Nógrád, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
IWMHWWWlilM» «XtmXMRWXtWWi»» IRODALOM BHeNWeMMeMiNMmM'KW&aMMMMMOMHBMMOMOM« KWWKWWWlMW««« ioewoaiifiiwowwwwwamtww»wwwwsaa»8<»8»w««wiiJUiwoeotMwiff,awmcMm»iW»iwme8n»nivwvi»8Mm»miinniiniooMiwm,mni H a már ennyi időnk van a vonatindulásig, megmutatom neked a szülővárosomat — mondta újdonsült férjének az asszony, és elindultak kézenfogva egyik utcán a főtér felé. Nem voltak már egészen fiatalok, sok szenvedés, csalódás után találtak egymásra, és sok mindent kellett elmesélniük. Lépkedtek egymás mellett, és az asszony visszaemlékezett fiatal lány- korára, amikor még ebben a városban élt. Minden ház ismerős volt, s az emberek, akik kinézegettek a vasárnapi utcára az ablakokból, szintén. Pedig az a pizsamás öreg bácsi, aki párnát is rakott a könyöke alá, és egy cigarettát szíva merengett le a városra, nem lehetett ugyanaz, akire lánykorából emlékezett. Az a valamikori pizsamás öreg régen a temetőben lehet már. De olyan csalóka az emlékezés! A gyerekkocsit toló fiatalasszony gyerek lehetett még, most mégis úgy tűnt, hogy akkoriban is látni szokta errefelé, amikor itt élt. Vannak régi házak, amelyek azóta is ugyanolyan roskatagok. Csoda, hogy nem dőltek össze még. Hiszen lánykorában is csak a szentlélek tartotta lábon őket. Vakolatuk málladozik, talán nem is jobban, mint régen, az ablakokon függönyök, tehát laknak bennük, s nyilván ugyanazok a családok. Minden városnak van egy úgynevezett főtere, amelyre büszkék az ottani lakosok. Hát így ennek is. Valamikor árnyas park állt a közepén, körülötte körforgalomban közlekedtek a járművek. A park olyan volt az emeletes, régi házak között, mint egy oázis, nyugalmas sziget. Nyugdíjasok jártak ki ide sakkozni, beszélgetni, szerelmespárok adtak itt egymásnak randevút és alkonyaikor néhány csókot is. Kisgyerekek játszottak a park kavicsos útjain, míg fiatal anyjuk büszkén és fontoskodva recepteket és kötésmintákat beszélt meg hasonló fiatal anyákkal. Amikor a főtérre kiértek, a hideg futott végig az asz- szony hátán. Körben a házak rikító színekre festve, mintha valaki megbolondult volna, és egy éjszaka, míg senki nem látta, odafestette volna bomlott agya színeit. Pedig nyilván sok tanácsülés előzte meg a házak felújítását, tatarozását, tervezett színeit. S egy egész város szenved és szégyenkezik aztán miatta. Vad, eltúlzott, csiricsáré színek. Pironkodva állnak a régi szép házak ezekben a bohócruhákban. — Hát... — kezdte az asz/ ázik nejlon zacskóban Kurunga, a iholtak ura.” Itt a reális leírásba valóságon túli elem szüremkedik; a tárgyi s a tudati világ átsejli'k egymáson. Realizmus ez is: gondolataink, képzettársításaink szintén a valóság részei. Kortárs költészetünk realizmusa ily’ módon válik nyilvánvalóvá. Prózairodalmunkban újabban a realizmus egy publíicisztikusan összegező változata kelt nagy hatást. Az Űj Tükör egy februári számában olvashattuk Karinthy Ferenc Skizofrénia című elbeszélését. Ebben egy világpolgár magyar professzor a főhős, aki ellenzékiség és lojalitás határpontjai között mozog, egy alapvetően megbomlott értékrendszerben. S ez az állapot magának az írásműnek a minőségét is meghatározza: tartalom jegyzékszerűén zsúfolódnak össze itt korunk ellentmondásai ; művészi kifejtésükre mintha nem volna tér, mód, nem futná az alkotói türelemből. A diagnózis helyességéhez azonban nem fér kétség. Irodalom és valóság szoros kölcsönhatása jellemző a mai magyar irodalomra. Semmiképp nem szarul háttérbe a realizmus, ha egyes tartalmatlanul modernista törekvések ezt sugal- lanák is. Szemléleti és módszerbeli, stilánis, műfaji alakváltozatai azonban rendkívül sokfélék; ki-ki megkeresheti a neki szóló, számára érvényes realizmus kifejeződéseit. Kőbáti Zsolt Jogos igénye a mai olvasónak is, hogy az irodalom, legyen bár vers vagy próza, a valóságról adjon híradást. Csakhogy ezt az írás-művészet a műfajok széles skáláján, s a valóságábrázolás megszámlálhatatlan árnyalataival cselékszi. Tudomány és művészet határmezsgyéjén akár; tények és indulatok összeforrasztása révén, mint a falu, a vidék átalakulását ku* tató Zám Tibor összegyűjtött szociográfiáiból kitetszik. Nem könnyű feladat ez, hiszen már ott kezdődik a vita: mi tekinthető ténynek? Bíróság számára készített tudós szakértői vélemények olykor ugyanazt a jelenséget homlokegyenest eLtérő módon értelmezik. És hányszor tapasztalható: azt, mit szóban elismerünk, nyomtatásban már nem szívesen látjuk viszont! Szociográfusaink gyakorta küszködnek efféle gondokkal. A realizmus, a hiteles valóságábrázolás igénye vagy törekvése ne'm kapcsolódik közvetlenül a kifejezés módjához, például, hogy verses vagy pró- Eai írásműről van-e szó. Érdekes példákat jegyezhetünk föl a Költői jelenjét 1988 című összeállítás lapjairól. A tavaly elhunyt Garai Gábor Doktor Valaki tévelygéseiből című elbeszélő költeményének egyik részletében csupán Kassák Lajos az egyetlen valóságos szereplő, de a többi hivatkozás is „megfejthető”; némi tárgyismerettel azonosítható a költemény valamennyi tartalmi mozzanata. Döbbenetes reáIRODALOM, VALÓSÁG, REALIZMUS lizmussal érzékeltet Bella István költeménye egy — remélhetőleg be nem következő, de jelenünkben szerencsére még sémimképpen se valóságos — katasztrófát: „Nem működik a föld. Megállt. / Mint fűben rejtett karóra / ciripel egy-egy űr-kabóca. S.O.S. Bipbipel. TS'titál.” S a lélek rejtélyes, nehezen fölfejthető állapotát rajzoló versbe is épülhetnek részletező pontosságú leírások, mint Rácz Péternél: „Fonnyadt atlétatrikó a kerítéslécen, alakját eső / adta meg, a nap rátűzte. Porszürke / régóta és merev; a hajlandóság jelei mégis / erretarra. A harmat gyenge. Székek, poharak / hárman, annyiképp hálásak a korai vizitért (odaát már reggel kilenc). Túl / salátával, kanál, maradék. Fű-csomó.” Szinte festmény-, sőt fényképszerűén eleven a kép. Hasonló megoldás Kántor Péter egyik költeményében : „Ázik az udvar, feketén csillogva áznak a kukák / ázik a töredezett kövezet, a nyeszlett fácska, a poroló szony, de elakadt a lélegzete — ez volt a főtér. De amikor itt laktam, nem ilyen volt. A házak... A házaknak méltóságteljesebb színe volt, és sokkal szebbek voltak úgy. És a park... Park nincs. Egy nagy térség, amit állítólag sétálótérnek készítettek el, egy puszta betontérség, padokkal szeszélyes „művészi” összevisszaságban. Itt-ott egy-egy betonteknő beültetett virágokkal, növényekkel, és ujjnyi vékony törzsű fácslkák, melyek egyelőre rosszul érzik magukat itt. A régi park, az árnyas, nyugodalmas sziget a város közepén, eltűnt. S a tér kihalt. Üresen ásítoznak a tűző nap alatt a rendetlenül szétszórt padok, nincs, akinek kedve lenne leülni rájuk. Hiszen ha megtenné, ő lenne az egész látnivaló — bokrok és fák híján — a főtéren. S kinek lenne kedve ott ücsörögni a napsütésben átforrósodott padokon? S miért? Hogy gyönyörködjön a rikítóra festett öreg házak szégyenében ? Volt a közelben egy cukrászda, ahol igen jó fagyit lehetett kapni, az asszony emlékezett, hogy a régi parkban szokták elnyalogatni annak idején. Most úgy megzavarodott, hogy hirtelenjében azt sem tudta volna megmondani, merre is van az a cukrászda. — ó, menjünk innen! — sóhajtott szomorúan, és a férfi arcán is csalódás borongott a főtér látványától. Egy másik úton indultak vissza az állomás felé, az az utca volt régen a korzó, a vasárnapi sétálóutca. Eltekintve attól, hogy az úttestet végig feltörték, a házak és a kirakatok azért a régiek voltak. A levegő is frissebb volt valahogyan, és itt jobb kedvre derültek. — Régen — mondta az asszony —, lány-koromban itt sétált, vasárnap szinte az egész város, családok gyerekekkel, szépen kiöltözve, lányok egymásba karolva, és fiúk, akik szerettek volna megismerkedni velük. Akkoriban volt divat a bő nyári szoknya, a kikeményített alsószoknyálkfcal. Volt egy széles, piros övem, és színes nyári blúzaim. Hosszú, szőke hajam volt, és vasárnaponként olyan boldogan sétáltam itt. Fiatal voltam, azt hittem, enyém a világ. Fiatal voltam és csinos, hiszen láthattad a fényképeimen. — Te most is szép vagy — szorította meg a férfi a kezét, és belenézett az asszony zöldesbarna, csillogó szemébe. Az asszony hálásan mosolygott vissza rá, és a férfiéhez igazította lépteit. — Ha az ember élete olyan lenne, mint egy könyv, amelyben visszalapoahat- nánk, ha kedvünk lenne hozzá! — mondta sóvárogva. — Visszalapoznál most? —- kérdezte a férje. — Igen, a te kedvedért, hogy megmutathassam, milyenek is voltak azok a régi, nyári vasárnapok, amikor itt sétáltam én is. Szeretném, ha láthatnád, menynyi hit, bizalom volt bennem akkor, amikor fiatal voltam, s azt hittem, csak rajtam múlik minden. Az hittem, enyém a világ... Váratlanul történt, hogy hirtelen megelevenedett az utca. ök megálltak egy kapualjba kicsit behúzódva, az asszony úgy érezte, varázslat történik vele. A hosszában végig feltört úttest elsimult, nyoma sem volt rajta a földhányásoknak és a piroscsíkos korlátoknak. Vasárnapi tömeg hömpöly- gött előttük, a hatvanas évek ruháiban. Házaspárok egymásba karolva, ilyent mostanában ritkán látni. Gyerekek, ünnepi ruhában, fagylaltot nyalogatva, a maiaknál sokkal fegyelmezettebb és nyugoditabb gyerekek. És fiatalok. Lányok, bő, színes szoknyákban, a nyakukban többszörösen megtekert színes gyöngysorokkal. És fiúk. Rövidujjú nyári ingekben, le- barnjultan, rövidre nyírt hajjal. Csapatosan sétáltak a lányok után. Egy csapatban három lány közeledett, középen egy szőke, hosszú hajú. A többi lánynak akkor divatos dauerolt, rövid haja volt, egyedül őneki volt sima, derékig érő haja. Nem lehet tudni, miről beszélgettek, de amikor odaértek hozzájuk, a lány csengő hangon felnevetett. A nap belesütött zöldesbarna, szép szemébe, és a nevetése olyan ragadós volt, hogy az asszony és a férje is elmosolyodott. A következő pillanatban azonban már könny felhőz- te az asszony szemét. Mert találkozott valamikori fiatal arcával, a lánnyal, aki valaha volt. Még utánanézett a három * lánynak, még látta középen a könnyűléptű virágos szoknyás szőke hajút, aztán hirtelen, mintha hűvös szél támadt volna fel, megborzongott. Az úttestet látta meg feltört, mély sebével, a piroscsíkos táblákkal, csúnya földihányásokkal. Egy lélek nem sétálhatott azon. Ki tudja, talán csak egy pillanat volt, egy pillanatnyi szédület az egész. Ott álltak egymás kezét fogva a régi sétálóutcában, — Nem tudom... — mondta kiszáradt torokkal az asz- szony —, valami történt velem az előbb... — Igen — felelte a férfi, és furcsa volt a hangja. — Képzeld el, egy pillanatra olyan lett minden, mint régen, ahogyan meséltem — mondta az asszony lehajtott fejjel —, azt hittem, látom azokat a régi embereket, azt a régi vasárnapot. Itt sétáltak, és ... és magamat is láttam*. — Két lány között mentél, hosszú, szőke hajad volt, és amikor ideértetek, felnevettél... — Hogyan? Te is láttad? — Láttam — mondta a férfi —, széles, piros öv volt a derekadon, és a szemed ugyanolyan volt, mint most. — Dehát ez ... ez lehetetlen — suttogta az asszony —. — Hiszen csak meséltem róla, és azt hittem, egy pillanatra újra látom is. De hogy te ugyanazt... — Nem érdemes ezen tűnődni, kedvesem. Ilyesmi megtörténhet. Hiszen annyira szeretlek, és én is annyira szerettem volna elképzelni, milyen voltál lánykorodban, amikor még nem ismertelek. Elindultak vissza, az állomás felé. Sok minden kötötte össze őket eddig is, de most valahogy még erősebbé vált a kapocs. Tudták, hogy erről többet nem beszélnek, de emlékezetükben mindörökre ottmarad. Az asszonynak eszébe jutott, azt mondta, bárcsak olyan lenne az élet, mint egy könyv, melybe akármikor visszalapozhatnak. És eszébe jutott s»k szép nyári nap, amikor kint olvasott a kertben. Vajon ez a nyári nap most, ez a szél is, ezt tette most vele? Bán Zsuzsa: KÖNYVLAPOK LADÁNYI MIHÁLY: LADÁNYI, TE FÁRADT KISEMBER Ladányi, te fáradt kisember, ki valaha úgy csavarogtál a városokban, mint templomokban az isten, s vígan megéltél a hozsannából és a perselypénzből, mert valami álom muzsikált benned a világról, mert a valóság csak az álomtalanokat szereti szomorúvá, de te sorba álltái a szél illatáért és a víz csillogásáért napi egy csókon és pohár boron is eltengetted boldogságodat, mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől mert volt még csoda, most a komforteszményű világ esőiben, az adóhivatalok felszólításával hónod alatt, s behúzódva az utolsó szerelem ereszalja alá, öreg, szomorú fecske, hova indulsz, ha az ősz jön a világra, hova térsz meg, ha fészkedbe verebek települnek s boldogan kaparják a lószart, véletlenek indokolják már kollektív csiripelésüket, s az ének olyan szennyezett, mint a folyók vize, nem lehet inni belőle ráhajolva, hagyd hát a szavakat. menj az erdőbe gombát szedni, dőlj a puha mohára, manók közé álmodd magad — DEÁK MÖR: OTTHONA VAN Jöttömre melegség önti el a tájat. A szemem könnyezik. Estére elfárad, mint a nap. Vörös lesz lassan az ég alja, 1 táskák: szürke felhők gyűltek össze rajta. Mindent elértem, amit nem akartam. Néha már örömöm is telt a bajban, amit nem osztottam meg, senkivel, soha. Minek fájjon másnak? Nekem kell fájnia. Csak valahogy nem találok haza. Ismerek itt mindent. Ismernek. Otthona van kutyának, szélnek. A fájdalomnak is. Pedig az is hamis. Pedig az is hamis. Letérdelek, s lassan bevackolok a földbe. A szív röge lódít, lódítana előre, de a vér lassanként fölszívja a sarat. Arcom életemre tett pénzérme marad. FARKAS ISTVÁN KÉPEI Farkas István, a modern magyar festészet méltatlanul háttérbe szorult nagysága, a szürrealizmus korai képviselője. Emberi és művészi drámája a magyar művészet megrázó fejezeteihez tartozik. Apokaliptikus korban élt, művészete a két világháború közti, kataklizmákkal teli világ szorongásos, drámai tükrözése. Figuráiból többnyire a tragikus vég hangulata árad, mely rajta is beteljesedett: Auschwitzban halt meg Z. G. grófnő (portréja (1931) 1944-ben, 57 éves korában. Tengerparton, lila ég alatt (1934)
