Nógrád, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

1988. AUGUSZTUS 20., SZOMBAT NOGRAD 9 Napi dolgok Balassagyarmat tricentenáriumára MARX NYOMDOKAIN « ósa Ferenc * másik ember „Csak háromszáz év? S a többit eltagadnánk? S külön­ben is, 'hol van az még, 7tol van 1890...?” — mondta a minap egy ifjonti gyarmati polgár, aki kora szerint nem igen tud sem 'felőre sem (na­gyon) hátra tekintgetni. öt a legközvetlenebb ma és ■ hol" nap érdekli elsősorban. Le­het így más is ezzel a há­romszáz esztendős újratele- pítési, újraéledés] s abban meg éppenséggel végleges városi évfordulóval; Végleges, mert mint az is­mert (ha ugyan az), két év múlva kellene méltó módon megülni megyei-országos szinten az Ipoly menti vá­ros újratelepítésének tricen- tenáriumát. Amikor ez a ma­nőver sikeresen lezajlott, mert volt előtte tán’ több is, 1690-et írtak, s Gyarmat még „puszta városként” volt is­mert a levelekben említőd- ve s az okiratokban. Olvas­hatni erről több-kevesebbet a sokat és méltán dicsért vá­rosi monográfiában, de iga­zából nem eleget. ☆ Az meg, hpgy mennyi idő van még hátra — csalóka tünemény. Igazán csak történelmi íze­lítőül. hogy az ember rá­kapjon a gondolatra; de jó lenne valóban minden ér­telmes városi és nem városi erőt összefogni a forduló­ra.— a török kiűzetése utáni évtizedekben járunk, előtte esett meg az a sors, ami jel­lemző volt a hányatott1 sor­sú haza sok más településé­re. Kicsire és nagyra (a kö­zelben például Szügyre. épp­úgy puszta volt, mint Gyár­imat) — a lakosság elmene­kült. házai porig égtek. Az 1670-es urbárium ezt így rögzíti a várostörténeti monográfia tolmácsolásában „Ezen Gyarmath városa el­pusztult, mivel mellette vég­ház építtetett.” Más szóval a vár nem megvédte — köz­vetve oka volt a város pusz­tulásának. A lakók elbujdos­tak. a közeli Újfaluban így telepedett meg például Paloj- tai Péter és fivére András, s ugyanígy került oda a pusztává vált Gyarmatról Magyar János is... E néhány polgárnév. s ve­lük a többi, az okiratok ta­rtóságában maradt ránk. ér- , demük szinte semmi viselő­iknek, ha a nagy tetteket nézzük. Érdemük mégis az, hogy éltek, megőrizték ma­gukat és volt egy pont. ami­kor visszatértek, várost épí­tettek maguknak és a mának •— az akkori jövőnek. Ennek lesz tricentenáriuma 1990- ben. Erre készülni talán már tegnap is (késő lett volna. ☆ A mai város, ahogy min­den időben múltjából is épít­kezett. most újra egyesíthe­ti erőit; szellemit, csökke­nő arányú anyagit, egyesít­heti újra mindazt, ami min­den viszályos időn átmen­tette értékeit, polgárait. A város, amely sokszor pusz­tult és még mindig él. sőt, ma él talán az újabb korok­ban figyelve múltjára a leg­kitelj esedettebben, most ta­lál magára újra iparban, is­kolai karakterében, művelő­dési szféráiban. öntevékenységének ma • és holnap lesz igazi rangja — erre aZ alkalomra is felké­szül majd. Hárorpszáz évvel ezelőtti nevek sorjáznak a történelem lapjain; Szunyogh Gáspárné orbovai Jakusith Kata a földesasszony, aki 1690-ben Büdetin várában adta ki az öt pontban fog­lalt telepítölevelét. Aki északról felvállalta (Salgó­tarján betelepítésének is fő­embere volt!) Puszta-Gyar­mat újraélesztését, telepesek­kel történő benépesítését hároméves adókedveimén •• l ígérve mindazoknak, akik vállalják a délre költözést és az új életet. Űj környezet­ben, lepusztult vidéken; el­bujdosott és újra visszaszi- várgó ősgyarmatiakkal együtt. Hát, csak ez az egyetlen arc, az újratelepítő földes­asszony (összeveszett később a városiakkal, bérleménye- it Balassa Gábor vette át) monografikus portréja a kor­ba ágyazottan az akkori küz­delmekkel. az újra erősödő élettel, annak dokumentu­maival milyen szép munka lehetne nyomtatásban! Hát igen. a tanulmányok az eltelt háromszáz évről. S a tanulmányokat megrende­lők, a múzeumiak, levéltári­ak. művelődésiek itt és más­hol. Pesten vagy Tarjánban élve és kelesztve az alka­lom jó kihasználtságának ma még alvó ügyét. A sorom­póba állítható szakemberek megtalálása, menedzselése, biztatása; a közös gondolko­dás-tervezés alkalmi (még nem létező!) egyesülete, a koordinációt elsősorban alul­ról figyelő társadalmi erők felfedezése, pártolása.... Pártolása és aztán időbe­ni összefogása mindennek, ami terv. készülő(dő) mun­ka, eseménynek való érték- felmutatás — legyen szó kép­zőművészekről^ alkotókról, írókról-költőkről. múzeumi­levéltári vagy „csak” magán­erős gondolkodókról. Terve­zett városképi dokumentum albumról, tervezett gyarma­ti egyesületi életet bemutató tárlatról, a megújuló múze­um elé valóban illő! disz­kóiról. elképzelt tudomá­nyos ülésszakról. ☆ Háromszáz évre két év? Talán már nem is elegendő... (T. Pataki) Arató­ünnep (Cfev. Bácskái Andrásné naiv művész temperá­ja) A verejtékes, kaszafén hangú, szúrós-törekes nyá­ri munkát, az aratást, Csak később illesztette azokhoz a hajnalokhoz, ráikor kóco­sán, tágra nyílt szemmel nézte gyöngyöző homlokú anyját, amint a tekintélyes dagasztóteknő felett hajla­dozva dömöszkölte a lágy kenyértésztát. A szaggatás műveletét már a karos ló­cán kuporogva tartotta szemmel, s míg a massza kelt, duzzadt a fehén vá­szonnal letakart szakajtók­ban — ki tudja hányadszor — a tanító szavakat hall­gatta: — Olyan langyos legyen a víz, amivel a kovászt fel­vered, mint a nyári patak vize. Este készítsd, s mire kel a nap, már izzón a pa­rázs a kemencében. A da- gasztást abba ne hagyd addig, . míg a .,padlásról” nem csöpög a víz, meglásd, akkorra már a kezed is tisztul! Míg ezeket mondta, a szénvonó lapáttal kicsit hátrébb igazgatta a kemen­ce parazsát, s betette sülni a két óriás lángost. Alig té- rült-fordult s már csapkod­ta a tenyerét, fújogatta a lopogósra pirult, forró reg- gclirevalót. Azután füstölt Hajnali szertartás szalonnával, fokhagymával bedörzsölte, s egyiket tré­fálkozva a kuksoló legki­sebb kezébe nyomta: — Edd hamar, csak vi­gyázz, a kezed le ne törje! A sürgés-forgás még nem hagyott alább: anyja vizes tenyerével simítgatta a nyers kenyértésztát („attól lesz ropogós!”). Akkor már a kemence ajtaja előtt kis halomban pislákolt a pa­rázs, aminek az utolját nedves pemetével (vékony rúdra kötözött kukorica- fosztással) seperte ki. Mindenki talpon volt már, mire a negyedik, -kerekfor- ma, barnás héjú'kenyér is ott illatozott a konyhaasz­talon, s csak amikor telje­sen kihűlt, akkor takarták le vászonnal gondosan, hogy ne szikkadjon. Az apa min­dig állva szegte meg, s előtte pici keresztet rajzolt szokás szériát az alsó héjá­ra. Szegett végével kifelé a világért sem fordította vol­na. „Bajt hoz a ház népé­re” — mondogatta, ha va­lamelyik gyerek gondatla­nul mégis úgy tett■ — No nézd csak, ez a fa­latka biztos nem fog ki raj­tad — biztatta a nagyapa a csintalan kicsiket. Nem szidott, kérlelt, és szavának legtöbbször volt foganatja. Nyár volt, dologidő. Elfo­gyott a forralt tej, a karéj vajas kenyér, s indultak a határba. A nagyobbik lány­ka a kötélnekvalót rakos­gatta, s várta, hogy delet harangozzanak. A kibontott kendőből hideg sült szalon­na, sós uborka került elő, meg likacsos fehér kenyér. Fa árnyékába húzódva né­mán eszegettek. Az idő­sebbje a jó gazda szemével az aranyló-ringó, még lá­bon álló kalászost, a kévé­ket, csomókat — a gabo­nát — méricskélte: vajon lesz-e az újbúzában elég sikér. Az ifjabb a kiper­gett barna szemeket nézte, nagyokat harapott és mo­solygott valamin. Nyár van, süt a nap, s milyen jó ez a kenyér! A legkisebb lop­va anyjára tekintett, s sze­mében ott csillogott a haj­nali szertartás fénye. Mihalik Júlia .alak koruk előtt járnak. Nem ..... saját akaratuk­b ól. Hiszen aki más, netán több, mint a többi, annak mérhetetlen p megpróbáltatása, az akadályoztatása és a ’szenvedése. Kitű­nőségünk eredendő szellemi képességeket fel­tételez. Szókratész, Jézus, Húsz János, Giordano Biuno, Petőfi, Marx Károly, Kun Béla, Bu­harin... Nevek a történelemből... S, meny­nyi nevet nem ismerünk, mert viselőiknek nem adatott meg a közfigyelem középpont­jában élni. E „névtelenek” az előbbiek iga­zának cáfolhatatlan tanúsítói. Másképpen: fejlődésünk hétköznapi építői. Személyük olyan, mint az ismeretlen katonáé, akiért az örökmécses ég, aki nélkül nem nyerhető meg semmiféle háború. o Háborút írtam, és a békéről akarok be­szélni. Azokról a gondolatokról, amelyeket Kosa Ferenc A másik ember című kétrészes filmjében elementáris szellemi és érzelmi erővel fogalmaz meg, amelyek még pár esz­tendővel korábban is szentségtörő, ellensé­ges gondolatoknak számítottak. Ugye, emlé­keznek a régi római mondásra: „Ha fcfékét akarsz, készülj a háborúra.” És a háború előbb-utóbb be is következett. Tudós emberek állítják, hogy az ■ emberi­ség írott történelme alatt több mint tizen­négyezer háborút vívtak, és legalább annyi­an pusztultak el ezekben, mint amennyien jelenleg benépesítjük a földet. Nemrégi­ben tettel# közzé egy amerikai felmérést, amely szerint napjainkban földünkön két és fél tucat háború dúl... Európában 43 esztendeje béke honol! o A háború antihumánus voltának a felis­merése, több ezer éves, és az európai ember­hez kötődik. Ennek ellenére az emberiség történelme nem más — egy bizonyos aspek­tusból —, mint ádáz, véres harcok össze­mosódó, egymásba gabalyodó sorozata. Mert az emberiség egyes csoportjai csak ily mó­don gondolták és akarták problémáikat rpeg- oldani — mindig mások rovására, soha­sem másokkal összefogva, egymást erősítve. ' Amióta létezik a háború esztelenségéneik a felismerése, azóta léteznek olyanok, akik szót emelnek és —, mily abszurditás — harcolnak (!) ellene. Bartók Béláról mesé­lik, hogy amikor megtudta, negyvenöt kilo­gramm -alatt nem vesznek be senkit katonának, gyorsan elkezdett fogyasztani,, csonttá és bőr­ré aszott, csakhogy ne kényszerüljön az ál­tala méltatlannak tartott (első) világhábo­rúban részt venni. S talán megjegyeznem sem kellene, hogy ez a tette sokak szemében hazaárulással ért föl. Háború és béke. kérdésében az állásfogla­lásra a történelmi és a technikai ismgtet tanít. E kettős szoríttatás vezette el Kosa Ferencet is a fegyveres harc, a háború tel­jes tagadásáig. Jórészt személyes tapaszta­latai sűrűsödnek A másik ember című film­jében, amint erről szólt is a mű salgótar­jáni bemutatását követő beszélgetésen. A halál sohasem válogat. Nem válogatott a második világháborúban sem, amelynek utolsó napjait vitte filmre a rendező, és 1956 zűrzavaros októbere sem,, amelyről sgintén vallomást tesz Kosa Ferenc. A halál megtalálja á bűnöst éppeín úgy, mint az ártatlant, letaglózza a bátort meg a gyávát, a férfit vagy a nőt, a felnőttet és a gyere­ket. Akkor, hát, hol az igazság? Egyáltalán lehet-e igazsága a fegyveres harcnak? A halál több szívszorító esetét bemutatja a rendező. Közülük a legelgondo!kodtatóbb: az ávéhás halála. A film értelmiségi főhőse véletlenül találkozik egy rejtőzködő állam- védelmis tiszttel az elhagyatott templom pad­lásán. A tiszt, hogy biztonságosan hazatér­hessen, fegyverrel kényszeríti az egyetemista- ifjút polgári ruháinak átadására. A csere után az utcán látjuk őket, amint elől megy feltartott kézzel az ávésnak beöltöztetett fiú, utána rászegezett puskával, a civilbe bújt tiszt. 1956-nak azokban á napjaiban nem volt ajánlatos államvédelmis unifor­misban mutatkozni. Csakhogy november elejére újraszervező­dött a szocialista hatalmat védők ereje is, és Budapest utcáin —, ha gyakran álcáz­va — észrevehetővé lettek. Az említett két szereplő a képviselőikbe botliik, korábbi ávéhásokba, akik vélt társuk védelmében felszólítás nélkül lövik le a civil puskást, vagyis saját harcostársukat, és csodálkozva robognak el mentőautójukon, látván, hogy a megmenekítettnek esze ágában sincs velük la tani. Érthetetlen szituáció.. í Ebben a jelenetben minden összegabalyo­dik, hogy a végén világossá váljék az alko­tói üzenet: 1956 őszén áldozatok voltak mind a két oldalon, azok között is, akik a Ráko- si-rendszer ellen fogtak fegyvert és azok között is, akik védekezni kényszerültek. Ha mostanában mind többet beszélünk demok­ratikus szocializmusról, akkor a Rákosi- korszak társadalmi berendezkedéséire és gya­korlatára a szeme 1 vi*)diktatorikus szocializ­mus megnevezés illik. S, akik fegyvert fog­tak a védelmében, azok többsége nem ennek a rendszernék a visszaállításáért hullatta veiét, hanem a személyi kultúszos torzulá­soktól megtisztított néphatalomért. Kosa szerint az emberiség történetében — az ókor óta •— két magatartás- és visel­kedésforma vezérfonalként húzódik - végig r Kreóné és Antigonéé. Vagyis a csak önma­gát mércének tekintő, illetve a másikat is partnerként kezelő emberé. Kreón nem is­meri el egyen rangúként a hatalma -ellen fel­lépőket, mert demagóg, diktátor; míg An­tigoné demokratikus szellem, s függetlenül a politikai tartalomtól, a másként gondol­kodóban és cselekvőben észreveszi a jót, az embert is, és ennek megfelelő, tisztessé­ges bánásmódot követel a lázadónak is. Antigoné alapelve —, mely túlmutat a konk­rét meghatározottságokon, történelmi korokra átívelő — egyetemes érvényű, erkölcsi nor­ma, s nyugodtan fogalmazhatjuk: társada- lomszervező erő. Kari Marx irta egyik művében: „... a leg­nagyobb emberi gazdagság a másik ember iránt érzett szükséglet.” Ez harmonizál An­tigoné felfogásával, aki az egymás kezétől elesett testvéreit, ha eltérően gondolkodtak is, egyformán, azonosképpen szereti —, mert emberi lényegük szerint képes mindkettőt megítélni. Marx gondolatából logikusan kö­vetkezik ugyanez — csak eddig különöseb­ben nem hangsúlyoztuk. Ha ugyanis elte­kintünk a homo sapiens történelmi^ társa­dalmi, gazdasági és egyéb meghatarozottsá.- gától, s csupán emberi lényegére — például érzelmeire — koncentrálunk, akkor képesek vagyunk (leszünk) a másik emberben önma­gunkat felismerni és becsülni. Marxnak, hogy erre rádöbbenjen, nem volt szüksége olyasféle fenyegetettségre, mint amilyenre korunkban tettünk szert: a nuk­leáris háború lehetőségére, az ismert világ elpusztíthatcságára. Mmket ez a fejlettségi szint segített hozzá, hogy felismerjük — amit aztán Izla.nd fővárosában, Reykjavíkban a szovjet—amerikai csúcstalálkozón két esz­tendeje írásban is foglaltak —, győztes világ­háborút nem lehet vívni. Egyik félnek sem. A két ellentétes társadalmi világrendsze’- nek —, ha tetszik, ha nem — egymás mel­lett kell élnie, és békés módon bizonyítania életrevalóságát. Persze amíg ez nem vált hivatalos állásponttá, addig gyanús volt min­den efféle gondolat. Ezért vádolhatták és bé­lyegezhették meg Kosa Ferencet i,s a már említett apolitikussággal, pacifizmussal. o Kosa Ferenc több mint húsz éve van a filmrendezői pályán, s kilenc egész estés fil­met forgatott. Szinte nincs filmje, amelyik születését és bemutatását- ne kísérte volna aggályoskodás, Mert Kosa „nehéz ember’* — azt hajlandó megrendezni, amit gondol, amiben hisz. Nem törődik a hírnévvel, a hivatalos elismeréssel sem. Amikor az egyik miniszterhelyettes azt tanácsolta neki, ne forgasson filmet, és akkor megkapja a Kos- suth-díjat, inkább nemet mondott. Kosa első filmje, a Tízezer nap már 1965- ben kész volt, de csak — a befejezését több­ször átrendezve — 1967-ben került közönség elé. (A cannes-i nemzetközi filmfesztiválon- díjat kapott.) Aztán ez a késés többször megismétlődött a későbbiekben. Friss műve, A másik ember már az ősszel készen volt, de a nyilvánosság elé csak a februári magyar játékfilmszemlén jutott. Akkoriban hallani lehetett arról, hagy ennek a Kósa-filmnek is „kalandos” útja lesz, amíg a mozikba kerül. Szerencsére nem így történt — a vártnál gyorsabban és mélyrehatóbban következett be a politika erjedése, a változás. A filmrendező egyik barátja Nagy László volt. Neki sokat köszönhet Kosa. Vallomása szerint a költő volt az, aki hajdan, válságos óráiban mellé állt, és újra erőt, hitet adott neki. Mert bizony ő is eljutott arra a pontra, mint oly sokan, hogy ha igazságosan és tisztességesen nem megy az embernek, ak­kor ne menjen sehogyan sem. Nagy László gondolatát az emberiség ed­digi történetére vonatkozóan Kosa Ferenc teljesen a magáévá tette — eddig az előtörté­netünket éltük. Egymásra acsarkodással, háborúkkal. Az emberiség igazi története ezután következik. Ez már nem a háborúké, hanem a megértésé és az együttműködésé, a humanizmusé, a marxi „legnagyobb em­beri gazdagság” története. ­Higgyük és reméljük, hogy mindez nem utópia... Sulyok László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom