Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
_ [IIIIíinniiÉiii IIIII r---injQrcnncor.ili■ i--r-ncDCaarrii|.imriiniinimin nm u.iiooc—i i .11 inwniiiiiiiniiioiiDiin 11 im tmrif IRODALOM A SZÜRKE EMBER Kollégái hazamentek. Brenner Dénes tehát nem kezdett újabb telefonálásokba, elvégre a titkárnőjének kora délelőtt megígérte, hogy ma, kivételesen, kettő után észrevétlenül eltűnhet. Ebben az ígéretben bízva, így osztva be idejét, a szőke hölgy el is rámolt mindent az íróasztalról, sőt, türelmetlenül és tüntetőén harmadszor is elővette a kézitükrét, aztán újból és újból húzott egyet a kis pirosítórúddal, és szemrehányóan a karóraszíját igazgatta — amikor ko- pogtaíoti valaki. Szinte belopózott az ajtón, és olt mindjárt meg is állt. Tulajdonképpen észre se kellett volna venniük: mintha mindig is ott állt volna. Szürke. A kabátja, a kesztyűje, a kalapja is szürke, a cipője poros. De ő maga is, mint az előszobái félhomály. Csak a szeme! Az nem szürke; a színét ugyan nem lehetett abból a messzeségből megállapítani, de olyan, hogy ... szóval, abba bele kellett nézni. És megszólalt: — Ügyvéd úr... Jó estét kívánok, bocsánat... — De kérem! — tiltakozott dr. Brenner gépiesen. Azt azonban nem sikerült kimondania, hogy a hivatalos idő letelt. Mert olyan szerencsétlenül állt ott az ajtóban az a szürke ember. Ebben a pillanatban a telefon is megszólalt. A titkárnő ingerülten kapott a kagylóért előbb azonban jó hangosan és nagy port keverve az íróasztal fölött, visszacsapta kesztyűjét a táskájába, aztán hallpzot’t,. majd indulatosan átadta a főnökének : — Tessék! — Ki a fene?!... — Ügyfél. Rövid, másfél perces beszélgetés (tárgyalás), hivatalos, emelt hangon. Aztán az ügyvéd a most belépett emberhez fordult. — A kliensek, kérem. Elnézést. Egyetlen perccel maradjon az ember tovább, már el is veszett! Se vége, se hossza! Ez bizony kegyetlen célzás volt, ennyire meg sem érdemelte tán, akinek szólt. — Csak... csak mert kint a tábla — hebegett közben a megrémült ember —, hogy ügyvédi munkaközösség... — Az! Igen! Mukaközös- ség! — tárta dr. Brenner égnek a karját, s ráripakodott a szőke titkárnőre: — Rakodjon el. kérem, és hagyja már a telefont a fenébe! Nem vagyok itt! Senkinek! Érthető?! Az ajtót pedig lesz szíves... — Akkor én talán majd holnap. . . — mentegetőzött az ügyfél. — igen, jó, holnap. Holnap nagyon szívesen! — koppantak a szavak elutasítón. De közben összetévedt a a két ember tekintete. A szürke a viliágéval. És dr. Brenner fáradtan, megadó szusszanással visszasüppedt a körforgós karosszékbe. — Azaz, ha már itt van... Tessék, kérem. Mindegy. A kisasszonynak pedig; — Jó. Helyes, kérem, menjen csak. Jó estét. És egy tiszta ív fehér papíros a mappájára. Az ember addigra már az íróasztal előtt állt (hogyan, mikor került az ajtóból odáig?), olyan mély és szürke csöndben, akár maga a levegő. Ült is volna éppen le, de rémülten visszaegyenesedett. — Ne! Azt, kérem ne! — Hogyan?... .Doktor Brenner Dénes vagyok. Parancsol tehát? — Igen. Azaz... — bólintott ő, s gyorsan, mellékesen mondta csak: — Novák Péter vagyok. Majd a papírlap felé nyúlt. Ezt a mozdulatát azonban félreértette az ügyvéd, és kezet fogott vele. — Tehát? — Azt ne... — Nem értem. — A papír... — Tényállás. Ahogyan ön majd előadja. — Csakhogy, ha a doktor úr, az ügyvéd kartárs írni tetszik, akkor én nem tudok, izé, előadni... Mert én csupán kérni szeretnék. Jó. Doktor Brenner Dénes letette hát a tollat, s a papírlapot szépen a mappa alá csúsztatta. És várt. Novák ..Péter pedig leült végre. S ki is mondta tüstént, hogy el ne késsen vele: — A lányomat szeretném én vissza. Csak a kislányomat. Egy ügyvéd sohasem lepődhet meg. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal és hiva- talos-komolyan kell néznie, hogy a tárgyalófél azt higv- gye, valóban érdekli az ügy. — Azért ide, mert akkor is, régen, a válást is az ügyvéd kartárs végezte, akkor ugyan még nem itt tetszett lenni, a közösségiben, de hát én azért csak megkerestem... Nem emlékszik rám, persze, hogy nem, ezer az ember, nagy a város, sok a baj, tudom én, az mindig sok... A válásom... De arra talán tetszik emlékezni, hogy ő húsz évvel fiatalabb nálam. Tessék mondani: nagy szégyene ez egy férfinak, ha ennyivel idősebb?... Elváltunk. Három éve. Nem kell rá emlékeznie.. . Férjhez ment, hogyne, harminc is alig múlt akkor. — Emlékszem. — Ö, mégis! Milyen kedves a doktor kartárs. Én a kislányomat szeretném visz- sza, ahogy mondtam, a Zsuzsikámat, ennyi az egész. Brenner Dénes nem tehetett egyebet, mindkét tenyerével végigsimított maga előtt az íróasztalon, és olyan mereven nézett a semmibe, mintha egyedül és csakis az ügyfél érdekelné, akit meg kell győznie majd a paragrafusok irgalmasságáról. — Az a ténykörülmény, hogy a leánygyermek anyja újból házasságra lép — sóhajtotta —, egymagában nem indokolja a jogerős bírósági végzés megváltoztatását. — De, kérem! Nemcsak házasságra lépett! — Hanem? — Hanem elment! Elmentek! — próbálkozott Novák Péter higgadtan, visszafogott hangon. — Így mondják, ugye: ismeretlen helyre, bocsánat, külföldre... Én tudom, kéreiAi, egész biztosan tudom. — Miért? Elveszítette a munkáját? A szürke Novák Péter beledörzsölt mindkét szemébe. Ahogyan az ablakon túl egyre sötétedett, most látszott a lámpafényben igazán, hogy a haja is szürkül. Két ujja- val a két szeme fölött lüktető ereket igyekezett volna leszorítani és szinte csak a padlónak beszélt, mintha nem is akarná, hogy valaki hallja: — Jól dolgozott, ez az igazság. Ö is, a férje is, az az új. Nem veszítette el a munkáját. Ö nem. ök nem. — Ok?! — Elég, ha én. . . És sürgősen belekapott a szóba, nehogy az ügyvéd túlságosan csodálkozzék: — Mert ilyenkor, leépítéskor vagy bármikor, ugyebár, mindig számba veszik, hogy kinek van családi.a Ez az igazság, így van rendjén, be kell látni. Én egyedül élek, azt mondták, nincs senkim. így hát én, igen. .. — Talán inkább azért... kérem, ne vegye sértésnek... mert ilyen állapotban... — Milyen állapotban?! — így. . . szóval, hogy ilyen megviselten esetleg nem dolgozott rendesen. .. vagyis, hogy talán nem is tudott... Na, de bocsásson meg, mindegy. Szóval, most visz- szakérné a Zsuzsikáját? — Azt, igen. Nagyon kérem, tessék tenni valamit. Brenner Dénes megfeledkezett egy percre arról, hogy az ügy hivatalos — nem is vélemény tehát, mindössze egy zsúfolt, bolond nap utáni véletlen sóhaj volt ez a pár szó: — Még ha maga ment volna el... — Azt ne tessék mondani, doktor kortárs, az egyáltalában nem lehetséges! Más az, hogy ők... ök ugyebár fiatalok. Én még azt tanultam, de hiszen az ügyvéd úr is, mi még abban nőttünk fel, hogy légy híve... És, ugye, hazáról meg családról tanultunk, nekünk az ősz Hunyadi vezér és Széchenyi egészen más volt, eh de minek erről beszélni, öregek vagyunk. De, kérem, így van. ök meg valahogy nem jól tanultak ezekről a dolgokról, nem tudta idekötni őket a munka sem, pont az kötötte a legkevésbé. Hiszen tetszik látni... Hogy miért, miért nem?... Bocsásson meg, nem munkaviszony kérdése ez. így hát én itt vagyok, ők meg... És ezért talán most visszakaphatnám a Zsuzsikámat, akit eredetileg, vagyis akkor, azelőtt, nekik ítélt a tisztelt bíróság ... E’ felejtettem említeni, tetszik látni, majdnem elfelejtettem: a nagymamájánál hagyták. De ott is, kérem, ott is: mi lesz vele?! — Hogy a jogszokás alapján miképpen dönthető.. . — tárta szélesre a karját doktor Brenner, s inkább be sem fejezte a mondatot. — Viszont ön most, kérem, elnézést, úgymond jövedelem és mindenfajta kereset nélküli... nem döntő, ügyvéd kartárs, nem tehet döntő, mondtam már. Éltünk mi már nehéz napokat máskor is. Sokkal nehezebbeket. Ugyebár, tetszik engem érteni?... Azt az ügyvédi meghatalmazást talán aláírhatnám, anélkül, ugye, nem lehet... Végül azt a vétlen, fehér papírlapot mégis elő kellett venni a mappa alól. Kende Sándor SZEPESI ATTILA: Debussy-eííídök 1. tenger ködében táncol a szélben kék láng fehér láng 2. harang bondul a föld alól 3. veres és zöld lovak dobognak a réten dob-dübögésben száll a sörényük 4. az égen aranykigyók fekete tücskök az égen 5. agyagkorsóból asszonyok öntik kristály poharakba az éjszakát Kerámiafal az új városi tanácson Antal András, Alsótoldon élő keramikus iparművész mázas, plasztikus kerámiaburkolata díszíti az új Salgótarjáni Városi Tanács és irodaház egyik szép belső terét. A préselt elemekből készült 7x2,7 méteres kerámiaplasztika a városi tanács tanácstermi folyosójának ívelt falát borítja. A pályázati kiírásnak megfelelően a kerámiafalnak díszítő jellegűnek kell lennie, olyan műnek, ami szervesen illeszkedik a belső térhez mind jellegében, mind pedig szín- hatásában. Nyilvánvaló, hogy ez az alapvető követelmény a mű tartálmát is meghatározza, a tematikai megoldást is motiválja. Miről szól tehát Antal András kerámiaburkolata? Egyáltalán milyen motívumokból épül föl egy megoldásában nonfiguratív, alapvetően a díszítést szolgáló alkotás? — Azt a célt tűztem magam elé, hogy bár nem lehet szó figurális kompozícióról, a mű kompozíciós megoldásában és színeiben mégis kifejezze Salgótarján városát — mondja a művész. — Nem annyira a város konkrétumait akarom fölvonultatni, de bizonyos szerves összefüggéseket, a konkrét helyhez és időhöz köthető emblematiikus közléseket — szándékom szerint — mindenképpen tartalmaznia kell a műnek. Például önmagában az a tény, hogy a kerámiaburkolat is elemekből épül föl. Ez ugyan nem közvetlenül a városépítés emléke, de alkalmas lehet arra, hogy ezt is jelképezze. — Van egy belső vonulata is az egész, fugákból építkező kerámiának, ha a grafikai részét vizsgáljuk. Ekkor bizonyos mély tagolódásokat fedezhetünk föl benne, ugyanakkor a teljes mű vizuális élménye szerves egységben áll a néző előtt. Számomra az egész jelenti egyrészt az építömesterség dicséretét, egy táj beépülését és magát a tájat. Okkal jelenti-e? — A kompozíció, bár homogén felületet ad, hármas tagolódású. A felső rész a látható természetes környezetre utal, a környező hegyekre, dombokra, az elnyúló völgy karéjában. Az alsó rész az egyetemesebb, vagy inkább a mélyebb ösz- szefüggésekre kíván utalni, amikor a tektonikus rétegzettséget fogalmazza meg, színben is kicsit más, fémesebb hatásokra törekszik, amelyben szerepet kap például a fekete, hiszen a történelmi valóságnak megfelelően ez a város a múlt század közepétől a szénre épült, mind a közlekedés, mind az ipar, mind pedig az egész kialakult, folyton mozgásban, változásban lévő életforma, a maga küzdelmeivel, az éles történelmi helyzetekben vállalt harccal, a békés építés eredményeivel. Aki Salgótarján történetét ismeri, annak nem szükséges a részletesebb magyarázat ahhoz, hogy megértse, mire próbálok e kompozíciós részben utalni. Végül, de nem utolsósorban, a középső rész a maga „belecsúszó” formáival magát a várost jelképezi. Véleményem szerint ez az összefüggés- rendszer szerves egészet alkot a valóságban, ezért döntöttem úgy, a kompozíció hármas osztásával ezt a rétegzettséget, egymásra való épülést is kifejezzem egy mélyebb szimbolikára való törekvés jegyében. Ügyelve természetesen arra is, hogy ne legyen benne semmiféle póz, ugyanakkor mégis a város megfogalmazása legyen, az adott kereteken belül, kihasználva e gondolatok ornamentikába való átírásának minden lehetőségét, s kimondottan dekoratív hatásra törekedve. E jelentős munkán kívül Antal Andrást számos más terv is foglalkoztatja, őszi kiállításra készül, ahol egy legalább negyven darabból álló tálsorozatot kíván bemutatni. — Mire alkalmas ez a sorozat? — Alkalmas arra, hogy nemcsak plasztikusan, hanem grafikai eszközökkel is hozzá tudjak nyúlni különböző témákhoz. A tál, mint kerámiatávgy ma dísztárgy, ennek több száz éves hagyománya van a főúri és a paraszti enteriőrökig. Rendkívül érdekes műfaj, mert ebben a tárgyban „olvasni” lehet. Ez a tervezett negyvendarabos sorozat technikailag is megfelelő egység számomra. De elsősorban azért tértem vissza ehhez a tárgy- csoporthoz, mert érzem legalkalmasabbnak ahhoz, amit el akarok mondani. Rendkívül érdekes műfajról van szó. Továbbá, azon grafikai eszközöket, amikkel én élek, ebben a műfajban tudom leghatékonyabban alkalmazni. Ezekkel mesélni lehet. Gesztus szinten önmagában is sok mindent képes megőrizni az anyag, a kerámia. Ezen kívül a nógrádi tájról, szűkebb hazámról, annak történelméről, hagyományairól, folklórjáról szeretnék beszélni e sorozatban. Szükségünk van erre, hiszen, miközben gondok gyötörnek bennünket, s egyre szűkebb rétegeket érdekel igazán a múltunk, amiben a jelen és a jövő gyökerezik, s a szellemi értéket hordozó művek közönsége is fogyatkozik, pótolhatatlan veszteségek érhetnek bennünket. Lesz-e, aki átmenti a kultúrát a jövő századra? Ebben a sorozatban azt az örökséget próbálom föltárni, ami érték. Hiszen lehet szeretni egy tenyérnyi részt is a világból, sok nemzetközi kerámiaszimpóziumon vettem részt, ahol ez mindig bebizonyosodott. A világ kerámiaművészetének nagy folyamába beilleszthetők ezek a tárgyak is. T. E. VARSA ZOLTÁN: Kisvárosi üdvözlet szülészet teli torokból bömbölőznek a város új polgárai nekik még szabad: ami fáj közzétenni, bevallani majd növekednek, s megtanulják a kis dolgok törvényeit félszavak, félmondatok közt a szégyen egyre közelibb később a szégyent elfelejtik tekintetük lassan kihűl ha szeretnek, azt is tagadják s ha gyűlölnek, csak legbelül az érdekhez igazíts mindent: hazudj hitet felsőfokon! mintha tankönyvekből tanulnák, súgják, tanácsolják vakon most még édesdeden üvöltnek mindnek van rá elég oka gyönyörködj bennük: ím az ember! (s mellette ott sír gyilkosa!) Holló László: Rőzsehordó asszony
