Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
1988. JÚNIUS 25., SZOMBAT NOGRAD 5 Ipolytarnóc 88 Ipolytarnóc felé haladva a kocsiban, azután a so- rompónál várakozva valahogy nem megy ki a fejemből egy szó: az idő. Szöget üt a fejemben a gondolat és most már érzem nem hagy nyugodni. Valami misztikus kapcsolatban kell, hogy álljon az IDŐ- vel ez a szebb napokat is látott Ipoly menti falu. Felemelkedik a sorompó, végre megint úton vagyunk. A faluba érve nem fordulunk el az őslelet felé, mint az erre naponta megforduló sok' turista. Most a falura vagyunk kíváncsiak. A falura, melynek lakói elpanaszolják, hogy elvették tőlük a határátkelő- helyet, s így hatvan kilométert kell utazniuk, hogy a tőlük két kilométerre élő testvérüket meglátogassák. Már ez a néni sem süt otthon a kemencében cipót. Lassan aszalódó kezeiben a büféből viszi ebédjét és a karéj kenyeret. Vagy lehet, hogy még olykor unokái, gyerekei kedvéért befűt a kerti kemencébe?! Ki tudja! Sok időnk nincs is ezzel törődni mert a szomszédból labda repül felénk. Szécsényi kisiskolások menekülnek a nyári zápor elől a tanító néni szülőházába. Míg a lányok a szobában szárítkoznak a fiúk kihasználva az alkalmat fociznak kicsit. Mint egyutcás városhoz, faluihoz szokott ember, nem tudom eldönteni, hogy melyik utca lehet a „fő”. Ez amelyik a nemrég felújíjtott templom mellett az Ipoly- hoz vezet? Vagy a határ felé vezető, ahol immár nincs átjárás? Hisz mindkettő zsákutca. AJokor talán az európai hírű lelethez vezető út lehet az. Ennek végén legalább célja lehet sok erre utazónak. Itt található Tamóc jövője? Vagyis múltja. Régmúltja. Hazafelé megint sorompót kapunk. Mészáros Zsolt Távol az óhazától, itthon Hagyomány már, hogy nyaranta külföldön élő, magyar származású fiatalok néhány hetet hazánkban töltenek, s szakértő pedagógusok irányításával bővítik nyelvtudásukat, ismerkednek Magyarországgal. A Magyarok Világszövetségének égisze alatt működő anyanyelvi konferencia védnöksége 1970 óta rendszeresen megszervezi a távol élő, ám az óhazához kötődő magyarok gyermekei számára a vakáció idején a különféle, nyelvismeret-gyarapító táborokat. Az idén három kurzus közül válogathattak az általános iskolás korosztályba tartozók. Első alkalommal hirdették meg a Dunakanyar magyarságismereti tábort, amelynek Esztergom ad otthont július 7. és 20. között. A környezet kínálta lehetőségekre építve alakították ki a túlnyomórészt Ausztriából és az Amerikai Egyesült Államokból érkező, 10— 14 éves lányok és fiúk programját, akik a nyelvi órákat kiegészítve felkereshetik majd Visegrád, a Dunakanyar és a Pilis hegység* történelmi emlékhelyeit is. Balatonberényben július 11. és augusztus 31. között több turnusban tölthetnek el — magyar pajtásaikkal együtt — kellemes heteket az óhaza iránt érdeklődő 7—14 éves gyerekek. Ugyancsak a magyar tenger partján, Bog- lárlellén és Fonyódon megnyitja kapuit a balatoni magyar nyelvi tábor. Lakói elsősorban magyar nyelvi, irodalmi, népzenei ismereteiket gyarapíthatják. Itt is a magyar gyerekekkel közös csoportokban, pedagógusok irányításával tanulják a nyelvet. Sárospatak — a Rákócziak ősi városa —, középiskolások nyári kollégiumának színhelye lesz július 17-től egy hónapon át. Á 15—18 éves fiatalok a nyelvgyakorláson kívül az úgynevezett magyarságismereti órákon a magyar földrajzról, történelemről, a magyar irodalomról, népművészetről, műalkotásokról és zenéről kapnak képet. Az országjáró körút során pedig Szerencs, Miskolc, Tokaj, Debrecen, a Hortobágy és a Zemplénihegység nevezetességeit ismerhetik meg. Az anyanyelvi konferencia védnöksége július 30-tól augusztus 19-ig magyar középiskolásokkal közös kurzust szervez Baján, külföldön élő, magyar származású tizenéves fiatalok számára. Az immár hatodik alkalommal megrendezendő bajai nyári magyar tábor angol és magyar diáklakói délelőttönként külön csoportokban tanulják a két nyelvet, délután és este pedig változatos programokon teremthetnek egymással baráti kapcsolatot. A csoportfoglalkozásokon hímzésre, kerámia és tűzzománc készítésére, fényképezésre és főzésre egyaránt lehetőség kínálkozik. Természetesen nem marad el a hagyományosan jó hangulatú ismerkedési estek, tréfás vetélkedők sora, a közös dal- és néptánctanulás sem. A pedagógusok továbbképző tanfolyamára idén július 18. és 30. között várják Debrecenbe a külföldön magyar nyelvet oktatókat. A szakmai kurzus hallgatói konzultációval összekötött előadásokat hallgatnak meg a magyar nyelv oktatásának pedagógiai, módszertani kérdéseiről, s további ismereteket szereznek Magyarország kultúrtörténetéről, nyelvének, irodalmának fejlődéséről. A téma legrangosabb szakértői adnak tájékoztatást a hazai társadalmi és intézményi reformról, az állam és az egyház kapcsolatáról, Magyarország nemzetiségi politikájáról. A kiegészítő program során ellátogatnak Sárospatakra is, ahol szakmai véleménycserét folytatnak az ott tanító pedagógusokkal. A Magyarok Világszövetsége hagyományos nyári kurzusait évről évre meghirdeti a Magyar Hírek hasábjain, a rádió Szülőföldem adásaiban, s elküldi a tájékoztatókat a külföldi egyesületeknek, magyar iskoláknak is. Az érdeklődés igen nagy az óhazától távol felnövekvő ifjú nemzedék körében, akik szüleik elbeszéléséből ismerik már Magyarországot, azonban saját tapasztalatokat is kívánnak szerezni. Nem ritka a visszatérő táborlakó: a középiskolások és a pedagógusok közül többen korábban is részt vettek már magyarországi nyári táborozáson. K. E. Szülőföldjük Nógrád Nincs félelem? Találkozásom dr. Zonda Tamás orvossal és költővel (az is lehet, hogy fordított a sorrend) csak némi nehézség árán jött létre. Futó balassagyarmati ismeretség után Budapesten, a Déli pályaudvaron beszéltünk meg randevút az egyik virágbolt előtt, délután fél négykor. Pontos és lelkiismeretes embernek ismertem meg őt, így aztán háromnegyed négykor már elkezdtem csodálkozni, amikor még mindig hiába vártam. Négy órakor viszont határozottan mérges voltam, majd pánikba estem: ebből már nem lesz írás. Felhívtam a munkahelyét, hátha valami közbejött, de nem vették föl a telefont. Odacsörögtem a lakására, ahonnan Igor fia tájékoztatott, hogy az apja rám várt egész idő alatt. Csak másik bolt előtt. Rohantam a jelzett helyre, de sehol senki. Űjra telefon Igornak, aki a továbbiakban koordinálta az akciót: elmondta, ki hol tartózkodik éppen. (Természetesen ugyanarról a telefonról hívtuk, csak más időpontban). Szépen bejártuk a pályaudvart és környékét, időnként elidőzve a virágboltok előtt is (volt, vagy három) végül Zonda Tamás megunta a mókát, és meghagyta Igornál, hogy hazament, üljek taxiba és kövessem. Sűrű bocsánatkérés és magyarázkodás hangzott el, főleg részemről, mert az igazat megvallva én voltam figyelmetlen a találkozó megbeszélésekor. Zonda Tamás a történtek ellenére is megőrizte hidegvérét és udvariasságát. Ilyen előzmények után kezdtük el a beszélgetést. — Kicsit furcsának találom, hogy valaki negyven- nyolc éves korában adja ki az első verseskötetét... (A közelmúltban jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál Nincs félelem című kötete.) — Hát, igen, a közvélemény a költőket lobogó hajú, villogó szemű, huszonéves fiatalembereknek képzeli. Pedig a költészetet is tanulni kell. Szabályai vannak a klasszikus, de még a szabad versnek is. Bár nem vitatom, hogy tizenévesen is lehet nagy költeményeket írni. Én — úgy látszik — későn érő típus vagyok... Egyébként már gyerekkorom óta írok, de a zsengéimet beraktam a fiókba. Lehet, hogy nem is vettem volna elő, ha egy kollégám egyszer, 1977 táján el nem kéri őket, és nem mutatja meg Vas Istvánnak. Tetszettek neki. Azóta publikálok különböző lapokban, főleg a Mozgó Világban, de a Palócföldben is régebben. — Több, mint tíz év telt el a kötetig. Nem volt elég jó verse? — Egyrészt nem, másrészt pedig nem vagyok igazán járatos az irodalmi berkekben. .. — A versek alapján eléggé rezignált ember benyomását kelti... — Igen. Felületes jókedvem mögött tényleg rezignált vagyok. — A kor hozza ezt magával? — Nem valószínű. Én húszévesen is ilyen voltam. Egyébként pedig az a történelem, amelyet én és a korosztályom átéltünk, nem tartogatott sok örömet... — Melyik korosztály szerencsésebb? — Igazából egyiknek sincs sok oka a lelkesedésre, ez igaz. Bokonom él az Egyesült Államokban, úgyhogy kimehettem volna, de nem akartam. Itthon kell élnem, úgy érzem. Ezt József Attila fogalmazta meg csodálatosan. Mond egy töredéket a versből, a kötet alapján nagy nehezen kiderítjük, hogy az Elégiáról van szó. — Szörnyű, hogy nem tudom megjegyezni a verseket — jegyzi meg. Ki kellene nyomoztatni egy pszichológussal. miért van ez. Megtalálja az emlegetett költeményrészletet, így szól: Tudod-e, Milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér meg így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sirhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh, lélek! Ez a hazám. — Ha már a kegyetlen történelmet emlegettük, úgy gondolom, itt az ideje, hogy néhány dolgot magáról is mondjon, például a nógrádi évekről. — Apám Szécsényben volt orvos, anyám ősgyarmati. 1956 májusáig Szécsényben laktunk, azután Balassagyarmatra költöztünk. Apám oda került járási tisztiorvosnak. Én negyvenéves koromig laktam a városban. A kórház idegelme osztályán dolgoztam. — Az is érdekes, hogy valaki negyvenévesen fogja magát és Pestre költözik... — Ennek főleg magánéleti okai voltak. Elváltam, itt pedig volt lakásom. Meg utólag úgy látom, túlságosan leterhelt voltam Gyarmaton. Sokmindenre nem jutott időm, ami érdekelt volna. Abban az időben kezdtem el öngyilkosságkutatással is foglalkozni. A versek és a kutatás miatt is jobb, hogy Budapesten lakom. — A kettőt, a tudományos munkát és a verselést párhuzamosan csinálja? — Nem, inkább felváltva. Mostanában nem írok verseket, a közelmúltban viszont Nógrád megyében jártam, és felméréseket végeztem az ottani alkoholizá- ciós szokásokról és ezek ösz- szefüggéseiről az öngyilkossággal. Nógrád egyébként Vas, Zala, és Győr-Sopron megye mellett a legalacsonyabb öngyilkossági rátá megye, tehát a Felvidék és a Nyugat-Dunántúl kultúrája jótékony hatással lehet az ott élőkre, de ez a hatás még nem kiderített, igen bonyolult és komolyan megszervezett, interdiszciplináris megközelítést igényelne. A kutatások azt bizonyítják, hogy nagyobb területeken belül is *van lényeges eltérés, tehát az egyes kis közösségek belső, egyedi kultúrája hat, hagyományoz és tanít minden jó, vagy elítélhető magatartásra, megoldási mintára? A kérdéssel azért is foglalkozni kell, mert hazánk évtizedek óta vezető, többnyire első helyet foglal el a világranglistán ebben a szomorú devianciában, másrészt a legutóbbi és a várható idők keménynek ígérkező változásai sajnos, felvetik a devianciához vezető utak lehetőségeinek szaporodását. — A kutatómunka során milyen tapasztalatokat gyűjtött? — A mostani gyűjtés és kutatás egy WHO (World Health Organization, magyarul Egészségügyi Világ- szervezet) keretén belül készülő nagyobb felmérés részét képezi, amely a megyében az alkoholizmus és az öngyilkosság szomorú fényeinek az összefüggését fürkészi. Az eredmények csak később várhatók, de az egyhetes falujárás is igen sok, értékes tanulsággal járt; sok kemény tapasztalattal. A falvak igen sokrétű problémái merültek fel, melyek megkérdőjelezik például a téeszek jelenlegi működését, a tanácsi átalakítások, összevonások helyességét, de még igen sok izgalmas problémát találtam. Röviden summázva: azt hiszem ilyen „bejárásokra” nagyon nagy szükség, lenne a hatalom képviselői az íróasztal melletti döntések helyett gyakrabban mehetnének ki a nép közé, mert alig van visszajelzés, illetve, ami van, az meglehetősen torzított. — Hadd tegyem még ehhez hozzá, hogy a történelmet azért nem a „nagy” emberek csinálják, hanem azok, akik szántanak, vetnek, akik elmennek a té- eszbe dolgozni... — De egyre kevesebben vannak ilyenek. Ügy látom, a megyében is a falvak lakossága egyre csökken.. • — Igen. Ennek, persze, megintcsak sok oka van... Beszélgettem például falusi emberekkel, akik elmondták, hogy a téesz összevissza dobálja a háztáji földeket, tehát mindig máshol adja ki. Mondjuk, napraforgó volt előző évben valahol, aminek csak a tetejét vágták le, ott maradt a szára, aztán ezt a földet adják háztájinak. .. Egyre jobban szétroncsolják tehát a földdel való küzdelem szépségeit. Természetesen ez csak egyik oka az elköltözéseknek. — Azért is mérges szoktam lenni, amikor egy őrült újságíró elmegy egy tanyára, és a fóliasátrak mellett kérdőre vonja a szülőket, miért nem tanul a gyerek. Miért tanuljon, ha nincs hozzá kedve, indíttatása. Nem kell mindenkinek értelmiséginek lenni. Viszont, ha valaki azzá akar válni, akkor azt segíteni kell. Meg kellene hagyni mindenkinek a választás szabadságát — Az öngyilkosságok száma csak Magyarországon nő? Más országokban mi a helyzet? — Fokozatosan emelkedik mindenütt. Ezt, úgy gondolom, a vallás befolyásának csökkenése is okozza. Régi vágyam, egyébként, hogy megírjam az öngyilkosság kultúrtörténetét, a közeljövőben hozzá is kezdek. Az individum fejlődésével egyre nő az öngyilkosok száma. A görögök előtti népéknél még nem találkozni ilyesmivel, a görög társadalomban- már gyakran előfordult, hogy az emberek saját kezükkel vetettek véget az életüknek. A középkorban aztán megint csökkent a számuk, hiszen az egyház tanítása szerint az élet Isten adománya, csak ő rendelkezhet vele. Még sok érdekes dolgot elmondott Zonda Tamás erről a témáról, úgyhogy nagy érdeklődéssel várom a könyvét. Sajnos, a verseiről nem volt időnk részletesen beszélgetni, mert indult a buszom. Azért, ha legközelebb véletlenül összefutunk, megkérdezem, mi is a helyzet valójában a címbéli kijelentéssel. Tényleg „nincs félelem?” Vagy van? Varga Mária
