Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-20 / 93. szám

NÓGRÁDI TÁJAKON... TELEXEN ÉRKEZETT... „Rabszolgalázadás" előtt Kórházi fórum Hézsán Az emberek többsége nem szeret beteg lenni. Az embe­rek többsége azonban, az élete folyamán egyszer, vagy többször, mégis beteg lesz. Ilyenkor orvoshoz fordul. Ez az a pont, ahonnan az ember már nem pusztán ember, ha­nem beteg. A beteg-orvos kapcsola­tok száz százalékában a pá­ros első tagja a találkozás pillanatában olyan környe­zetibe kerül, ahol teste-szel- Ieme fölött számára „idegen hatalmak” veszik át az ural­mat. Féli ezt az uralmat, és •ha nem is kívánja, de akar­ja, mert meg szeretne gyó­gyulni. Az orvos előtt az iskolázatlantól a többi dip­lomásig mindenki egyenlő. Ez az egyenlőség a „rab­szolgák” egyenlősége. Hogy mikorra lehet a ti­tokzatosságát nagyon vastag­ra növesztett egészségügyet az állampolgárok számára kevésbé félelmetessé és misztikussá tenni, arra fe­lelősséggel most még nem­iigen tud senki válaszolni. Dolgozni azonban az orvos­beteg kapcsolatok elfogad­hatóbb formájának a kiala­kításáért ma is szükséges! És lehetett tegnap is. Mind­kettőre példa a balassagyar­mati kórház ez irányú te­vékenysége, amely érdekes a tekintetben is, hogy az egészségügy részéről merült fel igény a változtatásra. A kórház vezető állású dolgozói 1980 óta, évente négy alkalommal vesznek részt „egészségügyi fó- rum”-on az ellátási terüle­tükhöz tartozó helységekben, tapasztalva a lakosság egy­re fokozódó aktivitását. Ilyen fórumra került sor a nézsai művelődési házban. A közönség, Nézsa és a hozzá tartozó községek (Al- sópetény, Keszeg, Legénd, Nógrádsáp) érdeklődő pol­gárai lassan, kissé megille* tődve gyülekeztek. Mire azonban a fórum válaszadói — dr. Hatvani László, a balassagyarmati kórház- rendelőintézet igazgató fő­orvosa; dr. Németh Géza, a rendelőintézet igazgatója; Rith Lajosné személyzeti és szociális igazgatóhelyettes; dr. Dancsok Gyula, a balas­sagyarmati véradó állomás vezető főorvosa; dr. Rónai Ottó, a kórház jogásza: Erdős Józsefné, intézetvezető főnővér — is megérkeztek, a székek mintegy háromne­gyede már foglalt volt. Dr. Hatvani László, az Myen jellegű egészségügyi fórumok mibenlétéről és cél­járól a következőket mond­ta : — Az itteni kérdésekben, észrevételekben jelzett prob­lémákat, munkánkban igen­is hasznosítani akarjuk. Ami sürgős, beavatkozást igé­nyéi, azt 24 órán belül min­denképpen drvosoljük. A párbeszédnek az a célja, hogy közösen okuljunk be­lőle. Először az érdekeltekhez írásban eljuttatott, névtele­nül feltett lakossági kérdé­seket, észrevételeket vála­szolták meg. összesen negy­vennyolcat! A legtöbb kérdés az AIDS- szel és a rákkal kapcsolat­ban hangzott el. Dr. Dan­csok Gyula válaszaiból egész kis tudományos-isme­retterjesztő előadás kereke­dett ki, melyből megtud­hattuk, hogy: — megyénk­ben egy AIDS-fertőzött la­kos van, aki külföldről im­portált, s vérből készült gyógyszerrel fertőződött; az AIDS-veszély miatt nem csökkent a véradók száma; sört az alkohol minden- ünneni visszaszorításának hatására nem kapnak a véradók (mint kiderült, Dancsok doktor is szíveseb­ben megissza a sört a virsli mellé, mint az üdítőt); az em­lőrák szűrését otthon kell elkezdeni a mell önvizsgá­latával stb. — A csernobili katasztró­fából származó sugárzást észlelték-e akkoriban a kórház műszerei? — Intézetünknek nincse­nek ilyenfajta mérések el­végzésére alkalmas műsze­rei. A salgótarjáni és a ba­lassagyarmati polgári vé­delmi parancsnokság mű­szerei jeleztek bizonyos erősségű sugárzást — vá­laszolt például egy kérdésre Rith Lajosné. — Idős nénikkel, akik talán még sohasem voltak nőgyógyászati vizsgálaton, az onkológiai rendelésen tűrhetetlenül durván beszél­nek. Miért nem veszik fi­gyelembe a kort, a tapasz­talatlanságot? — Mindenképpen tenni fo­gunk azért, hogy a bete­gekkel emberségesen beszél­jen minden orvos, ami kü­lönben is kötelességük — mondta Rith Lajosné. — Miként lehetséges az, hogy a sebészetről anélkül engednek el egy térdműtött embert, hogy gyógyszert írnának fel neki, vagy visszarendelnék kontroli- vizsgálatra? — Gyógyszerre nem biz­tos, hogy szükség van. Nem vagyok sebész, de azt hi­szem, egy ilyen beteget azért kontrollálni kellene. Nem tökéletes így az ellá­tás, úgy tűnik, de jó lenne ismerni a konkrét esetet! Mert csak úgy tudunk utá­nanézni, történt-e tényle­ges mulasztás — mondta válaszában dr. Németh Géza. Ezek után Szabó István, a rétsági Vöröskereszt nagy­községi titkára, az ankét vezetője megkérte a hall­gatóságot, tegyék fel kérdé­seiket. Bátortalanul indult az an­két. Néhányan mégis vállal­ták a nyilvánosságot (leg­alábbis a helyszínen). Az a hölgy ugyanis, aki az igaz­gató főorvos azon „kérésé­re”, miszerint „jó lenne tudni személy szerint, ki az, aki durván beszél a bete­gekkel” felállt, és megmond­ta az illető főorvos nevét. A fórum után azonban kérte, hogy a neve ne szerepel­jen az újságban... Másképpen volt a nyilvá­nosság vállalásával dr. Zomborka Béla állatorvos, aki első hallásra hihetetlen­nek tetsző esetet mondott el. — Nem olyan régen — talán két hete — történt a dolog. Egy nézsai fiatal- asszonyt a mentők beszállí­tottak a váci kórházba. On­nan, mivel Nézsa nem tar­tozik az illetékességi terü­letükhöz, továbbküldték Ba­lassagyarmatra, ahonnan Salgótarjánba utalták, majd a tarjániak vissza Gyarmat­ra, ahol végül is ellátták a beteget. A kismamában el­halt magzat volt. Így utaz­tatták két napig. Ugyanis ez a küldözgetés addig tar­tott. A kórház munkatársain látható volt a megdöbbenés. Az esethez dr. Hatvani László fűzött megjegyzést: — Mélységesen etikátlan­nak tartom ennek a sze­rencsétlen asszonynak a meghurcolását! — Lehet, hogy mindezt szabályok, rendelkezések „írják elő”. De, ha ez így van, akkor a szabályok, rendelkezések rosszak, em­bertelenek. Nem lenne szabad őket a gyakorlatban rugalmatlanul alkalmazni — vélekedett az előbbi felszó­laló. Kilenc óra felé járhatott az idő, amikor Szabó Ist­ván megköszönte a nézsai résztvevőknek a tevékeny közreműködést. M. G. Hétköznapok boldogsága Mi tehet egy embert boldoggá? Mi szükséges ahhoz, hogy valaki elége- detthek, sikeres életűnek vallja magát? Csíki Mik- lósné, Juliska néni filo- zófiája szerint a mások apró öröme, boldogsága, amelyben egy kevés része neki is van. Juliska néni harcos, számtalan akadállyal ki­kövezett életútja ellenére is elégedett, a nehéz esz­tendők nemhogy megtör­ték volna, inkább meged­zették. Nyolcvanhét év távlatából emlékezik. Amikor a salgótarjáni jár­ványkórházban az ápoló­nő édesanyja mellett sür­gölődött, megtanulta sze­retni az embereket szár­mazásra való tekintet nélkül. Amikor a felsza­badulás után elvállalta a megyeszékhelyen az öt­száz személyes szociális konyha gazdasági irányí­tását, megtapasztalta a szegénységet. Amikor \ __________________________ m egszervezte társaival a város első bölcsődéjét, a mai Bem utcait, harcba szállt az előítéletekkel. Négy gyereket nevelt fel saját erejéből, fogyha­tatlan energiával. Vö­röskeresztes munkájáért számtalan elismerést, ki­tüntetést kapott. Még ma sem kenyere a céltalan sétálgatás. Ha út­nak indul, annak mindig értelme van. Egy, a Salgó úton élő rokkant család­nak ingyenes ebédet, rendszeres szociális se­gélyt járt ki. Az idősek napközi otthonában — ahová szívesen jár be­szélgetni — kérvényeket fogalmaz, ilyen-olyan ügyekben a tanácson ko­pogtat. Szabad idejét tévéné­zéssel, olvasással tölti. Most Karádi életének egyik epizódjáról olvas, de mellette verseket ír a számára oly kedves szü­lővárosáról, Salgótarján­ról, a rég volt időkről. Négy lánya, hat unoká­ja és kilenc dédunokája körében üli ma 87. szüle­tésnapját. Mit kíván még az élettől? Minden na­pon még egy napot, és azt, hogy béke legyen. A világban és az emberek lelkében. — ria — TmUxiÍ éj mikml&íuiat Barikád a Határon A feltöltött Határ utca Gépkocsikkal barikádozták el a kisterenyei Határ utcát a lakók április 12-én. A csendes, ám roppant elszánt tüntetést az útépítés elleni tiltakozásul szánták. S per­sze közvetlen praktikus hasz­na is volt — sőt csak az volt! —; addig is, míg áll a barikád, nem juthatnak be az utcába az útépítő gépek. Nem mai keletű a nem mindennapi eset előzménye. Legfeljebb mára fajult el odáig, hogy a Határ utcaiak — hiába szaladgálván pa­naszukkal fűhöz-fához — e kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Hogyan is fordulhatott hát elő, hogy a másutt oly örömmel fogadott útépí­tés itt ekkora vihart kavart? Az események kronologi­kus rorrendje a következő. A Határ utcában 1981—82- ben épültek meg az első családi házak — a kiadott építési engedélyek szerint. A domboldal legfelső utcasora mára teljesen kiépült. Köz­ben a nagyközségi tanács megrendelte az útépítés ter­veit, a dokumentációt a Nóg­rádi Szénbányák tervező- irodája 1983 őszére el is készítette. (Ez időben már jó néhány lakás tető alá ke­rült az utca alsó során is.) Ismét eltelt néhány év, az eredeti tervet az idő múlása miatt korszerűsíteni kellett, s ez 1987 júniusában meg is történt. A korszerűsítés azonban nem terjedt ki az út eredetileg tervezett szint- magasságának módosítására. A bátonyterenyei tanács pályázat utján 800 ezer fo­rintos megyei támogatást nyert el az útépítéshez. Az összeghez hozzátette a sa­ját 1 millió 200 ezer forint­ját, így semmi akadálya nem volt az építkezés elkezdésé­nek. Az útkarbantartó költség- vetési üzem nekifogott a munkának, s ez — mint va­lami ultimátum — kirob­bantotta a háborúskodást. Az út koronáját ugyanis oly magasra töltötték fel, hogy az alsó házsor valóságos gö­dörbe került. Kedden reggel nyolc óra­kor adtak randevút az utca Több kisfiú, mint kislány A wiesbadeni szövetségi statisztikai hivatal adatai szerint az ifjú nyugatnémet állampolgárok körében a fi­úk vannak többségben. Éven­te öt-hat százalékkal több kisfiú születik, mint ameny- nyi kislány. A férfiak mégis kisebbségben vannak; ez év elején az NSZK-ban 29,3 millió férfi és 31,9 millió nő élt. A statisztika szerint azonban az életkor növeke­désével „a férfiak túlsúlya” eltűnik. Az 55 évesek kor­osztályában ugyanannyi a férfi, mint a nő. Ennél idő­sebb korban a nők vannak többségben. lakói a Magyar Rádió mis­kolci stúdiója, valamint a NÖGRÁD riporterének, to­vábbá a nagyközségi tanács képviselőjének, hogy újfent elmondhassák panaszukat. A tanácstól senki nem jött, a jaj azonban bőven áradt. — Nem tudok a telkemre építőanyagot hozatni, az út­ról leborulna a tehergépkocsi. Pedig még csak a pincénél tartok, s jövő nyárra be kell fejeznem az építkezést — tudatta dr. Ecsedi Erika. A legrosszabb helyzetben kétségkívül a 20-as és a 22- es ház lakói kerültek. — A garázsunk használ­hatatlanná vált. A derítőt nem tudjuk kiszippantatni, mivel a szippantókocsi nem tud beállni a telekre — így Márton László, a 22-es lakó­ja. És ömlik a panasz. má­sokból is. Lehetünk már vagy jó húszán, akinek csak mód­ja volt, szabaddá tette ma­gát. Ügy tűnik, afféle utolsó szalmaszálként kapaszkod­nak e beszélgetésbe, hátha éppen ez segít rajtuk. Eköz­ben beállnak az emberka­réjba az árokásó munkások közül is néhányan, s egyi­kül halkan megjegyzi: „Meg­mondtuk mi már tavaly is, kérem, nem lesz ez így jó. Dehát így adták ki a mun­kát, így kell elvégezni.” Finnországban az utóbbi időben az ünnepeken gyak­rabban öltöznek népviseletbe, mint régebben. Időnként még a nagyobb városok utcáin is láthatók fiatal lányok hagyo­mányos paraszti viseletben. Ez a hagyomány még inkább felelevenedett 1985 óta, ami­kor megünnepelték a nemzeti eposz, a Kalevala kiadásá­nak 150. évfordulóját. Ehhez minták a múlt szá­zadi ünneplő, de részben a hétköznapi népi öltözékek is. A finn paraszti ruhák szép­ségét már körülbelül 1850- ben „felfedezték”, és egészen Laikus számára is nyilván­valónak tűnik — a kialaku­lóban lévő állapot elfogad­hatatlan. Egy, a lakókkal folytatott megbeszélésről ké­szült tanácsi emlékeztetőből másoltuk ki a következőket: „A helyszíni szemlén meg­állapítást nyert, hogy a je­lenlegi állapot kedvezőtlenül érinti mindkét tulajdonost. (A 20—22-es épületekről van szó — a szerk.) A jelen­lévők megállapodtak, hogy a tervező megvizsgálja a je­lenlegi út szintjét, mennyire egyezik meg a tervezettel, melyhez a kivitelező is se­gítséget nyújt. Tervező ja­vaslatot tesz arra, hogy a jelenlegi kedvezőtlen álla­poton a lehető legkisebb rá­fordítással hogyan lehet vál­toztatni.” Április 7-én azután dön­tött a kérdésben a tanács. (Anélkül, hogy az érintettek közül bárkit meghívott vol­na.) A megoldásnak szánt javaslat azonban a két ház tulajdonosai számára is el­fogadhatatlan, a többieket pedig kivált nem elégíti ki, hiszen velük nem is foglal­kozik. Mit indítványoznak a Ha­tár utcaiak? Gyalulják le az utat! S milyen állásponton van a tanács? — Végiggyalulni az utat?! Ilyesmi szóba sem jöhet — véli Morvái József, városfej­lesztési és -gazdálkodási osz­tályvezető, kit hivatalában kerestünk meg. Mi pedig úgy véljük, ép­pen eléggé elmérgesedett a vita a lakók és a tanács kö­zött ahhoz, hogy mielőbb megnyugtató megoldást talál­janak^ Ehhez pedig minde­nekelőtt az szükséges, hogy az ügyben pártatlan szakér­tőt kérjenek fel véleménye­zésre. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az út­építés drága dolog. (Ez eset­ben kétmillió forint.) Csak­hogy a nagy fáradsággal, keservesen felépült új ott­honok egyenként is megér­nek ennyit! Szendi Márta (A Határ utcai lakók vitás ügyével a miskolci rádió ma reggeli adásában foglalkozik.) 1876-ig folyamatosan gyűj­tötték az ország különböző vidékeire jellemző öltözéke­ket; ezeket a múzeumokban helyezték el. A múlt század végén, az úgynevezett népi romantika korszakában a vagyonos nemesi családok és az értelmiségi körök a nép­viseletet utánzó ünneplő ru­hákat csináltattak maguk­nak, hogy ezzel is kinyilvá­nítsák hazafias érzéseiket. Ha ma egy finn nő népi ruhát akar magának vásá­rolni, megkaphatja készen az üzletben, vagy méretre megrendelheti. ■ Az út mögött Szomszéd Jánosék háza guggol. (Bencze Péter felvételei) Visszatérnek a hagyományokhoz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom