őszült, mindig feketében járt, cipője is csak fekete gombos vagy éppen fekete magas szárú fűzős cipő volt. Nagyapa is negyven-egynéhányévesen hajlott háttal ment munkába. A szórakozásuk pedig egy kis, olcsó mozi vasárnap délutáni második előadása volt. Hol kezdődik az öregasszony? Egyszer olvastam egy novellát egy asszonyról, akinek ötvenéves korában elmaradt a havivérzése. Azt írta a novella szerzője erről a nőről: az asszonyban meghalt az asszony. A novella lehet tán húsz évvel ezelőtti, ma már talán a szerző sem írná le így. Megmosolyogjuk az amerikai vagy a nyugatnémet turistákat, akik között — különösen ilyenkor, kora ősszel sok az idősebb ember, hiszen az utószezonban a társasutazások is olcsóbbak. Megmosolyogjuk őket, mert a szemmel láthatóan idősebb nőkön fehér, vagy ne adj’ isten rózsaszín ruha van, a férfiakon is világos nadrág, rövid ujjú ing, az is tarka, színes, virágos, derűs. Ok már rájöttek, hogy nem öregíteni kell magunkat, hanem (túlzásoktól mentesen) ízlésesen fiatalabbnak látszani kívülről, és méginkább fontos ez — belülről. Mert a kettő összefügg. Még akkor is, ha netán a legfiatalabbak egy kicsit megmosolyogják, őket... (sárdi) Cromwell csatája Kot hű jelmezekben „játszák" újra Oliver Cromwell 1645- ben, Angliában, Naseby mellett vívott csatáját. Alsótold, a Cserhát szívében „bájoló szépségű” tájjal maga körül, egy déli—északi történelmi múltú kereskedelmi út mentén, öt társközsége gyűrűjében önmagát igazoló fejlődéssel (ha nem kevés gonddal is) az „ittélés” hitét sugározza másoknak is. Toldi Miklós legendájában osztozik a másik Tóiddal, a felsővel, s ' miközben mindig, máig volt közöttük némi rivalizálás-versengés — egyben megegyeztek» mindenkor, hogy az ősi Told, az eredeti-első „a Miklósé”, az éppenhogy kettejük között van nyomaiban valahol a téeszföldek felszíne alatt ma is. Több tucat, társadalmi erővel forgatott ásó kerülne elő azonnal, ha ezen múlna a régi Told feltárása, amiről szó van amúgy szakmai- múzeológiiai berkekben. Derűs bizakodás, ami ha igazolódik, miként Alsótold esetében történik napjainkban — már több is bizakodásnál ; egymást kereső-segítő jókedély, az összetartás- tartozás tudatos faluja ez a hely. Ahöl az utóbbi idő- beo vagy tizennégy családi ház épült (jelenleg éppenhogy három készülődik tető alá, elég nehezen, ha építőfát nem kaphatni sehol), ahol bár iskola nincs „hivatalosan”, hiszen a párthelyi- séget bérli a falu! a „kis- körzetesítést” mégis megcsinálták, élve talán elsőként azokkal a társadalmi, demokratikus jogokkal, amelyek ma egyre szélesedő körben terjednek. Alsótoldi nevezetesség nincs ugyan, ha műemléki szempontokat néz az ember, másfajta, élő és egyszerű mai és embermeleg annál több. A Nefelejcs utca (régi Hegyalja út) egyik házánál őzet nevel egy család. Valamilyen mezőgazdasági vagy erdészeti munka során talált rá a gazda, elhozta az elárvultat s most felnevelik, hogy, majd ha megerősödik, szabadon engedjék. Bébi (így hívják az őzba- kocskát) úgy viselkedik mintha kutya lenne. Szabadon kijár a kertekbe, és ha hívják, haza — jön. A régi Felsőszurdok alatt nyaraló pesti család — évről évre egyre „toldibbak” lesznek ők maguk is, egyre többet tudnak-akarnak itt, élni — a minap testületileg látogatta meg az őzet. A fiatalabbak közül többen biztosan nem láttak még őzet közelről, a kis bak meg most látott először pestieket, úgyhogy ebben a tevékeny csendben; amelyben itt-ott, valahol mindig szerszámzaj, fűrészsivítás, ka- szafenés hallatszik, mégis fejlődik s differenciálódik az élet. Nagymező felől gurulva be- és lefelé a falunak, balról az egykorvolt körjegyzőség, ma társközsége Alsó- toldnak, Cserhátszentiván mutatja magát teljes panorámával. Jobbról a téesz- major környékén egy hirtelen megugró kerek dombon ott, ahol kis facsoport tagf össze a Szentiván felől gyakran errerohanó szél ellen — állt a háború végéig az alsótoldiak temploma. Valahogy elbontották. Templomuk azóta sincs, van egy_ toi« harangtonnyuk a Nefelejcs utca ipszilon elágazásának tövében, benne a kis harang, tetején a faragott kereszt. Alsótoldon (s talán a felsőn is) mégsem harangoznak jó ideje, amikor délre fordul az idő. Csak, ha hajlottja van a községnek. Akkor húzzák meg a kötelet. Volt valami kis vita a harangpénz fizetése körül, ami nem rendeződött el, azóta nincs, aki meghúzza délben a harangocskát. A hívek Cserhátszentivánra járnak az ottani templomba, ott szól is a harang, ahogy illik deA környék, s talán a megye legszebb környezetében, a régi Veres-kúria épületében kapott helyet a toldi óvoda. lente, szól aztán Garábon is, meg talán minden máshol, éppúgy. Alsótoldon csend van délben is. Az idős címzetes esperes, Szabó István plébános úr a minap köszönt el a hívektől, tiszitelte-szeret- te mindenki és sokan- most már az új plébánost várják, s véle talán azt is, hogy a harangozás ügye is előre menjen (van rá remény bizonyosam). Eddig is és addig is másféle harang szól errefelé az emberekben. Az alsótoldiak- ban, S talán már azt sem lehetne kideríteni, hogyan, miikor kezdődött, ki volt az első, aki ezt a nem látható, s csak belül bongó harangot megtalálta, kötelét meghúzta először talán önmagában, aztán ki-ki meglelve a maga belső harangját, sorra csatlakozott ehhez az egyre erősödő sajátos és nem sok he- lven található „harangjátékhoz”. Az összetartozás megmutatása, amiként a régi időkben, á régi szokásoknak éppen ez volt a jelentősége, ma erős igény Alsótoldon és egyre több emberben tapasztalható. Téli sakkversenyek (Antal András helybeli kerámikus készíti ilyenkor a díjakat, érmeket, plaketteket, tálakat), öregek napja, nős-nőtlenek versengése a kis sportpályán, utána a híresen jó (Sándor Gyula kőművesmester főzte) birkagulyás és a tánc, zene a kiemelkedő pontjai az egymást kereső és megtaláló helybeliségnek. összetartó, jó szellemiségű ember sok van (ha akad ellenkezője is) Alsótoldon. S olyan is vagy tíz, akiben a harang szól a többiekért. T. P. L. Fotó: Kulcsár József Beszélő tájak Királyhágó returban ... Ö, a szent érzékenység! Ami nélkül az ember semmi sem lenne, vagy ha mégis valami, akkor egészen mást csinálna, minthogy sorra sort „skribol” hiú' reménnyel, hogy másokat is érzékennyé tud majd tenni... Annak a móc férfinak a tekintetét azóta sem tudom elfelejteni. A Királyhágón találkoztunk, fent, legfelül az ottani „restaurantban”. Sokáig nem értettem, mi rosz- szat tettem magam, személy szerint, hogy olyan gyűlölettel nézett, arrpi már öl. .. Negyvenen utaztunk, az egriek vállalták a csoport szállítását Csíksomlyóra és vissza, a nógrádi iroda állítólag nem merte? vállalni a romániai utat. A tarjáni induláskor azért így is volt részünk szinte kéjesen előadott fenyegetésekben a sofőr és az idegenvezető részéről (hogy ugyanis fni minden várható majd odaát), s hogy maga a valóság miként alakult — egészen másként természetesen — megírtam máskor. Most valamit inkább a kétszeri királyhágói találkozásról, s arról a vidékről. Köröstopa után már felfelé kapaszkodva esti fényben, a busz reflektorának pásztá- jában, csak a jellegzetes kőkorlát látható. Aztán Corni- tel-Báródsomos, ahbl a hirtelen vastagodó sötétségben áll ugyan valahol egy majd kétszázötven éves görögkeleti templom, de ez inkább csak tudható most. 'Megállunk fent, az 582 méter magas hágón, gyér fények az itteni kis szálló körül. A hirtelen esésű völgyek alszanak, a szálló ajtaja is zárva, előtte kolozsvári kamionok, s néhány sofőrforma ember a lépcsőkön ülve. „Csak itt állunk meg éjszaka, az országúton sehol...” mondja á mi sofőrünk hegyvidéki banditáktól tartva talán. Hallgatunk. Miért is vitatkoznánk ezen, elvégre az ő kezében a kormány. Az idegenvezetőnő (idegesvezető inkább .állandó és hiábavaló rettegéseivel) egyetlen lépést sem mer tenni a félhomály felé, s inkább csatlakozik hozzánk, férfiakhoz, vécét keresve, semmint egyedül lépjen akármilyen irányba. Mi csak megjáratjuk magunkat, a nő ott matat valahol a domb aljában, minket figyelve feszesen. A sofőrök szótlanul ülnek a lépcsőkön, megszállni nem akarnak, elindulni meg talán nem lehet. Nézik a téblábolást a kicsit fásult profi útonjárók modorában. Közülünk nincs hang feléjük. Mintha nem lennemit beszélnünk, s ha mégis, milyen nyelven? többségünk még köszönni sem tud románul. Miért állnak vajon szinte Kolozsvár kapujában ottani rendszámmal itt? Mi ebben a ráció? Jó egy óra múlva akár otthon is lehetnének. Talán a rendszámok és a napok nem egyeznek. Meg kell várniuk az éjfélt. Kivilágított kocsink körül vidámmá válik a lét, előkerülnek a pálinkás-pántlikás üvegek, jut belőlük az induláskor (természetesen üresen) a közeli kamion hátsó ütközőjére is. Az egyik sötét vezetőfülkéből a nagy vidámságra lekászálódik az álmos sofőr, ott szunnyadhatott eddig. Magyar cigarettát kér... „Eros. .. erős”. Erős bizony. Valaki nagyokat lépdelve mutatja „innen már Erdély”, s aki tudja, az tudja, hogy a többi még Bihar, a részek, a régiek persze, a mai történelem előtti partiumiak mögöttünk. Aki tudja, talán azt is ismeri, hogy ide nem mesz- sze délebbre fekszik a híresen gazdag (ásványi kincsekben, fában stb.) és sokáig hírhedten elmaradott Móc- vidék az Erdélyi-érchegységben — Muntii Metaliferi —, ahonnan ide fel, északnak, egyre többen járnak dolgozni. A vidék a hatalmas kiterjedésű erdőségekre is épülve fejlődött az utóbbi évtizedekben hihetetlenül nagyot, hiszen 1975—80. között a Mócvidék ipara megkétszereződött, miközben az ország ipari termelése ugyanabban az időszakban „mindössze” vagy 160 százalékos fejlődésen esett át, elsősorban persze intenzív oldalról. De éppen itt, a sokunk számára csak történelmi leheletű Királyhágón bővült a leglátványosabban a helybeli fafeldolgozó ipari bázis, s ugyanez mondható el a lejjebb lévő s már a Kolozsvár—Napo- ca felé vezető út mentén korszerű várossá előrelépő híres Bánffyhunyadra is. De ezek, a nagyrészt elszórtan működő és fejlesztés alatt lévő üzemek mégis elsősorban a férfiak munkaerejére számítanak ma is. A tervek arról szólnak, hogy a Mócvidék ipara az ezredfordulóig megháromszorozódik. .. Lépjünk hát néhányat, és akkor „onnan már Erdély”. Visszafelé jövet nappali fényben kaptatunk fel, a csúcsai Ady—Goga emlékhelyet figyelemre sem méltatva, a Királyhágóra, Kőrősfe- ketetó-Negreni mögöttünk mór, jön az enyhe szerpentin, s a látvány az örökzöld völgyekkel. Odafent megállva mindenki bezúdul aztán a most valóban nyitva tartó bisztrófélébe kávét inni, akármilyent, s persze valami erőset (pálinkát) a kora reggel tiszteletére. A lecsökkent idegenforgalom itt úgy mutatkozik, hogy csoportunkon kívül kivétel nélkül mindenki helybeli, környékbeli az asztaloknál, pultoknál. Ünnep utáni hétköznap van, odakint most is kamionok állnak, közöttük néhány nyugati rendszámmal, de idegent, más országbelit idebent mégsem látni. A néhány napos erdélyi körút megnyugtató tapasztalatai az idegen- vezetőnkre olyan hatással van, ami elsősorban a kedélyét érinti. Idegességével már nem tud mit kezdeni, ijesztgetéseit már senki sem venné komolyan. Később még próbálkozik majd a határátkelés előtt elgyengülő drámai jóslatokkal, de ő is tudja; nincs miért, nem hozunk élő (s holt) rackajuhokat, aranyrögöket lepecsételt bányákból. Nem hozunk semmit, csak az út szépségét, a csíksomlyói sok tízezres két- napi búcsújárás nyugodt emlékét, új erőt és hitet adó találkozások ízét székelyekkel, románokkal, felnőttekkel és gyerekekkel, borszéki nyaralókkal. Számomra a kávé akkor is kávé, ha más az íze a megszokottnál. Állandó utazás és csak csíksomilyói tartózkodás mellett odáig „fajultam”, hogy kockacukrot, azonnal oldódó kávét ettem és vizet ittam rá, tehát a királyhágói főzött „kávé” mindenképpen előnyben részesülhet. Valamilyen ez is volt, spongyát rá, inkább azt nézném, mit isznak a többiek, mi az a sárgás-arany színű pálinka, amit ők kortyolnak a pultnál? Boros ember reggel sem iszik pálinkát, igaz, hogy bort sem, ha igazán borissza. Így csak beleszagolok az egyik üres pohárba. A szomszéd asztalnál ül a társaság, rántottét esznek, mócvidékiek mindenképpen. A hozzám közel ülő nézi, mit csinálok. Szeméből kirobban a fekete gyűlölet. Milyen lehetek így szaglászva? A gesztus az ember. Félreérthető. T. Pataki László Akikben a harang szól
