Nógrád, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
»nO)»oJ>MW IRODALOM DUSA LAJOS: NYÁRFORDULÓ A nyár meghitt kis terroréban csak lenni rossz. A táj virul Szél fúj és az ostoba lomb rábólint: majd, csak boldogul. ltjt minden nélkülünk telik be, s velünk van tele minden ág. Vadmeggy nyög. Lent loccsannak szét kincsei, mint kis koponyák. Mert ilyen gyilkos termelés ez — rám alvad létem, miyt a vér. — Ki csak teremtni tud — az vétkes, s a rend nem felelős ezért. E kizökkent nyár virulása látszat — hogy áltassuk magunk. De mi éfünk be. A jó törvény megalázva is mi vagyunk. BÉNYE1 JÓZSEF: ÁGAK ÁRNYAI A hangya bámul térdemig s öregistennek titulál Szőlőkarók hegyére ült s vörösbegyet játszik a nyár A rög kezemben friss kenyér melege véremig vezet s istennek titulálom a Nap elé álló felleget A felbillent viszonylatok váltamra ülnek játszani és verítékes arcomig érnek az árnyak ágai Valahol ember születik A csoda ilyen egyszerű s utólag minősíthető Nyár lobog Sistereg a fű Megemelem a kerteket patakba pereg a homok s egy zsenge kukoricacsőn sorakoznak a verssorok TÖRŐ ISTVÁN: AUGUSZTUS Szemzésre való idő, adják héjuk a magoncok, a kert kiszáradt, puha szőlők, csurranó körték, fakuló lombok, Boldogasszony és István király, ünnep és kenyér, állam és szavak: halálos' szenvedély — kótyagosan erre gondolunk, fürdünk még pállott vizében, melyben pipálnak a halak, egy pillanat csupán: ez lesz a nyárból, megszikkadt patakmeder, porfelhős földutak, a csönd hazajár, feltölti a szívek kútját csikóként lobogó reménnyel. Szabó Ágnes: Tűzmadár INTERSYMPOSION A város a felhő alatt van Intersymposion címmel még szeptember 12-ig látó-\ gatható a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban az a képzőművészeti kiállítás, amely a nemzetközi művésztelep idei nyolc résztvevője Mátraalmáson készült grafikáinak jó válogatását mutatja be. Minden irónia nélkül mondom. sikeres volt az idei művésztelepi alkotótevékenység, büszke lehetne rá Salgótarján is. A Nógrádi Sándor Múzeum képzőművészeti gyűjteménye 50 művel gyarapodott. a művésztelepi gyűjteményrész így ma meghaladja az ötszáz alkotást. Egészen pontosan 1974-től a művésztelep indulásától 109 művész 540 művet hagyott itt. Mind a több mint félezer mű természetesen nem marad fönn az idő rostáján, egy része azonban nyilvánvalóan jeles munka. Ez a kérdés egyébként sem érinti mondandónk lényegét, ami arra irányul, valójában miért nem igazán a városé ez a művésztelep és ez a gyűjtemény sem? Félreértések elkerülése végett. a szervező intézmények, mindenekelőtt a múzeum mindent megtesznek annak érdekében, hogy jó gazdái legyenek ennek a telepnek. A gyűjteményt folyamatosan bemutatják, ez a mostani tárlat is mintegy két hónapon át tart nyitva, a múzeum igyekszik közönséget szervezni. Arról nem is szólva, hogy idén szintén kvalitásos művek jöttek ösz- sze a kiállításon, továbbá, harminc napon át sikerült nyugodt alkotói körülményeket teremteni a vendégek számára s már most. hívják a jövő évi résztvevőket. Jellegénél fogva, ez a művésztelep egy kis ablak lehetne a világra — legalábbis Európára —. ha akadna, aki igazán ki akarna nézni rajta. Az egyik művész, az azerbajdzsán Arif Aleszke- rov egyik kiállított lapjának címe éppen ez: Ablak a világra. Három kislány hajol ki az ablakon, bámulja a lépcsőn át a bárányfelhőn továbbkarikázó gyereket, aki a keleti házak mesés kupolái fölött játszik. Mese ide, színvonal oda. a szomorú valóság mégis az. hogy ez a másfél évtizedes művésztelep elsősorban mégis csak a múzeum ügye s legföljebb még néhány embert érdekel, senki mást, karikázó kisgyerek helyett akár kisangyalok is futkoshatnának a libegő felhőkön, nem igen akad, aki az ablakból utánuk bámul. Visszhangja nincs. Salgótarján zárkózott, az értelmiség távol van. még a művészértelmiség is — tisztelet a néhány kivételnek —•' közömbös. Pedig például a megyei művészeti tanács időnként tömegek képviseletében beszéli meg a telep ügyeit is, biztosítja támogatásáról a múzeumot. „Csak” a képviseltek tűnnek föl ritkán a látóhatáron. Ügy tetszik, a kultúra perifériájára szorult vissza, marginális kérdéssé vált a művésztelep, amit egyébként nem érdemel meg pedig — úgy néz ki — maga a kultúra sincs éppen a gondolkodás központjában. Egyre inkább valószínűnek látszik, hogy a szellemi bázis hiánya, amely tágabb értelemben is nyomasztó jeleit mutatja, a megye művészeti életében is mind súlyosabb gonddá válhat rövid időn belül, utoléri a művészeti rendezvényeket — köztük a művésztelepet is —. amelyek ily módon vákuumba kerülnek, libegni kezdenek, mint az azerbajdzsán festő felhői a föld fölött. Fölmerül a kérdés, megtörtént-e az utóbbi időben, s mindenekelőtt a mostani változékony helyzetben a művészeti élet folyamatossága feltételeinek végiggondolása? Ha jól emlékszem, Lóránt János festőművész volt az utolsó, aki pályázat útján került Nógrádba. de jópár éve ő is távozott. Hány műértőt és művészt nevelt föl a megyei zenei élet s a többségük hol ván? Hol vannak a hatékonyan vonzó műhelyek az irodalomban? Milyen az iparművészet pillanatnyi helyzete? A kérdések sorolhatók. A kérdések kérdése azonban az. miért nem vonzó Nógrád, miért bánik — enyhén szólva formálisan — a még itt élők egy részével, miért nem tud hatékonyabbá válni a műhelyek feltételeinek megteremtésében. Megnyugtató-e ebben a szférában is a formális figyelem? A végeredmény szerint nem az. Mátraalmási vendégeink jól érezték magukat harminc napig, értékteremtő munkával fizettek, értéket hagytak itt. Személyesen is megszólaltak lapunk hasábjain, műveik pedig várják az érdeklődőket a múzeumban. Hamarosan újabb nagy kiállítás. az országos rajzbien- nálé anyaga kerül a helyükre. Űjabb figyelmet érdemlő képzőművészeti esemény. Vajon, a város eseménye lesz? Reprezentációs alkalom? Vagy csak a legszűkebb szakmáé? Gyarapítja vagy legalább megmozgatja az úgy nevezett helyi szellemi tőkét? Vagy csak kellemes díszévé válik, önmagában jóleső érzést kiváltva szűkebb körben, lám, nekünk ez is van. Miként ez a mostani kvalitásos kis tárlat is a házak fölött libegő bárányfelhővel. rajta a karikázó gyerek sejtelmével? A város a felhő alatt van. Tóth Elemér Ketten ültek az ebéd- ' lőasztalnál a legkisebb fiúval, és szótlanul kanalazták a levest. A gyerek inkább csak turkált benne, ímmel-ámmal emelte szájához a kanalat, akkor is sokáig kelletlenül szűrcsölt, szemmel láthatóan nem ízlett neki az étel, egy-egy ilyen üggv el-bajjal elfogyasztott kanál leves után sokáig halászta a petrezselyem meg a főtt hagyma maradékait, a fehérrépa-karikákat, s gondosan kirakosgatta a tányér szélére őket. Ez az* ehetetlennek ítélt gyűjtemény csaknem körbe érte már a tányér karimáját. Az apa bosszús volt, de nem mutatta, igyezett úgy tenni, mintha nem venne észre semmit. Az anya dolgozni volt, így ő főzte az ebédet, s ez a hallgatólagos kritika egyáltalán nem esett jól neki. Mindez azonban csak a felszín, csak a látszat volt. Valami sokkal mélyebb, és teljességgel kéz- zelfoghafatlan hiányérzet fészkelte be magát a ben- siejébe, aminek valódi mibenlétéről az ég adta világon semmit, de semmit nem volt képes megtudni, aminek még csak a közelébe férkőzni sem volt esélye. A leves, csak ürügy, gondolta az apa, alapjában véve vélem, az apjával van baja. Dehát mi baja lehet? Az apa nem tudta, hogyan kezdeményezhetne olyan beszélgetést, amely képes lenne később a kérdés tisztázásának irányába kanyarodni. A mi bajod van lejáratott formulájával nem egyszer kísérletezett és vallott kudarcot már. Tudta, ha ki akarja fürkészni a fiú titkát, egészen más irányba kell elindulnia, csakis kerülő- utakon érhet célt. Az itt kínálkozó lehetőségek azonban mind egytől egyig meglehetősen visszateszi tóak voltak számára. Átallott volna a 'fiú fiókjában kutatni levelek, naplók, s más bizalmas feljegyzések között, a szobája ajtajában hallga- tózni, kémkedni utána. A titkok pedig máské_ppen nem közelíthetők meg. Igaz, így sem tailáVi. Minden titok abban a pillanatban, amikor lelepleződik, át is lényegül. Aminek sikerül a nyitjára jönnünk, az már egészen más valami, teljesen érdektelen tények, kotyva- léka. Logikával próbálkozni erkölcsileg elfogadhatóbb talán, de jóval kockázatosabb. Egyáltalán, milyennek kell lennie egy apának? Elég bizonytalan kiindulópont. A kérdés eddig nem érdekelte, most hát teljességgel váratlanul és felkészületlenül találta magát szemben vele. Nem csoda, ha tanácstalan volt. Honnan tudhatnám, milyen szempontok alapján ítél egy ilyen gyerek? A külső, a belső tulajdonságok dominálnak-e, a szubjektív megítélés vagy a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely..., vagy mindez együtt ..., vagy ... ? Sokszor az is előfordul, egészen egyszerűen, a szagokkal nem tud meg- békélnii./ Az arc borostája idegeníti el. Emlékezni vélt, ő gyerekkorában a lúdtalpatokat nem tudta elfogadni. Még anyjára is neheztelt miatta. Hogy miért, erre máig nem volt képes rájönni. Rejtély maradt számára. Ha jobban belegondolt, ő maga se talált semmiféle olyan tulajdonságot magában amivel bárkinek is imponálhatna. Megszokta a hibáit, megtanult élni velük. A gyerek rossz kedve nem enyhült. A félbehagyott ebédtől fölállva szó nélkül bevonult a szobájába. Az apa nem kiabált utána, mint máskor szokta, nem rendelte ki mosogatni, az asztalt lerakni, hozzálátott egyedül a házimunkához. Nem volt lelkiereje egy esetleges veszekedéssel tovább feszíteni a húrt. Ideológiát is gyártott mindjárt a pillanatnyi elhatározásához. Hagyni kéne, hadd használjon ki bennünket, hogy aztán a későbbiekben is megtudja majd követelni ugyanezt a szolgálatot másoktól, igényt tartson az előjogokra. Ha most kiölöm belőle ezt a vérszívó magatartást, a későbbiekben már nem jut érvényre soha. Azt hiszem, úgy hívják: önérvényesítés, vagy ha fennkölitebbek akarunk lenni: tehetség. A képességek önérvényesítés hiányában semmit se érnek, tulajdonképpen nincsenek is. Ha méltányosságra nevelem a gyereket, kiszolgáltatottságra nevelem. Nincs más út, választanod kell, szolga leszel, vagy úr, gyilkos vagy áldozat, bárány, vagy farkas,.. Nem is kéne sokat erőlködnöm, hiszen minden gyerek született kényúr, úgy érzi, joga van a szüleit a végsőkig kihasználni. A legnagyobb lelki nyugalommal vonul vissza most is, elvárja, hogy én mosogassak utána, amíg ő odabent a kedvteléseivel foglalkozik. Az apát elöntötte a keserűség. Már-már föllázadt: nem, ezt nem tűröm 1 tovább, a saját házamban. . . Aztán jobb belátásra tért. Eh, igaza van, igaza, százszor is igaza. Ö még viheti valamire, nekem meg már úgyis mindegy, önként fogadni el a vereséget, hajolni bele a szolgaságba, adni fel önmagunkat, az önmegvalósítás valamikori ábrándját, most érezte először, ez is okozhat örömet. Közben kinyílt a fiú szó-, bájának ajtaja, a gyerek be- somfordált a konyhába, és megállt az apa mögött: — Tudom már, mi akarok lenni — mondta a fiú. Az apa pillanatra abbahagyta a mosogatást, és kérdőn nézett a gyerekre. — Miniszterelnök — bökte ki a fiú. — Miért — kérdezte az apa. — Hogy mindenkinek én parancsoljak. — És mit parancsolnál? — Amit te mondasz. — Nem — fordult vissza a mosogató fölé az apa — az nem lenne jó. Már a gondolatától is megrettent annak, bármilyen légből kapott gondolat volt is ez, hogy ítélkeznie kell. A háta is beleborsózott amikor arra gondolt, mi lenne, ha egyszer tényleg minden, de minden rajta múlna. Ha annak árthatna, akinek csak akarna. Visszafizetné-e akkor a kölcsönt, a sok megalá zta t ást, igazságt alan - ságot, vagy megbocsátana? Nem, egyáltalán nem vágyott erre a választásra. Végleg félbehagyta a mosogatást, megtörölte a kezét, visszafordult, és belenézett a fiú csalódott, kerekre nyílt szemébe. Elszorult a torka. Istenem, bát ez volt az a titok, ez lett volna, ami miatt... Segíteni akart nekem. Én meg képtelen voltam elfogadni. OLÁH JÁNOS: Apa és fiú
