Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
Egy évtized után Emlékkiállítás a salgótarjáni Petőfalvi Lajos Általános Iskolában Tízéves a salgótarjáni Petőfalvi Lajos Általános Iskola galériája. Az iskolaga- léria 10 éves évfordulója alkalmából a tanév utolsó jeles művészeti eseményeként emlékkiállítást rendezett az igazgatóság, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének Nógrád megyei csoportja, valamint a salgótar-x jáni síküveggyár vezetősége. Az emlékkiállítás, úgy véljük, nemcsak az iskola eseménye. A résztvevők köre úgyszólván „nem hivatalos” Nógrád megyei kiállítássá avatja ezt a tárlatot. Az iSr kolában tanító Orosz István művész tanár rendezése az iskola központi épületének belső terét, a galéria helyét jól kihasználva megjelenésében is elegáns emlékkiállítást rendezett. * A gesztus indokolt Sőt, például még olyan „apróságra” is figyelt, hogy a szerény lehetőségeken belül e helyen is méltóan tisztelegjen Iványi Ödön festőművész emléke előtt, aki idén lenne hetvenéves, s akinek nagyszabású emlékkiállítása várja az érdeklődőket a Nógrádi Sándor Múzeumban. A gesztus a tízéves iskolagalériában külön indokolt, hiszen Iványi Ödönnek kicsit személyes ügye volt ez a galéria is, ahol számos kiállír tást nyitott meg, maga is többször kiállított e falak között. A jelen tárlaton a művész egyik hajdani tanítványának, Szabó Tamás szobrászművésznek Iványi Ödön portréja című műve fogadja a látogatókat. Maga Iványi is szerepei a kiállításon Tavasz című szép akvarelljével. A kiállító művészek között van Czinke Ferenc, akinek kezdeményezésére jött létre a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban az. első nógrádi iskolagaléria 1966-ban, így elindítója volt annak a nemes mozgalomnak, amelynek eredményeként ma már a tucatot is meghaladja a Nógrádban működő iskolagalériák száma. Köztük a Petőfalvi iskola galériája ugyancsak az elsők közé tartozik. Földi Péter, Somoskőy Ödön, az időközben Nógrád- ból elköltözött Lóránt János, Réti Zoltán, Farkas András, Hibó Tamás, Erdei Sándor, Bobály Attila, idős Szabó István, Szatmári Béla, Radies István művei jelzik az emlékkiállítás Nógrádot átfogó sugarát. Sőt, Pénzes Géza, Orosz István, Soós Károly, Varga István, Losonczy Ildikó, Gedeon Hajnalka, Ivitz László, Lórántné Pre- sits Lujza, Vjhelyiné Csin- csik Orsolya alkotásaival úgyszólván teljes az e tájon élő és alkotó képzőművészek köre a tárlaton, amely ennek következtében mind tartalmi, mind formai szempontból élénk változatosságot kínál a művészi gondolkodási folyamatok, valamint a különböző stílusirányzatok tekintetében. Portrék, tájképek, gondolati összetettséget hordozó művek, a palóc népélet jelenetei, csendéletek, illetve különböző tanulmányok, sőt, az alkalmazott grafika is jelen van itt. A rendezésnek sikerült e sokféle alkotói törekvés korrekt egyensúlyának megteremtése. A kiállítás így egyszerre fejezi ki az embert és a tájat, a látványt és az érzelmeket. Harmonikus együttes Festmény, szobor, grafika aránya harmonikus együttest alkot- A világnak és az országnak ma különösen szüksége van a jó energiákra. A képzőművészet a maga eszközeivel szintén a szellemi energiaforrások közé tartozik. Jó, hogy az iskolagaléria stabil közönsége, a diákok egy ilyen forrás közelében élhetnek a tanév során, hiszen ők a jövő. A legfogékonyabb életkor számára vannak itt jelen a művek. Egyébként, érdemes emlékeztetni arra, hogy a nógrádi iskolagalériák tapasztalatait, a nevelő hatásuk fejlesztését célzó elképzeléseket éppen egy évvel ezelőtt vitatta meg Salgótarjánban a megyei művészeti tanács. Már akkor joggal hangzott el — se megállapítás érvényessége azóta sem változott —, hogy az utóbbi évtizedek egyik figyelmet érdemlő eredménye a vizuális nevelésben az iskolagalériák hálózatának kialakulása Nógrádban. Ne legyen öncél Az általános iskolák, a középfokú oktatási intézmények egy része a képzőművészeti s részben más jellegű anyagok bemutatásához méltó körülményeket igyekezett teremteni, ha nem is minden gond nélkül. Ugyanakkor folyamatos és színvonalas működtetésük szintén gondokkal jár, elsősorban az anyagi háttér bizonytalansága miatt. De néha az igényes válogatás, a rangos kiállítási körülmények megteremtésével sem lehetünk elégedettek. Ezért úgy véljük, nem lehet cél az iskolagalériák öncélú szaporítása. Űjak létrehozása csak ott indokolt, ahol ezek a kis galériák megfelelő társadalmi környezetbe ágyazódhatnak, azaz kicsit a körzet, a városrész, a település művelődési lehetőségeinek gyarapítására is képesek, az iskolai gktató- nevelő tevékenységben komplex szerepet vállalnak. örvendetes, hogy a Pető,- falvi Lajos Általános Iskola egy évtizedes múlttal rendelkező iskolagalériája erre színvonalas példát adott, szorosan együttműködve a patronáló síküveggyárral. Újabb eredményes évtizedeket kívánunk e galériának is. T. E. Tanulmány az eszményi formáról Kenneth Clark: Az akt Sir Kenneth valósággal divatba jött Magyarországon. A Corvina kiadta — sajnos, nagyon szerényen illusztrálva — Leonardo- tanulmányát, a Gondolat megjelentette a sajátosan nyugat-európai világszemléletű Civilizációt, s most kiadták. Az aktot, borítóján egy Giorgione festette lenge leplű hölggyel, aki kézzelfoghatóan bizonyítja: fogyókúra nélkül is lehet egy nőnek „eszményi formája.” A haminc éve született könyv nem művészetitörté" neti összefoglalás, a meztelen test témájának vezérfonalára fűzve fel az események sorát. Aki olvasni akarja, nem csupán nézegetni — az utóbbi gyakori eset művészeti könyveknél —, annak már keld bizonyos ismeretekkel rendelkeznie. Nem csupán a művészet alkotásairól, hanem a művészet filozófiájáról is, küllőmben nem sokat tud kezdeni egy ilyen megállapítással, hogy az „akt művészi forma, amelyet a görögök hoztak létre az V. században”, tehát „nem témája, hanem formája a művészetnek”. Hogy azután az egyiptomiak kétezer évvel korábban fenséges férfiaktokat formáltak, sőt, nem magas rangú személyek, például korsót cipelő szolgalánykák ábrázolásánál a természetes testtartás megfigyeléséiig is ezer évvel előbb jutottak el, mint a görögök, azon ne akadjunk fel — Kenneth Clark meg- győződéses híve mindennek, ami klasszikus és európai. Mert nála európai művész sem csúszhat el nagyon a szürrealisztikus felfogás, a nyílt erotika, a szenvedély ősz’inte át- és kiélése felé. Hiába tárta fel az egymásban gyönyört lelő meztelen testek csodás világát Hieronymus Bosch minden idők legkülönösebb oltárán — neve sem fordult elő a könyvben. Amadeo Modigliani modelljei meg talán túlságosan illetlenül tárták szét combjukat — a nagy olasz mester sem vétetett fel a fontos művészek listájára. Henri de Toulouse-Lautrec képein meg „egyszerűen rusniya nők ábrázolását” találjuk meg Sir Kenneth szerint... Nem folytatom, így is nyilvánvaló: Clark szemhatára az angol úré, aki szereti a finom harmóniát, s aki számára csak a klasszikus eszmény felől megközelíthető modern művész elfogadható. Picasso, Brancusi, Moore, Matisse, meg persze a régebbiek: Ingres, Courbet, Renoir... Courbet-től természetesen az illedelmes aktok. Ha tudomásul vesszük, hogy a szerzőnek van egy bizonyos zárt határú világnézete, amelyen túl nem kíván pillantani, akkor e körön belül fölényes tudású kutató, kiváló elme működésének tűzijátékában gyönyörködhetünk. Már bevezetésként nagyon fontos dolgot határoz meg: „Az emlberi test mi magunk vagyunk. .. még a leg- abisztraktabb akt is fel kell, hogy ébressze a szemlélőben az erotikus érzés valamilyen maradványát, ha csak a leghalványabb árnyékát is — különben amit képvisel, rossz művészet és hamis erkölcs.” Bizony igaz ez, még a pietak esetében is: a vallásos szenvedély nem álil messze a szerelmi szenvedélytől... Különböző megközelítésben dolgozza fel az emberi test formáját Clark: Apollón és Vénus köré csoportosítja a férfi- és nőábrázolást, az utóbbinál figyelve az eszményítés égi és földi szemléletére; az antikvitás és a reneszánsz áll a központban e fejezeteknél, de eljutunk a barakkon át az impresszionizmus koráig. A továbbiakban a megmozgatott testet tanulmányozza, miként fejezi az ki egyrészt az energiát, másrészt a szenvedést, s annak ellentétét, az eksztázist, az elragadtatott gyönyört. „A másik eszmény” címén tárgyalja azokat a korszakokat, amelyekben a meztelen test nem volt épp kívánatos — vagyis a gótikát. S végül „az akt mint öncél”: ebben Raffaelilo betlehemi gyermekgyilkossága — ahol a Heródes küldte katonák Ádám-kosz- tümben vérengzenek, hogy a művész csillogtathassa anatómiai ismereteit — éppúgy belefér, mint Brancusi három hengerből szerkesztett Aktja. A maga módján következetes, s ezért tiszteletre méltó művészettörténeti klasszikust kapott kezébe a magyar olvasó; kár, hogy az illusztrációk minősége néhol harminc év előtti, holott a könyv ára meglehetősen „korszerű”. (Corvina Könyvkiadó, 1986) Sz. A. A szügyi hárs árnyéka ... Ebben az árnyékban sajátos módon fény derül a múltra, derűs sugarak esnek a jelenre, figyelmek keletkeznek az értékek újrafelfedezésére, tervek sok száz vidám gyerekkel és egy kicsit a felvirágzó szügyi jövő is látható már. Képletesen szólva továbbra is: feltámad(hat) tükörképében, a rövidesen felépülő új szügyi iskola impozáns tömbjében önmagát vetítve a föld alól, a házak falából, ahova az idők során kövenként beépült az egykorvolt szügyi megyeháza. Miközben mára előkerülnek régi falainak maradványai s láthatók is maradnak talán egy romkert formájában... Megállók kis időre a kétágú szügyi hárs alatt. Mögöttem az a két, megszólalásig azonos épületrész, amelyet magas fal köt össze közepén boltívesre formált kapuval. Erről a két épületről mondogatja, írogatja mindenki, hogy egy időben (vagy negyven évig a 18. században) „itt volt a megyeháza”, ez volt a nógrádi megyegyűlések helye, amikor Balassagyarmat a Balassák és Zichy- ek megosztottságában élt, amikor a korabeli nógrádi bölcsesség úgy döntött, hogy ahol katonaság székel (Gyarmaton), ott ne ülésezzenek az urak és képviselők. De erről az építésről amúgy meg vajmi keveset tudunk. Aztán kiestek a száBeszélö házak zadok, az emlékezet rostájáéi át elhullott sok minden, ami érdemes lenne a szélesebb körű ismeretre... Mert különben nem írná „ szinte valamennyi útikönyv azt a badarságot (írtam magam is eleget), hogy hát akkor ez volt a megyeháza, ez a két ikerépület, amit ma látunk Szügyben! Mutogatjuk, fo- tózgatjuk, tanítgatjuk, írogatjuk — bár őszintén szólva, nekem magamnak mindig gondot okozott ennek a Iáható, amúgy tekintélyes két épületnek a funkcionális működése. A működés körülményei — hogy lehetett ezekben ülésezni? Volt tán’ egy alsó- meg egy felsőház? Vagy a kormánypárt és az ellenzék külön ülésezett s aztán értesítették egymást valahol középen? Vagy ha összevesztek az egyikben átmentek a másikba. .. ? Hát, szóval, régen „gyanús” volt a szügyi megyeháza, de idő nem nagyon volt akkor sem a rejtélyre. Most azonban itt a föld, kibontva előttem, az árok hosszan húzódik a fa mögötti részen, láthatók a falak alapjai, sőt, a valamikori bástyaszerű tornyok félkör- ívei is... Mit tudtam én eddig erről? Hogy valahol itt húzódtak az istállók... „Tud- ■;í e kérem, mi az, n mit »?:< >: kibontva lát?” — kérdezi egy hang mögöttemMarkó Antal fiatal szügyi tanácselnöktől hallom a történetet. Tudták (akik tudták) mindig, hogy itt valahol a föld rejti az ősi falakat, a maradványokat. Amikor aztán elindult az új iskola tervezése, előkerült (s ma is megvan a szügyi tanácson) az igazi szügyi megyeháza alaprajza. A tervező azt a rajzot is figyelembe véve, a helyeikkel egyetértésben készítette aztán az iskola tervét, de már eleve úgy, hogy a felmenő falak, az oromzat és az erkélyes részletek, a sarkok és minden más is mai léptékkel, természetesen stilizáltan, de azért jól emlékeztetőén a régi megyeházát is formázzák. Nagyon jó gondolat. Most már majd mutogathatunk valóban a létező valóságra, hogy „ ... ilyen volt nagyjából a szügyi megyeháza, és ezek itt, a lábunk előtt, az alapjai...” Mert jó gondolat van itt több is. Pártolásra, figyelemre érdemes. A szügyiek szeretnék ugyanis szakszerű feltárás és konzerválás mellett megőrizni, bemutathatóvá tenni a következő idők emberének a sajátosan „leképezett” volt megyeháza (iskola, új) mellett a régi malradványait is. Ez azonban végképp nem lehet csak szügyi ügy. Ide — ezt már én teszem hozzá — segítség kellene anyagi, társadalmi, figyelem-felelősség közösségi, ami nem csak a határon túli értékekért emeli fel a szavát, de elsősorban azért tesz, ami tulajdonosi oldalról is az övé. Ez a szügyi, gyarmati történelem meg a mienk. A szügyiek ide most újra parkot varázsolnak, a gyep máris szépen zöldül, a kis csemetefák a kétágú hársat figyelik — hogyan kell nőni, erős gyökeret ereszteni. Az évtizedekig iskolai célokat szolgáló, de annak igazából soha megfelelni nem tudó (mert nem is tudható) úgynevezett „megyeháza”, a két őrépület meg új életet kezd- A művelődést, a szakkörözést, a klubprogramot szolgálja majd. Hát, nincs nekünk itt Nógrádban olyan sok felesle- ges(?) műemlékünk a megye sajátos, sokat és gyakran pusztuló-pusztító sorsa révén, hogy ezt a romkertter- vet ne vegyük komolyan! Egy szökkenésre Gyarmat, ahova idegenforgalmi buszok százai járnak minden évben, ott a szépen helyreállított egykorvolt megyeháza déry- nés (vele nyitottak 1835-ben) madáchos, mikszáthos történelmével, itt meg láthatóvá tehető az 1750—1790. közötti volt megyeháza, íme, többféleképpen is tovább gazdagítva a nógrádi látnivalók nem túl nagy számát. De az új iskolát, korszerű szép tornacsarnokot! majd megünnepeljük előtte külön is. A tanácsi gazdálkodás és a szécsényi építők hírneve itt beigazolódik újra: egy évvel korábban lesz kész az új iskola építése a megye céltámogatásának, a helybeli kötvényezésnek, a gyarmati tanácsi kölcsönnek (időben visszaadták a szügyiek!) és a becsületes, jó munkát végző szécsényi építőknek jóvoltából. Ennek a kétágú, nagy levelű hársnak láttam a minap az „aktáját”, Végh Gyula természetvédelmi szakember tette elém a gyarmati szerkesztőség asztalára. Tilia platyphylos, kora úgy másfél száz esztendő lehet, amikor ültették (1838 körül), éppen a régi falak tövébe, már a városban üléseztek jó három éve a honatyák. Madách Imre akkor volt 15 éves kamasz, még a tanulással elfoglalva. Borovszky Samu e század elején kiadott megyei monográfiájában még úgy említi a szügyi volt megyeházát, mint ami áll. Hova lett? Tűzvész, földrengés végzett vele? 1795-ben itt minden leégett, ez igaz, de akkor mit látott 1910 körül Borovszky? A mi általunk is sokáig megyeházának tisztelt két őrépületet vagy az igazit? Egy Szerémy vette meg miután kitellett a megyeházi rangja, e században Nagy honvéd századosé volt... Mikor vált a földdel egyenlővé? Erről szólhat az idegenvezető a hárs alatt. T. Pataki László Rrnnir' fiúik» Hrilfiif
