Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
Mt/stmmttoto&t&fmmmQma&tíKmmem&mw&wimtmtM&x «««««««:vxwmm•v*.^..v.''.«w*»w-xv«- \ >' MiOMOOMMMMWMWMMMSSWWXWraeStMMWMtfrX'WaiMMSWMWCSMSW MMOOMMoMtMMMMMtac«N>ss»owMC«M«W£MttMMMMe»«K«NMeMM«MíWMM KÖLTÉSZET NAPJA Hova tovább két évtizede már annak, hogy megkérdeztem a nemrég elhunyt Carai Gábortól, miről beszél legszívesebben. „Először hadd válaszoljak arra, hogy miért nem szeretek a költészetről beszélni" — mondotta. - „Azért, mert szerintem az ember a költészetet csinálja, ha tudja, de magyarázni nem nagyon érdemes. Magyarázzák azok, akik nem csinálják, akik maguk nem írnak verset. Egy kicsit olyan ez, mint ahogy egyik klasszikus költőnk mondta, a csókot gyakorold, ne magyarázd. Egy kicsit a lírával is így van az ember, ha csak magyarázni tudja, de csinálni nem, akkor nincs sok értelme. Persze, azért a költő, akár szeret költészetről beszélni, akár nem, mégiscsak kénytelen róla szót ejteni. Ha nem is a saját verseiről, de másokéról. Tehát például mások költészetéről szeretek beszélni, és azonkívül még nagyon sok minden másról, az élet, a társadalom ezerféle dolgáról, ami talán nincs is ellentétben azzal, hogy az ember hivatására nézve költő, mert a versek nem a költészetről való beszélgetésből születnek, hanem az életünkről való beszélgetésekből.” Gellért püspök emlegeti a magyarok szimfóniáját, amit egy malmot hajtó leány énekelt. De mi lehetett az, amiről dalolt? Krónikáink írói is mélyen hallgatnak ezekről a dolgokról. Azt hiszem, ők nem egyszerűen csak elhalasztották ezt a lehetőséget, inkább arról lehet szó, hogy vagy nem ismerték a lejegyeznivalókat, vagy pedig — s ez még valószínűbb - megtiltották a „jegyzetelést”, az új ideológia, a magyarságot európai népek közé illesztő kereszténység jegyében. Úgy tetszik, ekkor kellett szükségszerűen eltűnnie a régi magyar hitvilágnak. Hogy mégse ment minden veszendőbe, arról a többi között a huszadik század végén is föl-fölbukkanó archaikus népi imádságok tanúskodnak, csakúgy, mint a mesetöredékek vagy a román templomaink pogány díszei, amelyek esetleg éppen egy-egy Tamás István: tarsolylemezről vagy máshonnan kerültek ezekbe az Árpád-kori arányos egyházakba. Az „arany fának arany ágán” ugyan keresztény figurák ülnek, de itt-ott fölismerhetően, másutt csak sejthetően „pogány" a gally. Jelezve, ami egyszer megszületett, többé nem törölhető el nyom nélkül a föld színéről. Ebben rejlik az írott szó, a költészet hatalma is. Ami egyúttal az élet hatalmát jelenti. Ezért nem hiszek a líra válságában, amikor az élet fenyegetettségéről van szó. Bolygónk egyre inkább szűkülő közös hazánkká válik, annak minden örömével és veszedelmével együtt. Tavaly nyáron már megszületett a föld öt- milliórdomodik polgára. S mór előtte sem kellett hatalmas képzelőerő ahhoz, hogy érzékeljük, pusztul a föld, mérgeződik a víz, a levegő, eluralkodhat az erőszak, az intolerancia. Pedig csak egy bolygónk van, amelyen együtt kell élnünk, együtt kellene megőriznünk életünk feltételeit. Nem szabadna semmibe vennünk a kék ózonburkot a fejünk fölött. Az élet nem lehet csak a közgazdászok, a politikusok, a tudósok dolga. Ez a vers, a költészet dolga is. Mindannyian az adott korban élünk. Saját korát kell mindenkinek vállalnia, nincs más lehetőség. És ebben - minden más híresztelés ellenére - mindannyian együtt vagyunk illetékesek. Azáltal, hogy vers születik, az emberek nem lesznek boldogabbak. Nem oldódik meg a láthatatlanul ölő és szaporodó vírusok elleni szérum föltalálása és más sem. A vers fontossága az igazságában van, a létezés szerves egységének vállalásában, a föl- parcellázatlan élet, a manipulálatlan kapcsolatok, az érintetlenül hagyott tájak ismételt fölmutatásában, még akkor is, ha mindez már a képzelet síkjába csúszik át a realitásból. A vers kivetít egy-egy állapotot, ami a folyamat része. Nem a verset kell szeretni, hanem az életet. T. E. Adám Tamás: ISTÁK A harangozó tollát. Melldöngetök, szelíd köldöklesők; Ilyen-olyan dogmákat gajdolók: Masírozik zajos siserehad... Hátán kereszt, ám hitetlen a pók. Karót nyeltek, majd porig hajlongok, Obsit dukál, jár borostyán, babér! Ráuntál, mondd, torra, pecsenyére; Fazekadban valamit a bab ér...! Kakas kiált: a bérenc meg a bér!... Szemétdombját veszti így —; vagy Képmutatók a képmutogatók; Kirakat szín — ily unt csodát hol lát?! Önemelte korlátján, ha ront át, Kész a bajnok, de ökörcsurgatás Az Ívelés, s a párhuzamosok Metszik egymást — Hinnők, ez lopva más... Igazodni, nem lógva e sorból, Hovatább — noha a lista más — Siettem el születésem, s lettem, Vagyok Pista — de annak is tamás. Mikor pillánk összeégett seprűit feszítette a hajnal ö már az első kondulással felsebezte a hártyákat s vállára dőlt a templomtorony árnya kérges kezén árkokat égetett a harangkötél csak mosolygott és sohasem fáradt bele a denevér-suhogásba nappal lefoszlott róla a mítosz hiába verte félre a galagonyákat Katona Judit: Koncek József: Parancsolat HÉJAKÚTMÁCSONYA Hű reményt kötéllel, hitet puszta kézzel,’ költőt némasággal, festőt vakságával, álmában az alvót, boka helyett tarkót célozni nem szabad. Törvény értelmében csak egyféleképpen: madarat röptében s futtában a vadat. Szepesi József: Az utolsó szó jogán * (bírálóimnak) Ha csak csipetnyi lenne bennem haszontalan, esküszöm minden szentre, én felkötném magam S ha csak parányi lenne mihaszna kis csalás rakódva életemre, kitörne tán a frász. Hibáim mintatégelyek (kísérletformulák), éppúgy szülhetnek érdemet, mint szószátyár dumát. Tehát ha ért vélt sérelem és lelkem lázadott: bocsánat — én is védtelen parányi por vagyok. (Káré Magdolna füveskönyvéből) Én azt mondom, hogy nem nagyon csúnya fickó e gaz héjakútmácsonya, a zord szellővitéz, szikár szabadlegény, mint ágas buzogány itt leng az országút felén. Bár szűk gallérja épp olyan szoros, mint régen fönn, a széllel mámoros, bokázó kedvű cimborák nyakán a vármegyék kenderkötélhurokja volt talán. Azért ő rá se ránt, hogy itt a tikkadt csordakút körül héják keringenek, s a bőgő barmok porba fúlt sorsát, lelkét csak szelek zengetik, éjente gyertyát gyújt magából, s énekel nekik. Etesi Deák László: VÁRAKOZÁS Ügy várok rád, ahogy nappal várom az estét. Olyan bizalommal nézek szét az udvaron, az utcán, mintha ezzel a busszal jönnél, s köszönnél. S ha nem, akkor mélyet sóhajt bennem a vágy, s tovább várlak, hogy megjelenjél ott az utcán, lelkesen, mélán, mint aki túl Van a legújabb, a mai csatán, s míg szatyrot cipelsz, töröd a fejed a vacsorán. K önnyen elváltak, nem fűzte össze őket csak a véletlen. Kiteleltek, aztán elindultak, ki-ki tapasztalata és megérzése szerint. Yogi már nem is számolta a szétszóródásra ítélt bódékat, tudomásul vette, hogy a „VURSTLI” feloszlik; kószált az egyre táguló téren, segédkezett a készülő- dőknek, mintha ezzel visz- szatarthatná őket. Aztán egy márciiisi reggelen arra ébredt, hogy egyedül maradt: az óriáskerék magával vitte a társaság utóját... Kupakok, üvegtörmelék, sztaniol, rágógumi- csömagolások cafatjai, fű- részporfoltok maradtak utánuk, mint céltalan gyűjteményben összehordott és elfelejtett haszontalanságok, s a hamisság jegyét nyomták a vidám zsibongással eltöltött hónapok emlékére. Csupán a lányok szépültek meg az események növekvő távolságában ; Yogi szedett- vedett nomád életében ők jelentették az élményt, mely emlékezetessé tette a városokat, melyekben körhintájával elidőzött... Fogta törölközőjét, és átment a tér túloldalán szerénykedő házikóhoz — kétféléi középületek magasodtak, mintha össze akarták volna nyomni szomorú társukat —; jóravaló, idős házaspár lakta a kicsiny házat, Yogi egész télen náluk für- dött, tisztálkodott. Bekopogott. — Nyitva van — hallatszott. Gyenge fényű villanykörte lógott a bordás plafonról, szomorú fényében öregasz- szony kiavangatott valami büdös ételt a kályhán. Vesepörkölt, gondolta Yogi; a szüle fekete, zsákszerű ruhájában, szederjes arcával, jókora fakanalával hasonlított egy boszorkányhoz. — Az öreg felkelt? — kérdezte Yogi mosakodás közben. — Haza se jött még! — Pedig elköszöntem volna tőle... Utazom én is. — Árokban keresd, ahol tanyázik! Még dünnyögött valamit, de Yogi nem értette. Köszönt és távozott. Lakókocsijában tiszta inget öltött magára, majd az állomásra ment — vagont akart bérelni, s néhány emberrel megalkudni, hogy segítségére legyenek a körhinta berakodásában. A vasúti vendéglőben ebédelt; az ajtó közeléből látta a peronon búcsúzkodó- kat, és vágy fogta el, hogy valakitől — akárkitől — ő is elköszönjön... Akárkitől, de jó szóval, Isten hozzáddal, ahogy az dukál...! Ne kóbor kutyaként hagyja el ezt a várost is, ahol kitelelt... Megkömyékezte a pincért, szerezzen neki egy telefonkönyvet, hogy kikeresse belőle a lány címét. Jó jelnek tartotta, hogy egyáltalán emlékezett még a nevére, bár sohasetn gondolt arra, hogy megkeresi... Pedig nén ha vágyott rá, és érdekes módon bőrének sajátos illatára is emlékezett, miközben arcát, szavait próbálta magának felidézni. Bizakodva indult, hogy megkeresse. A lány nagyon meglepődött, csodálkozó arcán festése pontosan kiszámított síkjai eltorzultak, mintha hamarjában egy síró harle- kin maszkját öltötte volna magára. Felkócolt, búzasárga haja oda nem illően ágált fején, mint egy hervadó vi rá goskertre borított szé- naboglya. Mielőtt Yogi sar- konfordult volna, feltalálta magát és megszólította: — Ó, Yogi... Gyere, gyere be... Bemutatom a vőlegényemet. Selymesen sustorgó, kínai mintás pongyolájában előrement, de a szobaajtóban bevárta Yogit. — Csak kérlek, vigyázz, el ne szóld magad... Megígéred ? Yogi bólintott. Kopaszodó, szemüveges fiatalember ült a biedermeier asztal mellett, mintha odaszorult volna az asztallap és széke támlája közé; kínlódva állt fel, nyirkos tenyerű keze élettelenül lógott ki kabátujjából. Yogi átkozni kezdte szentimenta-' lizmusát, mely búcsúzkodásra késztette. Körbeülték a teniszpályá- nyi asztalt, s mintha csak erre várt volna, megjelent a lány anyja. Tálcát hozott, s most Yogira került a sor, hogy felkínlódja magát az asztal mellől. Mindjárt le is szögezte: — Csak egy pillanatra ugrottam be, búcsúzni. — örvendünk, ha Marika ismerősei látogatóba jönnek — Nem sajnálsz... egy kicsit sem? — Miért? Jó férjed lesz, te meg szülsz neki egy sereg utódot. — Igen, Yogi... Szeretnék elbúcsúzni tőled! — Azért jöttem... — Ügy értem, rendesen.. 1 Nem itt... — Reggelig a lakókocsimban leszek — mondta Yogi lehangoltam A lány átágaskodott az asztal fölött, és megsimogatta Yogi arcát: — Ügy veled mennék most, édes.. . — Hagyd, nem is illik különben... — Nem — mondta a lány is, és visszahúzta kezét. — Innen egyenesen a körhintához mész? — Még van valami elintéznivalóm, csak azután — lódította Yogi. — Ha végeztél, telefoD/láiifás &. Ferenc: Szép, érzelmes búesúszó — felelte egyszuszra a mama. — Láthatja, mérnök úr, hogy lányom körüludvarolt portékája városkánknak — fordult a vőlegény felé, akin máris kiütköztek a féltékenység jelei. — Ez igaz — sietett Yogi a segítségére —, Marika a legszebb eladólánya ennek a városkának! A kopasz irult-pirult, a lány csókosra csücsörítette ajkát, a mama elégedetten rávigyorgott Yogira, aki a fenébe kívánta mindnyájukat, magát is beleértve. — Elutazik? — kérdezte a mama, és kiporciózta közben a dulcsácát s a pohár vizet. — Kiküldetésbe vagy csak' kirándulás céljából? — Természetesen kiküldetésbe — mondta a lány. — Fontos ember! — mondta a mama elégedetten. — És hova, ha szabad érdeklődnöm, a Fő-vá-ros-ba? nézett jelentőségteljesen a rákvörös vőlegényre. — Ugyan, anya! — szólt közbe a lány. — Ne hoza zavarba vendégünket, úgy faggatod, mint egy vallatótiszt! Inkább mutasd meg Pistának a beteg virágaidat. — Vőlegényéhez fordult:— Agrármérnök úr, vessen egy pillantást reájuk, mielőtt teljesen elpusztulnak. — Jöjjön, Pisituka — kapott az ajánlaton a mama. — Tegye magát hasznossá, mintha már otthon lenne.. . Yogi kibámult az ablakon, hogy ne kelljen végignézze, miként kászálódik az, agrármérnök elő az asztal s a szék csapdájából... Valahogyan becsapottnak érezte magát, mint a letépett virág, ha váza helyett a gomblyukba kerül. — Búcsúzni jöttél? —< kérdezte a lány, amint magukra maradtak. — Szétszéledt a társaság, indulok én is... — Szép, hogy gondoltál rám... De veled mennék.. . — sóhajtott meggyőződés nélkül Marika. — Menni. . . Járni az országot... Szabadon ! Veled, amerre a szemünk lát... — Hagyjuk — morogta Yogi. — Nem éppen úgy van. — Láttad! — intett szemöldökével Marika az ajtó felé. — Mit szólsz hozzá? — Kopasz — vonta meg a vállát Yogi. nálj, s én indulok... Megígéred ? — Igen — ígérte meg Yogi. — Mi bajuk a virágaidnak? — Tetvesek. — Petróleummal kell bekenni őket — magyarázta Yogi. — Sorkatona koromban én kezeltem a század zöld sarkát, onnan tudom. A lány megkerülte az asztalt, a fiú hátához állt, és vállára tette kezét. Yogi a zakóján keresztül és érezte enyhe remegését. — Ne nézz hátra! így válaszolj. .. Ugye, nem sokra tartasz ? — A magad körében vagy valaki — felelte Yogi őszintén. — S a tiédben? — Nekem nincs köröm. Ez az ára meg az átka a szabadságomnak! A lány nem válaszolt. Elhúzódott, és az ajtó mellé lépett. Yogi felállt. — Ha gondolod, átmegyek és köszönök édesanyádnak. A lány elbiggyesztette ajkát. — Mire volna jó? Csak tovább táplálnád hiúságát. Az előszobaajtóban szem- befordultak. Yogi zsebre vágta kezét, nehogy véletlenül átölelje a lányt. — Akkor felhívjalak? — kérdezte, és úgy nézett rá, mintha egy mozgásba lendülő vonat lépcsőjén állna. — Szeretnék még egyszer felülni a hintádra — mondta Marika. — Forogni szeretnék, ég és föld között, szabadon, szabadon, veled... — Jó — mondta Yogi, és irtózatosan becstelennek kezdte érezni magát. Nézte a lányt, aki tulajdonképpen önmagát búcsúztatta, hogy aztán megragadhasson az anyja által megszerkesztett biztonságos világban... Már- már azon volt, hogy előhúzza zsebéből kezét, és megölelje bátorítón, de akkorra már ott magasodott a mama is közöttük, mint valami csőre töltött fenyegetés. — Kézit csókolom — re- begte Yogi kisfiúsán hadarva és elindult. — Isten vele — szólt utána a mama, — és jó utat! Bár hangja keményen csattant, szavai a hála reflexeit váltották ki Yogiból, és majdnem visszafordult, hogy köszönetét mondjon, ám idejekorán belátta, tévedése nevetségessé tette volna...
