Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-23 / 96. szám

IRODALOM Maconkáról indult Orosz László művészete delelőjén Számos műve gyermekkori élményekből táplálkozik. Példá­ul: Szövő asszony című festménye Tél Rákospalotán. Orosz László a táj melegszívű, ihletett áb­(A táj egyhangúságából, mint görcsbe rándult feke­te kezek, csupasz fák vil­lantak a szürke dombo­kon. .. Aztán elsuhant mel­lettük a leégett kútgém, s az asszony tudta, hogy alig negyven kilométer van még hazáig.) A férfi döntött: hirtelen, sárfröccsenitő kanyarral be­tért a mellékútra. A kocsi kegyetlenül bukdácsolt a traktorvájta nyomtarajo­kon, aztán rugózva nekife­szült a dombra kapaszkodó, kanyargós szakasznak. „Most” — gondolta a férfi, és meg­kérdezte : — Szeret kocsikázni? Az asszony néma maradt. Az ablakot figyelte, melyre apró cseppekből gyöngyhálót vont a testükből kicsapódó meleg. Miután a hamuzóba nyomorította cigarettáját, kis röhögő Micky Mause-t rajzolt ujjával az üvegre. Fián járt az esze: aznap töl­tötte ötödik életévét... — Én sokat vihetném er- re-arra, csak azért kérdem... Persze, kizárólagosan ma­gától függ, kedves... Gyufaláng lobbant, ismét füsttel telt meg az utastér. — Egy magamfajta, diszk­rét barát — folytatta a fér­fi —, aranybánya a maga korában... — magyarázta, közben finoman lassított, és jobbját az asszony mellé csúsztatta. — És láttad, ked­ves, én szó nélkül felvette­lek, amikor leintettél. .. Megugratta a kocsit, a gyorsulás hátraszorította az asszonyt, aki önkéntelen, ka­paszkodó mozdulattal magá­hoz ölelte a férfi matatni in­duló kezét, ám mielőtt még a férfi kihasználhatta vol­na soíőrtrükkje előnyeit, az asszony visszanyerte egyen­súlyát és a férfi kezefejére nyomta frissen gyújtott ci­garettáját. Valahogy igazságosnak érezte a rázúduló szitkokat és sajnálta a vén kamaszt, akit kénytelen volt megéget­ni trónján: volánja mögött, és szeretett volna segíteni rajta, legalább annyival, hogy megnyugtassa: „sajná­lom". De a férfi kiszállt a kocsiból és az autó mögé vo­nult. Tanácstalanul nézte elgör­bült cigarettáját, majd a jegygyűrűjére tévedt a pil­lantása, melyen hiába pró­bált fellobbanni a felhőkkel küszködő, apadó fény. Las­san, nagyon lassan emelte ajkához a cigarettát, és vé­gig követte a gyűrű útját... „Hát nem látta, hogy férj­nél vagyok?" — kesergett magában. A férfi bekönyökölt az ab­lakon. Orra. mintha az útra- íigveléstől nyúlt volna hosz- szúra, elválasztójelként me­redt közéjük. Füle mögül ápolt, ősz tincsek kunkorod- tak, homlokán izzadtság- cseppek csillogtak. Az asszony megelőzte: — Egv nő arcáról leolvas­ható, hogy lehet vele, és... — Szálljon ki! — A maga korában már érthetne annyit a nőkhöz. . . — Kiszállás! Maga megér­kezett 1 Az asszony elsápadt. Tu­lajdonképpen csak most lát­ta be, hogy teljesen a másik hatalmában van. Sietve összemarkolta dol­gait és kiszállt; cipője bele­mélyedt a sárba, összegom­bolta mellén orkánkabátját, és szó nélkül elindult. Hideg, áprilisi szél kapta mellbe, reszketősével elő­bukkantak könnyei is. A ne­héz, ragacsos domboldalon alig-al-ig haladt előre. Szaladni szeretett volna, szaladni és félmelegedni, és minél messzebbre, távolabb­ra kerülni az autótól, mely­ről azt gondolta, jó sorsa ve­tette útjába. Futni szeretett volna, még inkább repülni, hazáig. Ám a traktorgyúrta, szíjas agyagban csak vergő­dött, alig haladt. Megnézte óráját. Minden hiába! Késő este lesz, éjsza­ka, mire hazaér. De előbb ki kell evickélnie ebből a sártengerből. . . És megma­gyarázhatja-e Tiborkának, miért nem tartotta be ígére­tét ? Furcsa, kettős érzés kerí­tette hatalmába. . . Egyrészt fájó keserűség, hogy lehe­tetlen helyzetéből nem talál kiutat, másrészt maró ön­vád, mert úgy vélte, nem volt elég okos az öreggel szemben. Felszáradt könnyei nyomában égett az arcbőre. A dombtetőn megtorpant. Megpillantotta a végtelen sárbafúlt világot. Körös-kö­rül dombkoszorú sötétlett, s ameddig ellátott, felszántott, barázdált ragacs borított mindent. A nap, mintha ar­ra várt volna, hogy még pon­tosan megismerhesse, mi vár rá, vörös pírt hintve maga után, lebukott. Gémberedett ujjaival alig tudta előkaparni táskájából cigarettáját. Háttal fordult a menetiránynak, mert belátta, hogy széllel szemben aligha lesz képes életben tartani a gyufa lángját. Miután rá­gyújtott, lenézett, hogy fel­mérje a megtett utat, és meglátta a helyben álló ko­csit. „Világos! — kristályoso­dott ki agyában. — Vissza­vár! Azért volt a kaján mo­soly, a győztes tekintet. Vár­ja, hogy megkezesedjem és visszakönyörögjem magam a kegyeibe. .. Hát inkább a halál”. Csökönyös erővel támadt fel újból a haragja. Bizser­gése melegítőn járta áV tes­tét. Hirtelen fordulattal el­indult, de majdnem elvágó­dott: sárba ragadt cipője visszafogta. Erőszakos, forró könnyek szöktek szemébe. Kérgénél fogva tépte ki. elmaradt cipőjét és fel­húzta. Közben féllábon ugrált, mint a kockázógyer­mek. Még egyszer vissza­pillantott a kocsira, aztán otromba, túlméretezett lép­tekkel nekivágott a sötétség­be lejtő útnak. Ügy érezte, sikerülni fog. „Ha belegebe- dek, akkor is!” — határoz­ta el. Testét viszkető izzadság verte ki, érezte, amint lecso­rog a hóna alatt: ruhája há­tára tapadt, csak lábát nem járta át az erőfeszítés me­lege, sőt, lábszárában gör­csös remegésbe kezdtek az izmok. Nem mert megállni, szusz- szanásnyira sem, mert a sű­rűsödő éjszaka, a kihalt vi­dék, egyszerűbb, az öregecs- ke férfi iránt érzett irtózat- nál közönségesebb félelmet ébresztett benne. Mintha gyermekkora rettegett sötét­szobája nőtt volna roppant méretekben köréje. . . Szem­ben, az ég világosabb hát­terén kirajzolódó domb a gyilkolni kész torzszülött ké­pével azonosult egy őrületes pillanatra. . . De egyelőre még uralkodott magán Az út kanyarodott. Menet közben érezte, hogy tágul a keréknyom. „Biztosan farolt a traktor, amikor befor­dult." Fogalma sem volt, mióta követi a nyomot. Ziháló tü­deje, akadozó lélegzete, ki­száradt torka, s mind job­ban reszkető, fáradt lábai ar­ra vallottak, hogy több órá­ja már... Követte a nyo­mot, mert nem mert kilépni belőle, félt, hogy a vak éj­szakában elvéti az utat, s ak­kor/ menthetetlenül eltéved. A traktornyomnak el kell vezetnie őt valahová, akár- hová, csak emberek közé ér­kezzen. .. Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy a város fe­lé halad-e... S, ha nem? Futásnak eredt. Nem gon­dolt semmire, sárra, ember­re, útra, időre, egész való­ját egyetlen vágy töltötte be: menekülni a szörnyű bizony­talanságból! Táskája fájdal­masan csapódott oldalához, térde meg-megroggyant, az­tán megbotlott valami sár­hányásban és elesett. Véde­kezőn nyöszörögve kuporo­dott össze, mint hálóba me­redt, rémült kisvadak, s ek­kor bevallotta — már nem voltak kétségei —, hogy túl­értékelte erejét. Az öreg úr­vezető vigyori arcát látta maga előtt, s azt kívánta, bárcsak mellette ülhetne a meleg, biztonságos kocsiban... Bármi áron is... Először azt gondolta, hogy kimerült szervezete lop vörös foltokat kisírt szeme elé, de, amint közelebb tántor­gott, felismerte a hamisítat­lan macskaszemeket. Nem ujjongott, s ahelyett, hogy erőre kapott volna, izmai el- ernyedtek, s majdnem össze­rogyott. Később sem emléke­zett, hogyan érte el a trak­tor utánfutóját, de elértet!), nekidőlt az oldalának, és behunyta a szemét. Nyelve félig nyitott szájába száradt: lélegzete égette mellkasát... Agyagkorsó koccant fogai­hoz. Hagyta, hogy szabadon csorogjon le torkán a víz, s csak nagy későre csukta össze ajkát. — Honnan kerül maga ide? — kérdezte a micisapkás. — Autóstoppal... De kitet­tek. .. — Kicsoda? Vállat vont. — De a rendszámát csak levette?! Tagadólag ingatta fejét. — S akkor... Most mihez kezd ? Az asszony megragadta a traktorista karját. A motor­házból kiszüremlő gyenge fényben is látszott, hogy menten elsírja magát. — Kérem, nagyon kérem, vigyen innen... — Persze hogy! — vála­szolta és micisapkája alá túrt a traktorista. — Csak meg kell várja, hogy kija­vítsam ezt a dögöt. Tudniil­lik, beadta a kulcsot. — Kérem, nagyon kérem, vigyen innen — ismételte meg az asszony. Meg.. . Megfizetem — emelte fel táskáját. — Menjen már! Érezte, hogy erős karok nyúlnak hóna alá és fel­emelik. Amint talpa érintet­te a tehertér szalmával bo­rított deszkázatát, elengedte magát és elterült. Tudta, hogy hogy a micisapkás is fent van, de ezzel már nem volt ereje törődni. Első, félszeg érintésére a hátára fordult a melléje terített vattakabát­ra, és nem akart ellenkezni... Végre biztonságban érezte magát. A traktorista, miután be­takarta, leugrott és visszatért motorjához, az asszony pe­dig összeszoritott fogakkal várakozva, végül álomba ke­seregte magát. Amikor feléb­redt, dübörgött az éjszaka. Otthon nagy halom mo- satlan fogadta. Levetette sáros gönceit, és kinyitotta az ablakot. Nem volt éhes, bár reggel óta egyetlen falat sem járt szá­jában; mégis beleivott a te­jeslábasba. Kirázta a hideg. „Itthon vagyok — gondol­ta. — Végre itthon...” Kikészített vacsoráját visz- szatette a hűtőszekrénybe, és csendesen nyitva az ajtót, be­ment a szobába. Tiborka felhúzott térdek­kel aludt. Mellette Donald kacsa vigyorgott; plüsspofá- ián csillogott az ablakon be­áradó neonfény. Miközben betakarta mindkettőjüket, könyökével fellökte az éjje­liszekrénykére állított vázát Hatalmas koppanással esett a parkettre. — Mi az úristent csapsz akkora lármát?! — réved! fel a férje. — Ha nem tud­nád. nekem reggel ötkor cse­peg az óra! Aztán mindent ismét keb­lére ölelt a csend. Az asszony pedig úgy érez­te. dübörgő traktorok vo­nulnak izzó homloka mögött. Máyás B. Ferenc ö mindenkivel és minde­nekkel szolidáris, tehetsége rajztudásában, lelkületében keresendő. Következetes szelídségében, békés áramla­tokat figyel, azt továbbítja hozzánk képei színes felüle­tén. A falu melegségét, a lét intim szögleteit, kukori­cát morzsoló asszonyt, édes­anyja rebbent portréját, a hegyekkel övezett nagyma­rosi tájpompát, a ráckevei szerb templomot, bátonyi szénosztályozót, Maconka műemlékét, hazai tájakat, városrészleteket. Képeivel szelídíti, mele­gíti a világot, hogy minden­ki benső, színes otthona le­hessen. Felfedezi és megörö­kíti az élet varázsát, művé­szetével növeli azt, s átad­ja közös ajándékul mind- annyiunknak. Zaj, omlás kö­zepette a lélek békéjét gyűj­ti önmagába, árasztja fest­ményein. Portréi kifogástalanok, mert egyszerre ábrázolja a sajátos arcvonásokat és a jellemet, a belső állapotot és magatartást. Minden tája szintén úgy jelenik meg, hogy abban érzékeljük a va­lóság és a szív koreográfiá­ját — az évszakok öltözeté­ben ragyogó környezetet és a harmóniát. Orosz László szépségei morális tartalmú­ak is, gyönyörködtetnek, de áthangolják bennünk az ér­telmetlen indulatokat meg­nyugvássá, együttérzéssé. 1928. április 24-én szüle­tett Maconkán, Alaxay Béla tanító fedezte fel tehetségét, aki id. Szabó István szobrász- művész segítségével lendí­tette a művészi pályára. Bu­dapesten, a képzőművészeti főiskolán Bernáth Aurél, Do- manovszky Endre tanítványa­ként kapott diplomát 1954- ben. Idestova három és fél évtizede szerepel országos kiállításokon, 1950-es bemu­tatkozása óta a Nemzeti Sza­lonban. önálló tárlata nyílt többször is Budapesten, to­vábbá Nyíregyházán, Macon­kán, Pásztón. Kecskeméten, Fonyódon, Vácott, Salgótar­jánban. 1984-ben ' önálló anyaggal mutatkozott be Stockholmban is, ahol képei- vel igazolni tudta a város „észak-Velence”-jellegét. A munkásművelődés ügyét Áprily Lajos Nagyenye- den, a híres Bethlen-kollégi- umban volt tanár, amikor 1913. április 24-én fia szüle­tett : Zoltán. Apja fölvett né­ven írt, ő eredeti családi ne­vén, Jékely Zoltánként vált költővé, íróvá. „Ez a kicsi város az erdé­lyi hagyománysűrűség váro­sa” — írta róla egyik vallo­másában Jékely Zoltán, s ebben a mondatban Erdély épp olyan fontos, mint a hagyomány. Fiatalságától öreg koráig Erdély és a „ha­gyománysűrűség” páros von­zásában élt és alkotott. A hagyomány fogalma Jé- kely Zoltánnak nem pusz­tán szülőföldje örökségét je­lentette, hanem az egész ma­gyarság, az egész emberiség kulturális, szellemi örökségét is. Jékely Zoltán első versei még Kolozsvárott jelentek meg, költői kibontakozása viszont már Magyarorszá­gon, Budapesten történt. A Nyugat úgynevezett harma­dik nemzedékéhez tartozott, törekvéseiben hozzá legkö­zelebb álló pályatársai Weö­res Sándor, Takáts Gyula, rázolója is szolgálva, 23 évig vezette a Május 1. Ruhagyár képző- művészeti körét. A közügy fontosságával nevel. Végte­len nyugalom hatja át mű­veit, ebben részelteti nézőit, azzá alakítja művészetének barátait. Ez a tudatos sze­lídség harmóniát fejleszt bennük, növeli a világ jó energiáit. Olyan csöndben él, hogy ennek következtében több a teremtett kincse, mint a híre. Portréiban kivételes tudás és lelki finomság nyil­vánul meg. Kukoricamor- zsolója remeklés, Hollósy Si­mon, Koszta József festmé­nyeit, Arany János Tengeri­hántás című balladáját foly­tatja, teremti tovább. Jankovich Ferenc voltak, Er­délyből pedig —, mert min­dig kettős erőtérben élt — Dsida Jenő és Szabédi Lász­ló. Első verseskötetével 1936- ban jelentkezett. A fiatal Jékelyt leghűsé­gesebb kritikusa, Szerb An­tal így jellemezte: „Elégikus költő, líráját emlékek és ál­mok szövik át. Jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapo­ta az elvágyódás, a múltba révedés, a világ iránt ér­zett testvéri szeretet..S amit Szerb Antal az induló költőről írt, az mindvégig érvényes maradt rá. Költői, írói magatartásá­nak alapelemei — egyre mé- Ivülőn — változatlanok vol­tak. Ha összegyűjtött verse­it nem keletkezésük időrend­jében lapozgatjuk, hanem ta­lálomra, ide-oda forgatva, szinte az az érzetünk támad, hogy nem időben egymás után, hanem egyidőben, időt­lenül írta őket. A kései köl­tő épp olyan elégikus, búcsú­zó, elvágyódó, múltba réve- dő, mint a korai. Ezt az időt­lenséget a klasszicizáló. a humanista hagyományokat őrizni óhajtó poétái akarat Észreveszi a hazai és kül­földi tájak, folyók, hegyek, fák, városok látványpompá­ját. Orosz László mégis a finom rezdülések, az áhítat festője, aki színeivel sokkal inkább melegíti lelkületűn­ket, mint kápráztatja sze­münk. Ezzel a magatartás­sal, teljesítménnyel hozott létre állandósult, maradandó festői értéket, felemelte és festészetté avatta szülőfalu­ját Maconkát. Művészete megszenteli az időt, humanizálja a teret, rejtett energiáival alakítja a világot. Szebbé, jobbá, ne­mesebbé. teremtette az elmúlás, a múlandóság, a kegyetlen kor ellenében. Monográfusa, Po- mogáts Béla Jékely Zoltán szinte egész életművét az elé­gia különböző megjelenési változataiként összegzi. A kezdeti fiatalosan ábrándos, világfájdalmas elégiáktól a történelmi, a bölcseleti elé­giákig jutott el, amelyek már az örökkévaló dolgok, a lé­tezés egyetemes kérdéseit fe­szegetik. De tegyük hozzá: a történelemben élő, szenve­dő ember szemszögéből, aki az utcán, a vízparton, az erdőben jár-kél, mint akár­ki más, korántsem hidegen túlemelkedve gyarló hétköz­napjainkon. Jékely Zoltán­nak még legfatalisztikusabb, legsötétebb verseit is a derű, az irónia hatja át, mert hisz az „embernemzelség” meg­tartó erejében. S persze, a költészetben. S nem kevés­bé a szerelemben. Nem sok költőnk van. aki — bár sze­mérmesen, de — annyi sze­relmes-erotikus verset írt volna, mint Jékely Zoltán. Nőkkel és mindenséggel teli költészet az övé. Győri László Ugye, ma korán hazatérsz? Losonci Miklós Az elégikus költő Hetvenöt éve született Jékely Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom