Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

/ Valle Rosemberg: Dzsem­tálaló (ezüst, 1911) A finn t < forma Nemcsak Európa, a világ is nagy elismeréssel adózik északi rokonaink, a finnek formatervező művészetének. Ez az elismerés persze na­gyon is hétköznapi módon mérhető: a finn tárgyak el­adhatók, sikerük van, utá­nozzák őket, vagy legalább­is hatásuk van, stílust te­remtettek. Gunnel Nyman: „Gyöngy­sor" váza (fúvott üveg, 1948) Magyarországi hatásuk • "* nemcsak a rokonság miatt szivárgott be; vannak ennek kézzelfogható, kita­pintható egyéb gyökerei. A finn lét a világtörténelem során többféle hasonlóságot is felmutat. Északi rokona­ink háromszor akkora te­rületen élnek, feleannyian, mint mi. Az „ezer tó orszá­gában" ezernél jóval több tó, sziget van, a partok ta­goltsága még a közel lakókat is messzire . választja egy­mástól. Egyébként a világ legészakabbra fekvő orszá­ga. Népművészete, amely sér­tetlenül mentődött át az ipa­ri sorozatgyártásba, azok­ban a közösségekben ala­kult. amelyekben, egy-egy tanyai település köré ren­deződve nagy családjaik él­tek, megtermelve és elfo­gyasztva termékeiket, az ész­szerűség és célszerűség szel­lemében alkotva mindazt a tárgytömeget, amelyre szük­ségük volt. És megörökítve, megőrizve. Legfontosabb termékük, — ma is — a fa, a fából készült tárgyak gar­madája A huszadik század — és ez sem elhanyagolha­tó tényező -L- meghozta az ország önállóságát is. Az ön­álló tanyai gazdaságokból egyre többen kerültek át a városokba, s magukkal vit­ték génjeikben, tenyerükben azt a gyakorlattá nemesült tudást, amit őseiktől örököl­tek. Sértetlen volt ez a ta­pasztalat, s egységes. Ha a magunkéhoz hasonlítjuk: a tanyáról kikerült emberéhez hasonló, de,mégsem hason­lítható. A finn formatervezés a múlt század végén, s azóta megrendezett világkiállítá­sokon lépett ki Európa, s a nagyvilág elé Ezek a sike­res bemutatkozások adtak mindig újabb lökést a finn formatervezésnek. A legkisebb finn haszná­lati tárgyat is két lépték ha­tározza meg: a tájé és az emberé. A táj — és annak anyagai, elsősorban a fa — meghatározó tényezője épí­tészetüknek, Az épület min­dig ugyanazzal a szemlélet­tel, a táj, a különböző tájba illesztés igényével születik. A finnek soha se készí­tenek absztrakt épületet. Ha kell sziklára tervezik — mint a Marimekko gyárat — ha kell erdő közepére, anélkül, hogy egyetlen fát is megsértenének, vagy tó partjára, ahol az öböl adja a szauna „kifutóját”. A bel­ső tér, annak bútorai, hasz­nálati eszközei úgy készül­nek, hogy lakóját a legjob­ban szolgálják. A legna­gyobbak azért tudták „ha­zaszelídíteni” a világ leg­fontosabb építészeti irány­zatait is. Alvar Aalto pél­dául megteremtette a funk­cionalizmus finn változatát, a táj és az ember léptéké­nek, arányainak figyelem- bevételével. Nem véletlen, hogy nemcsak építészként, bútortervezőként is a leg­nagyobbak egyike, rétegelt hajlított fából készült búto­rait ma is gyártják. De ter­vezett virágvázát — a Hul­lám elnevezésűt például —, amely az emberi szemnek szép. a virágnak meg a leg­kellemesebb elrendezést biz­tosítja. Az üveg készítéséhez is rendelkeznek a finnek a két legfontosabb dologgal: alap­anyaggal és — északon él­vén — modellel. Tapio Wirkkala, Kaj Franck ter­veiben, Timo Sarpaneva üvegeiben ott a jeges kris­tályvilág, az átlátszó, gyön­gyözően, jégcsaposan meg­fagyott természet éppúgy, mint az illeszkedés az em­beri kézhez, a használathoz. A textilek a hideggel bir­kózó emberek életében kü­lönös testközeli szerephez jutnak; a csíkosán szőtt raanu, a hosszú szőrű ryijy (rüjünek ejtik), vagy a tex­tildarabkákból varázslatos mintákkal összevarrt patch- work takarók ma részben tovább élnek, részben meg­változott formában divato­sak. A Marimekko cég — a szó azt jelenti „Mari kis ru­hája” — főleg nyomott anyagot készít, deezenvisz- szahozza a csíkos, a kockás mellé a természet ezernyi színét, virágát. És a nyo­mott textil, amely pamut­ból, lenvászonból készült, képes még az északi féléves sötétségbe is visszalopni va­lamit a rövid nyár hangu­latából. Az Iparművészeti Múze­umban vendégszerepei most egy finn kiállítás A finn for­ma címmel. Okos elrende­zésben az oldalt futó sorban láthatjuk a legnagyobbakat: Aalto, Franck, Sarpaneva, Wirkkala, és a Finnország­ban élő japán textiltervező Ishimoto, valamint a tex­tiltervező Dora Jung mun­káit is. És a múzeum középső te­rében kinyílik a virág. A fi­atal nyomottanyag-tervező, Inka Kiváló virágoskertje: kevés minta, rengeteg, kü­lönböző karakterű színösz- szeállítás tanúskodik a finn forma egyszerűségében is határtalan lehetőségeiről, ar­ról. a jókedvről, amelyet a természettel való ilyen ma­gas fokú azonosulás teremt meg számukra. Tordai Aliz Méltóságunkról Ahhoz a nemzedékhez tartozom, melyen belül mindenki átélt két-három horrorre­génybe kívánkozó szörnyűségét. Áldom az emberi szellemnek azt a mechanizmusát' mely a feledés ködét teríti a kiváltképp fáj­dalmas élményekre. Majdnem valószínűt­len, de igaz, élénkebben és részletezőbben él bennem annak a húsvéthétfőnek, az emlé­ke, midőn elsőízben indultam el locsolkod- ni, mint a fél emberöltővel későbbi döbbe­netéin, amikor szőnyegbombázás puszította el fejem fölül a gyárat, ahol kenyeremet ke­restem. Pontosan rögzült bennem az óra, midőn szeretett thnárom okos szavával kul­csot adott az akkor még korántsem klasszi­kusnak számító József Attilának ilyen sorai­hoz: „..Az én vezérem bensőmből vezérel, Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat!” » És ha a minap nem látok a postán sorba- állni egy csenevész, vénecske embert, már el is felejtettem volna, hogy az egyáltalában nem bensőből vezérlő férfiú idején bevág­tak engem egy lefüggönyözött autóba, meg­bilincseltek, pápaszememet levétették ve­lem, fekete okulárét tettek a helyébe, s ha­marosan egy kihallgatótiszt elé vittek. An­nak asztalára kirakatták zsebeim tartalmát. Akkor már levették rólam a fekete szemüve­get, s egyszercsak bejött a postán most lát­ható harcos, és e szavakkal vágta zsebre az öngyújtómat: „Ezt az alakot úgyis föl­akasztják. minek ez neki”. Csodás véletlen következtében fölakasztatásom elmaradt, de egy pillanatra, most fölötlött bennem a pos­tán, mi volna, ha odalépnék a derék nyug­díjashoz, e szavakkal: „Nem adná vissza végre az öngyújtómat?” De az ember szentimentális. Megszántam a nyomorultat, mert hallottam, amint szol­gaalázattal imigyen fordult a kezelőhöz: „Kisasszony, tisztelettel, nincs nálam annyi pénz, haza kell szaladnom még nyolc fo­rintért...” Tehát megcsöndesítette bennem az idő an­nak a krimibe illő epizódnak a zaját. Vi­szont van egy sokkal korábbi élményem, melytől holtomig nem szabadulok... Tizen­két éves voltam. Anyám egy úriháznál mo­sott reggel héttől vacsoraidőig. Három pen­gő, és a koszt volt a fizetsége. Este elébe ballagtam. A házigazda éppen fizette anyám­nak a napszámbért. ö meghajolt mondván: „Köszönöm nagyságos úr.” És kezet csókolt a harminc nemtudomhány éves ember­nek... »Kijöttünk az épületből, s én, aki már tizenkét esztendősen is olvastam egyet-mást a társadalmi egyenlőségről és egyenlőtlen­ségről, dúltan fordultam anyámhoz: „Kezet csókolni ennek a mit tudom én kinek?... Én fölgyújtom a házukat.” „Irni-olvasni alig tu­dó, és a társadalomtudományokról mit sem sejtő anyám fáradt-szomorúan intett le: „Ugyan, ugyan, és akkor hol kereshetnék kis pénzt, fiacskám?...” A lecke szörnyű volt, és megszégyenítő. Pedig később a történelem végiggyalogolt a hajdani nagyságos úron, s beláttam, volta­képpen puritán, tisztességre törekvő ember volt, aki csak a históriai színjáték által reá­tukmált formaruhát és formaviselkedést hordozta személyiségén. És egyetértő bele­nyugvással tűrtem, hogy anyám az ötvenes években az én keresményemből dugjon oda kisebb összegeket, az úr nehéz sorba zuhant özvegyének. Emberméltóság... A gyakori emlegetés mintha elnyütte volna e szó valóságos tar­talmát. Talán másnak is föltűnt, hogy a nemes csengésű szavakra ritkán rímelnek derék cselekedetek. Míg idővel eljut az em­ber annak belátásáig, hogy végtelen hosszú történelműn!^ során az emberi lét nagysze­rűsége általában szólam maradt, s megre­kedt a szépszavú álmodozók köteteiben, a gyakorlat pedig más erkölcsi alapelveket ke­res magának. Belelapozok egy etikai lexikonba, s olva­som: „Emberi méltóság — az erkölcsi tudat fogalma, mely az ember, mint erkölcsi sze­mélyiség értékét fejezi ki, továbbá etikai - kategória az emberek önmagához és a tár­sadalomnak az emberhez való azon sajáto­san erkölcsi viszonya jelölésére, melyben a személyiségnek ez az értéke elismerést nyer...” Nem olvasom tovább. Tudománytalan és nagyon is kikezdhető kérdések szökkennek talpra bennem, ha e meghatározásra gondolok. Például: napjainkban és nálunk van-e kö­ze a méltóságnak és a rangnak? Olcsó fo­gás volna, ha arra hivatkoznék: nézzük csak meg a híradóban, hogyan érkezik meg egy faluba egy magas állást betöltő vendég; ho­gyan várják a tanácsház előtt; hogyan kísé­rik, miként terítenek számára... és milyen fogadtatásra számíthat a község küldötte, ha valamilyen közügyet intézendő a ma­gas vendég hivatalát fölkeresi... Más kérdés viszont, hogy az ügyek meg- tárgyalásá alkalmával a társadalmi ranglét­ra alacsonyabb fokán állongóknak volt-e, van-e méltó szavuk a maguk érdekeinek képviseletére. Szinte elképzelhetetlen, hogy a közelmúltban olyan hatalmas jelentőségű kérdésekben, mint teszem azt az iskolák kör­zetesítése, vagy a tanácsok összevonása, az érintettek ne fejtették volna ki határozott rosszallásukat — ha beleszólásuk lett volna a saját sorsukba. Napjainkban jó okuk van arra, hogy arról beszéljünk: miből éljünk. Kevesebb szó esik arról, hogyan éljünk. Pedig ez a kettp iker­testvér. Mert akinek havi háromezret kell beosztania, hogy abból lakjék, táplálékot szerezzen be, pótolja elvásott ruháit, és se­gélyért kell kuncsorognia, az fütyül az em­berméltóságról szóló elmélkedésemre. Vi­szont, aki jómódjában is vállalt kötelessé­gek nélkül él, aki csak magamagára gondol, aki úgy véli, a világ tartozik neki, de ő semmivel sem adósa a világnak — nyűg az emberiség nyakán. Az igazságra és szépség­re egyaránt szomjas ifjúkoromban, már nem is tudom kinek a művében találkoz­tam a gondolattal: „Ember! Ez —gyönyörű. — És büszkén hangzik!” És belenőttem egy világba, ahol évente 52 millió kortársunk hal éhen. Élünk olyan kö­rülmények között, hogy a világhatalmak fő tárgyalási témája: hogyan ne pusztítsák el a földet. És szelíd alázattal mégis kereksük az élet értelmét, értékét, méltóságát. És csökö­nyösen vallatom önmagamat: van-e a ma emberének méltósága? Bajor Nagy Ernő Beszélő tájak Pincekörnyék Kozárdon Ecseg felől közeledve, mintha ölelni akarná, úgy karéjozza a Rózsamái he- gyecske a kis Kozárdot. öle­lése elakad végképpen a falut őrző völgy legszélén. Alig var^ itt teres hely, ahol há­zak épülhettek, jobbról is, balról is, de szinte elölről (észak felől) hegybe fogott a falu. Balról tehát a szépnevű Rózsamái, aminek néverede­tére semmit sem sikeredett előbányásznom nagy hirtelen, jobbról meg kicsit távolabb a majd háromszáz méter ma­gas Pogányvár és mögötte a lankásban a pogányvári ta­nya — nem túl régen, ha történelmi időkben gondolko­dunk, Plachy Gyula ötszázon felüli (holdban, nem hektár­ban) birtokának középpont­ja. Köves, szomjas-száraz földje Kozárdnak mégis fel­mutat máig egy valamikori híres hagyományt. Élnek itt szíjerős aknratemberek, akik mint Kelenien József nyug­díjas mezőőr, őriznek mást is. Mindent szinte, ami kozár- di hagyomány. Például a szőlészet-borászat-pincészet terén... Hírt hozva-vive jövünk de- rekas kánikulában a kicsit maródi, szépen lábadozó kol­légához, ide a Rózsamái kö­zelében álló portához, Kele­men bátyánk fiához, de itt aztán az életfordulatok is kedvezők, mert ahogy vég­zünk a hírekkel, meg a be­szélgetés egészségépitő ré­szével, éppen hogy hazaér a gazda egy kis szusszanásra, kortynyi hideg sörre. S ak­kor már meg kell nézni a kilencszáz négyszögölön (min­den négyzetmétere terem va­lamit) elterülő „belgazdasá­got", a felfuttatott, szépen gondozott szőlőt, a konyha­kerti kisparcellákat és ma­gát a pincét is a kert domb felőli részében. „Na, gyere — mondja a kolléga tréfálva kicsit — nézzük meg a pin­cét is, arról írhatsz egy köny vet...” Tekintélyesebbet a környéken talán csak Bujá­kon (a szövetkezetét), vagy Szirákon találni. A háziak Kohutról mint régi tulajdo­nosról beszélnek, akinek ki­csit feljebb állt (áll ma is) valamiféle kúriája, ö volt talán a legutolsó birtokos errefelé, később a szövetke­zeté lett minden a dolgok rendje szerint, de mert min­denre éppen a szövetkezetek­nek nincs ideje-embere-ere- je-figyelme, bérleményből így vált Kelemen bátyám gondosan fenntartott való­ságos tulajdonává ez a sok­féle történetet, hagyományt, jórészt kozárdi gazdalelki- ismeretet megőrző mély pin­ce. Nemes fekete penész lepi a köveket idelent. A pince közepe táján, felülről lefelé szolgáló kis levegőző nyílás, pontosan előtte volt egy nem túl régi elfalazás a helybéli hagyomány szerint- Hogy ugyanis Kohut itt, emögött az az újra elbontott fal mögött őrizte volna a háború köze­ledtével az értékeit. Ide csak a legbensőbb intézője jöhe­tett le — mondja Kelemen József és mutatja a kőfalakon a sokszáz éves zsaluzást is. Ügy tartják, akik ismerik a kozárdi pincét itt helyben, hogy a máig látható zsalu­nyomok egy „firnájszos” épí­tési technológiával vannak összefüggésben. „Kiválasztották a megfe­lelő dombos helyet. Fölül si­mára, félgömbölyűre eltaka­rították, rqrakták szépen a lécezetei, arra a követ, azt berakták oltatlan mésszel, rá a vizet, ott megkötött örök időkre... S aztán kiszedték alóla a földet, tgy mondják a régiek-” A bor íze világos-fényes. Rizüng típus, könnyű, na­gyon tiszta hatású, kortyolva belőle azonnal „szétszalad” a szájban, előbb hűsít aztán mérsékelten hevít. Kelemen Józsefnek nem hiába az a terve, hogy a felfuttatott (több fajta, de talán kizáró­lag fehér) szőlőt itt a napsü­tötte kertben továbbengedi. Tudhatnak erről maguk a szőlők is. Hosszú indákkal integetnek a széleken újabb karók, állványzatok után ku­tatva. De van szőleje a Ró­zsamáiban is, szép, jó szapo- rulatú juhállománnyal is fog­lalkozik, s mi mindennel még! A magam kilencszáz négyszögölén „termő” gaz­tengerre, néhány elöregedett gyümölcsfámra gondolva mégis itt kapók új erőre — persze csak lélekben. De mé­gis csak jó tudni, ismerni az alsótoldi saját földhöz közel­állón mindent megművelő Kelemen Józsefet. Más is úgy lehet vele, mint jóma­gam, nemhiába élnek embe­rek az ország más, messzi tájain úgy, mintha rokonai lennének! Pedig csak egy- szer-kétszer jártak nála. A tájban, tájjal együttélő em­ber sok gondja, fáradozá­sa ellenére derűt sugároz- Akaratot, valamiféle köny- nyed nyugtalanságot (abból lesz mindig a tett) és har­móniát. Ezért vonzó elsősor­ban. Nem tudom, hányán mű­velnek még kozárdi szőlőt? Kelemenék portája előtt, a kis úton túl, a szép termésű szilvasor lenti végében egy ugyancsak családi kezelésbe átvett tekintélyes-nagy épü­let, amit majd rendbe kell hozni. Valamikor előtte ropták a táncot a kozárdi fiatalok szüretkor, ma talán elsősor­ban ingázással töltik az időt, s akárhány tőke terem is ezeken a dombokon — annyi már soha sem zöldelhet, mint amikor volt elég munkáskéz erre az értékre itt. Ma né­hány, Kelemen József töltetű gazda őrzi hatalmas erővel (ha egy-két ember erejét nézzük) a kozárdi életet. Va­lamikor itt száz! hold szőlőt műveltek, s a régi nagy Nógrád vármegye három — nevet is adó — fő borfajtá­jában ott volt a kozárdi, a penci és a szandai mellett! A kozárdihoz, mint névadó típushoz amúgy meg nyolc község szőleje-bora tartozott és ilyenek voltak közöttük, mint Buják, Szirák, Jobbágyi, Mátraszőlős..- Amivel csak azt szeretném mondani, hogy nem akármiről van itten szó... Amikor a kozárdi fé­nyes-világos, szájban szét­szaladó borról és gyümölcsé­nek megtermelőiről mondok botladozó szavakat. Plachy- nak itt, éppen Pogányváron napi kétszázötven liter tejet előállító tehenészeti gazda­sága is volt, s innen Kozárd- ról egyenest a pesti tejcsar­nokokba ment a tej..- A kozárdi ezer holdból vagy ötszáz volt a Mauksokon ke­resztül (Mohora) Mikszáthtal is rokon Plachyak kezén. Volt itt birtokban még ré­gebben herceg Eszterházy, egy Ettre nevű család soká­ig erősen megült itten, aztán Szentkirályi, Dobóczky, Ta- ródy Bertalanná (sic!), Mar- sovszky, Plachy és éppen- hogy egy Kelemeny Gábor is a század elején. Nehéz munkájú földnek mondták mindig is a kozár­di határt. Ezért is mondom atyámfiai, van és lehet is dolgunk még rogyásig erre­felé. De addig is — „őrzök, vigyázzatok...” T. Pataki jLászló

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom