Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
IRODALOM Fegyelmezett és félszeg gyerek voltam, ha gondoltam is olykor szökésre, nyilvánvalóan csak az ábrándozás hajszolta elém, különben nem illett hozzám a gondolata sem. Helyzetemet viszont elviselhetetlennek éreztem családom nélkül, esténként újra meg újra fölötlött szemem előtt anyám telt alakja, amint azzal a jól ismert, kissé hintázó járásával visszaindult az állomásról, ahonnét a nyög- décselő vicinális lassan ki- zötyög velem. Barátaim nemigen akadtak; néném ugyan összehozott egy kövérkés házmestergyerekkel, aki azonban sehogy sem akart tetszeni nekem, és hamar megértettem, az osztály sem fogadta rokonszen- vébe. Hanem a tanító néni, az igen! Életemben (pedig már a hetedik évemen is túljártam) sem láttam ilyen gyönyörű nőt, illetőleg, olykor álldogált az utcasarkon, a kocsma előtt egy szépséges fekete, minduntalan vele hasonlítgattam össze. A tanító néni is, az a fekete is gondosan ki volt festve, és nem tudtam eldönteni, a tanító néni ciklámenbe hajló szájfestéke vagy a fekete eszelős vérvörösbe hat rám erősebben. Igaz, a feketét inkább csak estefelé láttam (keresztanyámhoz szaladtam át olyankor), a kezdődő szürkület talán megcsalhatott. A tanító néni viszont nappali ragyogásban állt a fekete tábla előtt: az ablakon betörő fény csillogva futott végig barna hajának puha hullámain. És az illata! Soha nem gondoltam, hogy a szépség az emberben is ilyen pompás találkozást adhat az illatoknak. Otthon mi a virágokról szólva is csupán szagokról beszéltünk. Legjobban azonban a tanító néni írását csodáltam. Nem azt, amivel a táblára írt, ott a számunkra is kötelező zsinórírást használta. Hanem amivel — teszem azt — ráírta egy füzetemre a nevemet. Ilyen -betűket még nem láttam: egyiket- másikat külön erőfeszítésembe kerül azonosítani. Kivált az m betű tetszett, már- már egy büszkén üldögélő kandúrra emlékeztetett. Természetes, hogy nyomban utánozni próbáltam; délutánok teltek el, selejtes papírlapok meg a' gyakorlásával és sikerült is, ezt még időnként osztálytársaim is elismerték. Én azonban leginkább a tanító néni elismerésére vágytam, úgy véltem, írásunk hasonlósága, közelebb visz hozzá, ugyanakkor. persze, a világért sem hivalkodtam volna azzal, hogy eltanultam szépséges betűinek titkát. Akkoriban nehezen éltünk. Nyakunkba szakadt ugyan a boldog élet, csak éppen nehéz volt kezdeni vele. s talán amiatt is kerültem én a fővárosba, hogy anyám valahogy elviselhesse a terheket. Parasztgyerekből proligyerekké avanzsáltam; Nemrég levelet továbbított nekem egy vidéki napilap, olvasói levelet, pontosabban kettőt, ugyanattól a személytől. Az egyik tiltakozás a szerkesztőségnek, a másik nekem szólt. A lap szerkesztője megkért, válaszoljak az n olvasónak. Ezt meg is tettem, egyúttal megköszönvén neki azt is, hogy új, fontos témához juttatott. Á rossz olvasat témájához. Maga a tiltakozás „po- tomság” miatt történt, egy megbélyegző jelzőt alkalmaztam egy emberre, akit nem neveztem néven, s aki munkáját nem végzi rendesen. Az esetet példának szántam, kedves olvasóm azonban nem vette észre az általánosítást, és tollat ragadott az ismeretlen, azonosíthatatlan dolgozó jogaiért. Ez önmagában dicséretes, bár őszintén szólva meghökkentő az a buzgalom, mely levelezésre ingerel ezreket hasonló jelentéktelen ügyekben. Ez így volt Magyarországon a „glásznoszty” előtt is, egy egyelőre nemigen fogtam föl előnyeit. Azazhogy egyet igen hamar. Nagynénémék- nél naponta friss kenyeret ehettünk, nem kellett várni az újabb sütésig, ami otthon általában kéthetenként következett be. Én pedig nagyon szerettem a friss kenyeret. Azidőtt, persze, jegyre ment, ahogyan jegy kellett minden egyébhez is; liszt, krumpli, és tojás azonban akadt bőven. arról anyám gondoskodott. Nagybátyámtól csodálatos töltőtollat kaptam, karcsú sárgaréz teste azonban újra meg újra lelkes szidolozást kívánt. Odaadóan dörgöltem (nagybátyám még egy darabka szarvasbőrt is levágott hozzá az ablaktisztítóból), így lehetett igazi fényt varázsolni rá. Ezt a tollat csaknem az egész osztály irigyelte (egy jólmenő cukrász fia nem, annak kulija volt), a tanító néni ugyancsak megcsodálta. Titkon reménykedtem, hátha egyszer kölcsönkéri. Egyáltalán, mindent megpróbáltam, hogy a figyelmét. magamra vonjam, hogy vegye észre legalább, én vagyok a legkiválóbb, a többi fajankóval foglalkozni sem érdemes. Volt nekem akkoriban egy rózsaszín mintás ingem. nagyanyám varratta a sógorasszonyával, akit mi — ma sem értem. miért — ángyinak szólítottunk ünnepnapokra, vasárnapi iskolába rendesen azt vettem föl. Egy alkalommal addig erőszakoskodtam a nénémmel, mígnem rámadta az iskolába (még azt az árat sem sokalltam, hogy prédikációit végighallgassam), én pedig buzgón feszítettem ruhatáram legszebb darabjában, vártam a meghódoló elismerést Amint a tanító néni az osztályba lépett, üdvözlésére fölálltunk, ő középre libegett, köszöntöttük egymást ezenközben félszemmel mustrálgatott bennünket. és láttam. nyomban konstatáltam észrevette ingemet, De csak amikor visz- szaültünk a padba. akkor hangzott el a megsemmisítő ítélet: ..Milyen kislányos holmikban jársz”. Mit mondjak? Nem egészen ezt vártam. Ha azonban már mindenképpen mondania kellett, legalább ne az osztály előtt tette volna, honnét. mint a bolondbugyorból, szakadt föl a fékevesztett röhögés, amelyre azok a nyavalyások még rá is lapátoltak, hiszen szabad volt, tanítónői engedéllyel történt. Álltam a padban (ha szóltak hozzánk, kötelező volt föl- . állnunk), nem tudtam, mit kéne csinálnom, leülhetek-e már vagy viselnem kell a megszégyenítést ítéletnapig. Fejemet leszegtem, azt sem vettem észre, amikor végre a tanító néni legyintett. hogy leülhetek, a padtársam rángatott le maga mellé. De még akkor is szemtelenül a képembe röhögött. Ezt már nem bírtam elviselni. Irgalmatlanul pofoncsaptam. Orrából nyomban eleredt a vér. amint a tenyerén meglátta a vöröslő masza- tot, éktelen visítozásba kezdett. a tanító néni pedig engem hangos korholásokkal utasított ki az osztályból. Amikor végre beszólított az üres folyosóról, intőkönyvemet nyomta a kezembe szigorú üzenettel nénémék- nek. Csalódottságom lassan átcsúszott félelembe, egyáltalán nem sejtettem, mi lehet a következménye egy ilyen intőnek, a címzett hogyan reagál rá. Otthon, a faluban, a tanító úr sosem adott intőt, kitűnően szolgált a mogyorópálca, esetenként a bezárás. Rettegtem a nagybátyám eleddig ismeretlen szigorától. Nénémék kifaggattak a történtekről, jót nevettek az egészen, és kissé komolyabban arra figyelmeztettek, ne verekedjem, mert az egyáltalán nem szép dolog. Én pedig megfogadtam, azt az inget az életben többet föl nem veszem. mégegyszer szégyenben nem maradok miatta. Velem az iskolában a továbbiakban nem sok baj volt. szorgalmasan tanultam, leckéimet elkészítettem. néném. ha belátogatott szülői értekezletre rendre csak szépeket hallhatott rólam. Egy-egy ilyen szülői értekezlet után azonban visz- szafojtott hangon még az ágyban is suttogtak nagybátyámmal, kíváncsi füleim mindössze annyit tudtak elcsípni a foszlányokból hogy bizony most is nehezebb a szegényeknek. Természetesen tudtam, a szegény gyerek én vagyok, nem a cukrász fia vagy a rabbié (ahová néném takarítani járt), szégyenkeztem is miatta, ez azonban mégsem volt az a fájdalmas megaláztatás, ami ingem miatt ért az egész osztály előtt. Ebben a szégyenkezésben társaim közül osztozkodhattak volna különben is jó páran. Egyre inkább visszafogtam magam. már korántsem akartam föltűnni, és közben meglehetősen súlyos baleset is ért. Az történt ugyanis, hogy a toliammal a gang rácsa fölött hadonásztam, kihullott a kezemből, a második emeletről esett le az aszfaltozott udvarra; hiába volt sárgaréz a teste, nyakánál a bakelit kitörött belőle. Ilyen parádés íróeszközöm nem is került soha többé. A téli szünet közeledett, a karácsony, anyámtól már megérkezett egy csomag: liszt, krumpli, tojás, dió meg alma volt benne. Levele azt ígérte, az ünnepre liba is érkezik, jóllehet, én a szünetre utazom hozzá. Elképzeltem a hatalmas liba máját nagyanyámat láttam magam előtt, amint lábával az állatot leszorítja a töméshez. Bizony, mi abban a nehéz időben libát is ettünk, nagyanyám vesződött velük egész éven át, sőt, karácsonytájt disznót is vágtunk, az is kitartott valameddig. Itt a városban ilyesmihez nem volt köny- nyű hozzájutni, néném reggelente dühödten szidta a méregdrága piacot. Ugyanakkor az a váratlan ötlete támadt, hogy kellemes ünnepeket illenék kívánnom a tanító néninek. ..Mások is így teszik” — hunyorított sokat sejtetően a férjére, aki zavartan hüm- mögött. Nem értettem semmit, mert ugyan a faluban tényleg szoktunk Kisjézust köszönteni, de itt csak nem járhatom a házakat. Márpedig nagynéném igazán ezt találta ki; keressem föl a tanító nénit a lakásán, ott kívánjak boldog ünnepeket. Hiába tiltakoztam, a címét sem ismerem, fölkészült a válasszal. Sőt. azt is elmondta (ismét bátyám felé kacsintgatva), összekészített egy kis ajándékot, mivel azt is illik. Ez azonban már sok volt nekem. Fuzsi- tos gyerek voltam, hangoskodva és gátlástalanul felesegettem. amíg nagybá- bátyám fenyegetőleg le nem intett: ..holnap odamész”. Ha sose jött volna másnap, azt se bántam volna. Lehet, hogy nem értettem pontosan mibe akarnak belerángatni. azt azonban éreztem. aligha nekem való dolog. és még büszkeségemet is birizgálta, hiszen rendes diák voltam. Égett az arcom. a fülem tüzelt, amikor a félhomályos lépcsőházban becsöngettem egy cifra, magas ajtón. A tanító néni jelent meg. ezúttal nem volt olyan szép. mint lenni szokott, hiányzott róla a festék, elillant hajáról a fény. pongyolát viselt valami nehéz selyemből. ,,Na add csak ide — nyúlt a csomagom után — és kellemes ünnepeket nektek is” — hadarta. Már el is tűnt a szemem elől, csattant az ajtó. én pedig még mindig ott álltam a lábtörlő farácson. egyszerűen nem tudtam, mit kéne tennem, lassan kotródtam el. és év végén talán a legboldogabb voltam, hogy a következő évre más veszi át osztályunkat. nemigen lesz újabb találkozásom a tanító nénivel. . . Fábián László Csalódás Szentmihályi Szabó Péter: A rossz olvasat rádió- vagy tévébemondói baki százakat indít azonnali megtorló akcióra, s általában mindenki mindenbe bele akar szólni, amihez — úgy érzi — sokkal jobban ért, mint aki éppen csinálja. Minél kisebb az ügy, annál több a telefon és a levél. Ez részben érthető is: a komoly, országos ügyekben megnyilvánulni még ma sem egészen kockázat nélkül való, de ezek az országos dolgok gyakran kívül is esnek a krónikus telefonálók, levelezők, panaszosok és feljelent- getők szemhatárán. Hogy ebből a jelenségből milyen nagy rész magyarázható a demokrácia hiányával, a pótcselekvés kényszerével, az nyilvánvaló. Engem inkább a jelenség másik összetevője izgat: a tudálékosság, mely félműveltségből ered. A csak tömegkommunikáción nevelkedett milliók problémája ez, akik nem tudnak igazán olvasni, nem értik igazán, amit olvasnak, vagy csak azt értik, ami (esetleg) rájuk vonatkozik. Évtizedekig gyermekként kezelt állampolgárok ők, akik csak azt tanulták meg, hogy mostanság egyre több joguk vámjoguk van beleszólni a dolgokba, és bele is akarnak szólni. De hát csak abban tudnak állást foglalni, amit megértenek- Innen származhat ez a kényszeres pótcselekvés, innen az évtizedek óta lefojtott indulat, mely persze csip-csup ügyekre pazarlódik. A rossz olvasat bűnébe persze nemcsak műveletlen emberek esnek. Sajtóvitáink többsége tragikomikus félreértéseken alapul, szándékos torzításokon, mert a vitatkozók mániákusan vitatlft)z- ni akarnak, önmagukat felmutatni, (érvényesíteni, és napnál világosabb, hogy maga a téma csupán ürügy minderre. Ez a krakéler vitaszellem látszólag a reformmozgalom hajtása, de ne tévesszük össze a reformmal! A higgadt, bölcs, a másik igazát is elismerő, a közös ügyet szolgáló vita ilyen, de a félművelit, veszekedő, saját igazához bulldog módjára ragaszkodó, és kákán is csomót kereső ember igazából nem vitatkozik, csak kötözködik. A kötözködés pedig kerékkötésnek minősül, hát még egy amúgy is lassan mozduló szekér eseté, ben! A rossz írók veszélyesek. De a rossz olvasók is. PÉCSI GABRIELLA: Nyári napköziseknek és „kulcsos“’ gyerekeknek írta volna Sylvia Plath J de írta Pécsi Gabriella mint a hófútta nyuszi-lábnyom derengtem a lét peremén szavaim könyörtelenek voltak Í0V felnőtt lettem én szegény most szóval röptétek pokolba hiú dajkát rossz nevelőt de kezem : kusza tüskebokor selyemsátor lesz ha a két szülőt zápor veri nem-lett gyermekeim fogadjatok örökbe Picasso: Anya és gyermeke SZEPESI ATTILA: LANTFUTAMOK szirmaid közt éjbe rejtve kéken-ízzó levegőbe árnyak útján bujdosóban vaksötét vadon homályán fogam gyöngyöt ír nyakadra körmöd íve felparázslik szavak gyűlő lángja nélkül csillagot vet vér a vérből dalok éji lángja nélkül két karodban zúg a tenger szélbe-oldott arcod árnyán itt vagy itt se távolodva kék homályból visszanézel zsarátnokkal átitatva sem a percből sem a térből szélből-zúgó zeneszóból sem a múltból sem az éjből szárnyak gyűlő távolából kék szemeddel hajfürtöddel láng a lángot sokszorozza KISS BENEDEK: APÁM KERTJÉBEN Napáldozó apám kertjében, elhalt a kaszasuhogás, égi vér ragyog a levélen, i mint Krisztus sebét szent Tamási megtapintom a vén fák kérgét körte, ‘meggy, szilva, őszibarack; apámat régen eltemették, de fái gyümölcsöt ontanak, nem vagyok apátion velük mégsem, ki elment, ím, föltámadott. Ot látom a varasutt fényben, ahogy hiánya fölsajog.
