Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
80»WMWCOOPCecM»«IWJ»00»00<«»l»W«<«W«M*«WWWtW»^-!»*»»«WW»< IRODALOM A kisebbségi érzéssel kezdődik minden. Az emberek általában szeretnék úgy leélni az életüket, hogy ne kelljen találkozniuk ezzel az érzéssel, de talán nem túlzás azt mondani, mégse menekülhet meg tőle teljesen senki- A kérdés csupán az, sikerül-e, és milyen gyorsan, milyen eredményesen túltenni magunkat rajta. Ha igen, akár új Mátyás király vagy Napóleon válhat belőlünk. Perényi egyáltalán nem volt büszke nevének történelmi csengésére. Talán túlontúl is bosszantotta szépapja kelekótya negyravágyá- sa. A családi szóbeszéd szerint ő volt e névválasztás kezdeményezője. Tiltakozásul a legszívesebben Pekker lett volna újra. Perényi apró termetű volt, ráadásul görbe, és a vállát állandóan ferdén tartotta, mintha valami gyógyíthatatlan gerincbántalom kínozná. Ügy érezte, a daliás név szinte gúnyolódik rajta, kajánul egyenesen felhívja megjelenésbeli fogyatékosságaira a figyelmet. A kisebbségi érzés betegesen elhatalmasodott rajta, egészen a falhoz szorította, osonóvá, oldalazóvá tette a járását. Már kivételes alkalmakkor se merte kihúzni magát, nem mert a szemébe nézni senkinek, ha mégis kezet kellett nyújtania, félve, viszo- lyogva tette azt is. Olyan volt a kézfogása, mintha egy hideg, pállott felmosórongyba nyúlt volna az ember. ö maga is tudta, milyen lehetetlenül viselkedik, és nagyon szeretett volna megváltozni. Azt gondolta, ha sikerül a fenegyerekek hírében álló kollégák, Kenderes és Joós közelébe férkőznie, végül csak ragad rá valami azok lehengerlő, mindent bekebelező, magabiztos modorából. Talán túlzottan is kereste a barátságukat. Maradék büszkeségét föladva önkéntes csicskásnak szegődött hozzájuk, leste minden kívánságukat, ugrott az első szemvillanásra, hozta a bort, futott a cigarettáért, s bár eddig nem dohányzott, most rágyújtott ő is, a megalázó köhögési rohamokat kínos vihogással leplezte, a borba is belekortyolt, hiába állt keresztbe már az első pohártól a szeme. Csak a nőkkel nem tudott zöld ágra vergődni sehogy. Próbálta ugyan megjátszani magát, de mindig lelepleződött. A nők már távolról észrevették rajta a lappangó kisebbségi érzés, a rejtőző szorongás jeleit, és elkerülték, mint a leprást. Rá se néztek, szót se váltottak vele, titkos, belső radar- készülékük mégis mindent elárult- A viszolygásuk érthető volt. Az önmagát föladó, az önérzetét vesztett férfivel pokol nemcsak a házasság, az ideig-óráig tartó együttlét is. Perényi belátta, igazuk van, mégis gyűlölte miatta őket. Nem értette, mit találnak ebben a két öntelt, üresfejű hólyagban, Kenderesben és Joósban, hogy annyira bolondulnak utánuk. Na igen, ő is szolgálta őket, de ugyanakkor, talán éppen ezért, megvolt róluk a véleménye. Kenderes és Joós kiröhögték ugyan Perényit, de a szolgálatait nemcsak hogy elfogadták, bizonyos idő után egyenesen igényelték. — A szolgát fizetni szo<- kás — állt elő az indítványával Joós. A kettejük közül ő volt kényesebb a becsületére. — Nem bánom — vonta meg a vállát Kenderes —, fizessünk, de azt előrebocsátom, hogy nekem egy vasam sincs. Perényire meg különösen. — Nem pénzről van szó — nyugtatta meg Joós. — Hanem? — Szerezzünk neki valami nőt! — Alig várták, hogy ráleljenek Perényire, azonnal kezelésbe vették. — Ide figyelj — kezdte meg Perényi leckéztetését Kenderes, aki készségesen tette magáévá az ötletet —, szereztünk neked egy nőt! — Perényi elsápadt, lázas borzongást érzett a véknya tájékán, de azért mosolygott. Tudta, hogy ostobaság, mégis hitt Kendereséknek. Egy nő, egy igazi, eleven nő! Ra-- jongása azonban a kételkedés ingoványos talajára épült. Mi az, hogy neki adják, az övé lesz? Egészen más tapasztalata volt a nőket illetően. Nem, a mai nő már nem akarattalan bábú, kényes-fényes árucikk, nagyon is tisztában van az értékeivel, maga ajándékozza oda magát, és ugyancsak meggondolja, hogy kinek. Egészen megkönnyebbült, amikor rájött, hogy az a nő, akit Kenderes és Joós neki ígért, csak képzeletben létezik. Vagyis hogy egyelőre még ott se- Neki kell kitalálnia. Joós és Kenderes csupán hamis tanúként, a nem létező nő létezésének bizonyításában lesznek segítségére. Egyetlen kérdés várt csak tisztázásra: milyen is legyen ez a nő? — Szőke — — szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Perényi, de aztán elakadt. Kenderes és Joós újabb és újabb részletet követeltek. — Lehet egy kicsit köny- nyűvérű? — kérdezte Kenderes. — Ne nagyon — ijedt meg Perényi —, csak nem kezdek ki egy közönséges kurvával ? — Dolgozik, tanul? — fag- gatózott tovább Kenderes. — Dolgozzon — mondta Joós —, a diáklányok komolytalanok. — Egy dolgozó nő! Akár feleségül is veheted, ha jó szakmája van — ízetlenke- dett Kenderes a maga kellemetlen, bizalmas modorában. — Legyen manikűrösnő, ez elég jól hangzik — próbált segíteni Joós. — Perényi megadóan tárta szét a karját, jelezve, hogy neki aztán édesmindegy. Már csak a név volt hátra. — Manci — vinnyogott a visszafojtott nevetéstől fuldokolva Kenderes —, legyen Manci. — Nem, nem — tiltakozott ijedten Perényi —, az túl közönséges. Én Máriára gondoltam. — Nem rossz — lelkendezett Kenderes —, Mari, Mariska. •. Hívhatnád akár egyszerűen Riskának is — nem bírták tovább, a térdüket csapkodták, úgy röhögtek, és bele egyenesen Perényi pofájába. A hír Kenderes és Joós jóvoltából gyorsan terjedt, és nem várt változásokat okozott Perényi helyzetében. Többen a vállalat nődolgozói közül, akik eddig emberszámba se vették Perényit, most egymással versengve mind abban mesterkedtek, hogy elcsábítsák a szőke nő mellől, de hiába. Lassacskán Perényi is kezdte emberszámba venni magát. Már-már egyenjogú- ként viselkedett Joóssal és Kenderessel, azok nem kis bosszúságára. — Én is megyek — jelentette ki öntudatosan, amikor egyszer végre sikerült elkapnia őket házibulira való készülődés közben. Se szerük, se számuk nem volt akkoriban ezeknek a magnós-táncos félhomályos otthoni mulatságoknak, amelyeket a közszáj házibuliként emlegetett városszerte. Nemcsak rokonok, kollégák, haverok, de még az alkalmi, futó ismerősök, sőt, teljesen idegen emberek is eljárogat- tak egymáshoz. A barátko- zásnak, a kicsapongásnak ez a furcsa, a családiasságot fél- világivá züllesztő légköre olyan hirtelen hatotta át a várost, szinte egyik napról a másikra, mint a régi időkben a pestis. A kapósabb aranyifjak, akiknek sikerült bekerülniük a körforgás központjába, szinte egyik estéjüket, éjszakájukat se töltötték otthon az unalmas négy fal között, kézről kézre jártak, mint valami agyon- fogdosott, elkoszolódott idol, amely ahelyett, hogy gyógyítaná, egyre csak terjeszti a betegségét. Kenderesnek és Joósnak — ki tudja, milyen fondorlatok árán — sikerült bejutniuk a kiválasztottak sokak által irigyelt kasztjába. A házibulik aranyszabálya azonban rájuk is vonatkozott, ők is csak nőtársaságban léphették át a küszöböt. A kivételezettek köre, mert kivételezettek azért itt is akadtak, egészen szűk volt, és teljesen ismeretlen szempontok szerint szerveződött. Kizárólag nekik volt joguk egyedül megjelenni bárhol és bármikor, belépni bárhova. Perényi ilyen előjogokról nem is ábrándozott. — És kivel jössz, ha szabad érdeklődnöm? — kellemetlenkedett visszautasítóan Kenderes. Joóssal együtt úgy gondolták, elég, ha Perényit a munkahelyén pártfogolják, életük egyéb, kellemetesebb színhelyeikre nem cipelik magukkal. Még rossz fényt vetne ránk, zárkózott el a gondolattól is Kenderes— Kivel, kivel... — méltatlankodott Perényi —, hát azzal a szőkével. Kendereséknek meglepetésükben torkukra forrt a röhögés. Egymásra néztek, aztán lassan és bizonytalanul fölemelték a kezüket. Olyanformán, mint az a garázda, akit saját fegyverével késztet megadásra az öntudatára ébredt áldozat. Baranyi Ferenc Magunk megmutatni Az elmúlt hetekben, országjárásaim során, többször ütköztem a Ki mit tud? területi selejtezőibe. Először mind a két szemem nevetett. Később már csak az egyik, mert a másik, ha nem is sírni, de kicsit összeszűkülni volt kénytelen. Az a bizonyos nevető szemem még ma is bizakodva kacsint a jövőre, mert javarészt kulturált versmondásokat hallottam. S hogy miért szűkült össze töprengőre a másik? Nehezen tudom megfogalmazni. Az egyik kis falu művelődési házának igazgatója szomorkás hangon jegyezte meg a sokadik szavalat után: — Ne hidd, hogy ezek a gyerekek mind a szépség amatőr kézbesítői, illetve — költői művek interpretálásáról lévén szó — „fül- besítői.” A mezőny zömét régóta ismerem, mindig ugyanazzal a verssel próbálnak szerencsét. Azt az egyet szavalják évek óta, más művet nemhogy szépen elmondani, de iskolásán felmondani sem tudnának. Ezek korántsem az irodalom elszánt misszionáriusai, csupán kitűnni vágyó, türelmetlen ifjak. Igen, kitűnni szeretnének elsősorban, s ehhez csak eszköz nekik a magyar líra egy-egy remeke, mégha figyelemre méltó színvonalon adják is elő. Egyet lehetne: bekérni tőlük egy harminc- negyven versből álló repertoárlistát, s a zsűri csak a helyszínen közölné velük, hogy melyik alkotást akarja hallani. Nem akartam hinni a barátomnak. Úgy éreztem: ünneprontó egy kicsit. Hiszen — lírikus lévén — szívesebben hittem az első benyomásnak: lám, ebben a dehumanizálódó korban is beszélhetünk még a vers- kultúra terjedéséről. Ám a bogár már bent volt a fülemben: néhány fiatalt felszólítottunk, hogy adjon elő még egy költeményt. Az eredmény lehangoló volt: vagy nem volt raktáron több vers, vagy monoton darálást hallottunk olyanoktól, akik kevéssel előbb még elismerésre méltó nívón tálalták az évek óta dajkált, formáilgatott, tanárok és szakkörvezetők által kimunkált strófákat. Hát ezért szomorú az én másik szemem. S hogy mégse sír, annak egy oka van. Csupán annyi, hogy hiszek a költészet erejében. Egyetlen remekmű is csodákat művelhet, ha indulataival, hangulatával és a közéjük csempészett gondolattal sikerül elárasztani« a serdülő lélek és a cseperedő szellem minden ze- gét-zugát. Az eszköz észrevétlenül és rajtakaphatod:- lanul céllá nemesíti magát: a megmutatkozni kívánó ifjú a verstől várja az érvényesülést, de közben a vers is érvényesül benne, serkentő érzelmekkel gazdagítván a csupán sikerekben gazdagodni szándékozót. Mert minden igaz alkotás „élmény, mely a tudatos valóságban nem történhet meg soha, de amelyet a lélek örökléte óta hordoz világutazásán magával” — ahogy Franz Werfel írja. S ez az élmény — mégha egyszeri is — indulatokat nemesít és jellemet formál. Lehet, hogy csak parányi mértékben de emberebbé tesz egy átérzett és megértett négysoros is, ha bátran engedjük szét- áradmi szervezetünkben a „mételyét”. Oláh János: A. § Tj 0 ^ KAMARÁS ISTVÁN: SZERELEM — A lányok hülyék. — A fiúk is. — De a fiúk erősebbek. — A lányok meg szebbek■ — A fiúk viszont okosabbak. — A lányokat ez egyáltalán nem érdekli. — A lányokat semmi sem érdekli, csak a szerelmeskedés. — A fiúkat meg csak a nők. — A nőket meg csak a férfiak. — A férfiakban meg nincsen érzés. — De van, tudd meg, mert az én bányám is szerelmes. — Az én nővérem viszont a földrajztanárába szerelmes. — A gimnáziumiba? — Abba. Teljesen. — És te melyikbe? — Semelyikbe. — A dirihelyettesbe sem? — Abba sajnos nem lehet. — Mert öreg? — Mert lapátfüle van■ — És aztán? — És aztán felesége is van. — És őt nem izgatja, hogy a krapeknak lapátfüle van? — Tudod, ez az, amit nem értek. — Pedig egyszerű. A feleségének meg biztosan még lapátabb füle van. Akkora, mint egy elefántnak. Biztosan ezért nem hozza be sosem az évnyitóra. — Biztos. — Egyáltalán nem biztos, de lehet. • — De jó, hogy nekünk nincsen akkora fülünk, mint a dirihelyettes feleségének. Remélem, nem is fog megnőni akkorára. — Másunk nő meg. A fülünk már ki van fejlődve. A bátyámé se nő már évek óta. — És igazi szerelme van a bátyádnak? — Azt elhiszem! — Le is tudod rajzolni? — Nem. Elvből nem rajzolok lányokat, érted? — Akkor rajzold le a bátyád! — Te meg a nővéredet, jó? Lerajzolták őket egymás mellé. Egy meztelen nőt és egy meztelen férfit. Köréjük fákat, virágokat, patakokat, hegyeket, ugrabugra állatokat és nagy-nagy csöndet. — Szép — mondta a kisfiú• — Szépek — mondta a kislány. SERFÖZÖ SIMON: MUTATÓBAN CSAK Emberségből, tisztességből, ha kel, zöldell a vetés, végül itt-ott kalászol csak — mutatóban — valami kevés. A tülekvő önzések, nyomán néhány letiport szár, ha marad, S magvát, azt a keveset is, széthordják kapzsi madarak. Szerelmespár az erdőben. A regensburfri festő, Altdorfer grafikája.
