Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
\S\\\\SXV\VSS\SSSVV^NSN\NSNNSSSN\V 4 vidéki színész sorsa Beszélgetés Berek Katival Van egy réges-régi közismert épület a Karancs völgyében. Igaz, nem olyan koros, mint a Salgó vára, s nem látogatják annyian, mint a sziráki kastélyt. Címeres homlokzatát rovátkolt oszlopok támasztják, a ablakai fölül mesterien faragott kőfejek tekintenek alá a községre. Szigorú pillantásuk nem érzékeli a megvénülést. Pedig a repedések — mint egy pókháló, megannyi szála — lassan átszőtték a falakat; a pók. melynek neve idő, lassan falni kezdte áldozatát. A vakolatdarabkák, morzsaként hullottak szájába. In memóriám — nézett vissza fél évszázada utolsó gazdája költözés előtt és sorsára hagyta az épületet A hajdani kúria hamarosan új tulajdonosra lelt: de gazdája ma sincs. S ha valami csoda nem történik vele. előbb-utóbb összedől. ☆ A Mocsáry grófok 1740- ben rakatták kastélyukat Bocsárlapujtőn. ízlésüknek megfelelően provanszális barokk stílusban, amely irányzat képviselőiből meglehetősen kevés maradt ránk — utódokra. De térjünk vissza a XIX. századba. Az ősi ház urainak unokáiból nagyapák, dédnagvapák lettek: tiszteletre méltó és feledésbe süllyedt ősök a poros olaj- festményeken. Ezt a sorsot csak Mocsáry Antal kerülte el, aki 1826-ban papírra vetette Nógrád megye első magyar nyelvű monográfiáját. Nem sokkal később pedig, halála előtt Kazinczi töltött néhány hetet a kúria termeiben. Az idő múlásával azután háttérbe szorult a kastély, amely körül egyre jobban Vakolatmorzsák megizmosodott a mai község — Karancslapujtő. A Mocsáry-ház lakói a második világháború után kivándoroltak. Csak a „bolond" gróf döntött másként. A halált választotta. Az egyik emeleti teremben főbe lőtte magát. Előbb azonban felgyújtotta a kastélyt. De a kúria nem lett a lángok martaléka. ☆ Az állam tulajdonába került. Idővel a kezelői jog a községi (ma nagyközségi) tanácsé lett, amelynek csak elképzelései voltak a sorsát illetően. A felújításra már akkoriban sem futotta. Ehelyett a költségvetési üzem és annak asztalosüzeme vette birtokba az épületet. A kastély állaga egyre romlott, értéke rohamosan csökkent, s csakhamar mindenféle hasznosításra alkalmatlanná vált. A műemlék jellegű épület eszmei értéke nemrégiben még nyolc és fél száz ezer forint volt, becslések szerint azonban húszmillió kellett volna felújítására. A számok napról napra változnak. A lapujtői tanácsnak még állagmegóvásra sem futja éves költségvetéséből. Három esztendeje az áfész ro- piüzeme és a helyi Tüzép bérli az alsó szintet — raktárnak. Az épületnek egyetlen esélye maradt a megmaradásra. Az, ha valaki(k) saját költségen felújítják — mondjuk panziónak. S lássunk csodát: az ötlet megtetszett néhány vállalkozó kedvű fővárosi polgárnak, akik stílusos fogadót kívánnak nyitni. Ám, ki tudja, mit hoz a jövő? Már felújítási vizsgaterv is készül róla: ennek a tanácson is örülnek. De ma csak tulajdonosa van a kastélynak, gazdája még nem akadt. ☆ A nyikorgó ajtókat egyre ritkábban nyitogatják. Csupán a megfáradt vakolat potyog alá időnként a kormos termekben. (romhányi) Vccsési Sándor: Feleségem. Berek Kati immár jó ideje a győri Kisfaludy Színházban játszik. A vidéki színész mindennapos életét éli. Ezen a délelőttön Győrött kerestük fel. Az ember tragédiájának próbáján. Rendhagyó szerepet alakít: Lucifert. — Igen, Lucifert játszom — mondta a színésznő. — Nem volt egyszerű elvállalnom ezt a szerepet. Őszintén bevallom, hogy féltem, és még most is félek, hogy akár a közönség, akár a szakma kedvezőtlenül fogadja vállalkozásunkat. A rendező azonban meggyőzött. A feladat mindenképpen nagy öröm számomra. Miért ne játszhatnám, hiszen Lucifer se nem férfi, se nem nő, nemtelen szellem, maga az ellentmondás, a kritika, s ezért egyáltalán nem tekintem ezt az alakítást hol’mi kísérletnek. Számomra színészi feladat. — És mi a véleménye: jobb vidéki, színésznek lenni? — Nos, az tudvalevő, hogy a vidéki színészek élete egyáltalán nem egyszerű, de nekem nincs miért panaszkodnom. Nyugodtan mondhatom, az én életem valójában könnyű. Mindeddig sohasem voltam vidéki színész, rendkívül szerencsés vagyok a pályámon. Ha nem is sztár, de ismert nevű, rangos színésznő lettem már fiatalon. — Amit könnyen elfogadott, gondolom. — Igen. Akkoriban jogosnak éreztem ezt az értékítéletet, mivel úgy gondoltam, mindaz, amit a színpadon csinálok, feltétlenül jó. Ma annál több bennem a kétely. Ez természetes. Az én koromban az ember már ne legyen gyermekded kedélyű, és tudjon ítélni, kételkedni. — Valójában miért jött Győrbe? — Akkoriban, amikor ígv döntöttem, a Nemzeti Színházban dolgoztam még, s valahogy nem fértem bele az új rendezés, az új rendezőgárda elképzeléseibe. Nem voltak terveik velem. Az addigi munkám egyetlen perc alatt semmivé vált. Mellőzöttnek éreztem magam. Viszont úgy Berek Kati. mint Lucifer gondoltam, már túlságosan is öreg vágyók ahhoz, hogy az így kialakult állapotot elfogadjam. így aztán, amikor 1984 decemberében Győrből váratlanul — mintha csak tudták volna, hogy bajban vagyok — felhívtak telefonon, és megkérdezték, akarok-e a színházukhoz menni, rögtön igent mondtam. Ez is sima lépés volt, hiszen én még életemben nem mentem be egyetlen színházi irodába sem állásért, szerepért. — Mert mint mondta, szerencsés színész ... — Igen, valóban szerencsés színész vagyok mind a mai napig, ez igaz. Elfogadtam a győri ajánlatot, és úgy érkeztem meg ide, mintha csak egy rádiópróbáról tértem volna vissza. A fiam éppen akkor végzett az egyetemen, szabadabb, lettem, már nem voltak otthoni szoros kötődé•seim. Megnyílt előttem a világ. Igaz, voltak, akik ilyesmiket mondtak neke'm: „Gondold meg jól, hiszen még nem voltál vidéki színész”. Meggondoltam. Ma itt élek Győrben, nem is akárhogyan, szolgálati lakásom van egy garzonházban. — Tehát elfogadta a vidéki színész szerepét? — Igen. Soha még ilyen harmonikus nyugalomban nem éltem, mint itt. — Változott-e emberi értékítélete, szakmai szemlélete, mióta Győrben él? — Nagyon sokat. Nagyobb a rálátásom a szakmára, jobban meg tudom ítélni a dolgokat, és bizonyos szituációkat, cselekedeteket másként látok, másként ítélek meg. Mindezt a megszerzett tapasztalattal, szakmai ismerettel, azzal a jól csengő névvel teszem, amit magammal hoztam ide. — Itt viszont nagyobb a helyhezkötöttsége, szem előtt van. Ez nem zavarja? — Lehetséges, hogy így van, de most úgy érzem magamat, mint egy országúti vándor. Mindig is erre vágytam, hogy csavarogjak, vándoroljak, imádtam az útikönyveket, tenger; utakról álmodoztam. — Foglalkoztatott színésznő, igaz? — Nincs miért panaszkodnom, egy szezonban rendszerint két darabban is játszom a színházban, és emellett, mint említettem, Egerbe is hívnak. Nagyon jó szerepeket kapok. Most Lucifer óriási feladat, amellyel meg kell birkóznom. Vagy legutóbb Németh László Bodnárnéja is' nagy szereplehetőség volt számomra. Tavalyelőtt pedig Dürrenmatt öreg hölgyét alakítottam. Mit is mondhatnék még? Volt kis szerepem is, de az is valóságos drágakőnek tekinthető: a Kaviár és lencsében a vécés néni voltam, lubickoltam a szerepben, imádok komédiázni, és senki sem tudta, hogy én vagyok az. — Beszélgetésünkből az derül ki, hogy elégedett a pályájával. No, de nem hiányoznak a pesti színházak? — Ha tehetem, megnézek minden darabot, de állíthatom, hogy nekem itt van Győrben a színházi világcsúcs. A legrangosabb színház: a Győri Balett. — És mi következik most? — A Lucifer alakítása. Majd váro'm az ítéleteket, a szakmáét és a közönségét egyaránt, de bármi következzék is, nekem nemcsak nagy feladat, de jóleső érzés is. Szémann Béla VERASZTÓ ANTAL: tengerre hajózik az este arcom ősszel érő illatokba mártom hajamat sós szél kapja szálra mosolyog a birs pirul a rózsa kései tündér korai boszorka égre görbül a Hold sarlója (kicsi melled riadalma szived röpköd alatta) kései tündér korai boszorka bújj hozzám őrizd az arcom önmagam ellen vívom harcom segíts veled a tenger hatalma kései tündér korai boszorka belekarcoltam homokba égbe az éj csillagszemébe egy csigaház hegyes csúcsával (kiváló erre a célra) belekarcoltam üzenetem ott van. . . mindörökre Aranyhomok, 1986. Beszélő tájak „Kakasevés” Kolozsvárott .. • Essék végre szó igazi apró dolgokról, amilyen például a pattogatott kukorica a télutóba forduló, tavaszra tekintgető Kolozsvár-Napocán. vagy még elébb egy még kisebb „ügyről”, a Kolozsvárhoz közeli Szék templom- terecskéjén elénk került maréknyi szotyöláról. Apró dolgokról — apró magvakkal lehet beszélni, s közben kiderülhet egy és más, ami talán nem haszontalan... Vegyük a kisebb magot — a szotyolát! Szóhasználatáról szinte semmit sem tud az ember: annyi bizonyos, hogy így mondják „szotyola”, de amúgy meg mindenki a pirított napraforgómagra gondol. Hatalmas karrierje volt egy időben talán még a rágógumis korszakok előtt és a foci tovatűnt népszerűségekor. Járjuk a széki utcákat dél- időben- Január végi kopottas kis hó fedi a nem járt dombokat, azokra végig mindenünnen kilátni Szék utcácskáiból, a népi építészetet máig megőrző házscrok-keríté- sek-székelykapuk között. Mennénk befelé a híres széki református templomba, de az bizony zárva, s a tiszteletest ki kell várni, most kanalazza a levest... Ez a dombra épült és a falu (város is volt valamikor, sókutas nagy hely, ranggal, sőt, pallosjoggal s pecséttel!) közepén vakítóan fehérlő falaival álló templom megér még sokkal több várakozást is! De, hogy azt az apró kis gesztust is megértsük, ami felé „hajtom a szekeret”, amíg a tiszteletes is megjön — nézzünk szét egy villan- tással innen fentről, faluközépről. Onnan, ahol a széki három rész; a Felszeg, a Forrószeg és a Csipkeszeg ösz- szetalálkozik s térré, fórummá alakul. Volt ez a nagyon erős faluközösség itt a Mezőség nyugati szélén egy időben még Doboka megye székhelye is. Nem hiába szól a nóta „Szék városáról”. Fejlett önigazgatás-öntudat, azt ne mondjam; mostanában mifelénk is elkelhetős modellje lehetett Szék a demokratikus (kpzös földekkel rendelkeztek, birtokost sokáig nem engedtek ide be), külső és belső beavatkozástól mentes nagyközösségnek- Amelynek nyomai máig érzékelhetők éppen az erős (belső) széki tartásban. Egyszer nyáron bekeveredtünk egy pártaváltsági vendégségbe itt Széken. Ezt az esküvő után egy héttel tartják. Addig az újasszony még a házból sem mehet ki a fiú szüleinél! Egy hét után az első útjuk teljes vendégsereggel, ősi népviseletben a templom, aminek ajtónyitását most lessük, majd a lányos házhoz mennek mindnyájan. A kapu fölött a fel- virágzott mondatot szó szerint kell érteni „Isten hozott kedves vendég!” Nem volt visszakozz nekünk sem, be kellett menni — igen nagy élmény volt —, sorra kóstolni a minden férfiembernél ottlévő saját főzetű „rezest”. .. Akkor valahogy úgy fordult a dolog, hogy három sudár, csizmás, hosszú szoknyás lány közé kerültem odabent a házban süteményt rágcsálva. A női szépség, egészség-erő is lehet nyo- masztó-ijesztő elszaggatott idegzetű férfiembernek — azóta tudom, de aki nem hiszi, „álljon” utána-.. Mindez csak a tartás, (s a miheztartás) végett került itt említésre; hogy milyen fajta a széki (úgy körülbelül). A tiszteletes csak nem jön, érkezik viszont három széki lányka, olyan tizenévesek, s kérdezi az egyik a rágógumit, amit rendesen kérdezni szoktak mindenhol a gyerekek. Veszünk elő néhányat, hogyne vennénk (ha van), a három közül a legmagasatob- idősebb elveszi s szórja a markunkba szó nélkül a magáét, a többi kettő meg utána, teli a kezünk-zsebünk pirított napraforgómaggal- Aztán felnőtt módon elköszönünk, ők mennek tovább a maguk szabta úton, mi még maradunk. .. Majd a templomról máskor. Most a pattogatottku- korica-emlékeket felcserrentő illatát - hozza a Szamos felől lendülő január végi szél, de inkább csak olyan ^ szürke, ólmos szelecske. A kolozsvári forgalom körülbelül olyan minden időben — hiába sok a nép, a járókelő —, mint a pesti az unalmas vasárnapokon. S akkor is délután, amikor köztudottan mindenki kimértebben, lassabban jár-kél, ráérősen. Nincs rohanás. Ezért a kukorica illata is vastagabban szálldos, nem töri meg semmi hirtelenkedés a láthatatlan „felhőt”- Kapkodjuk a fejünket, mert a városokból mára nagyobbrészt kiveszett ez a régi jó szokás „ugyan, ki ér rá kukoricát zacskóból eszegetni, sétálni... ” meg aztán kocsit vezetni sem lehet kukoricát majszolva. Itt az illat, de hol a sütő, hol a sátor, a rostélyos kis faszenes kályha, a fehér kötényes férfi (vagy nő), hol a pattogató? A Piata Mihai Viteazul (Vitéz Mihály tér) közelében két egymással átellenbeni sarkon sütik-pattogatják a kukoricát, s fogy is, mintha ingyen adnák. Igaz, mindössze ötven báni (fillér) egy zacskóval belőle... Rágjuk aztán majdhogynem régi boldogsággal, gyerekesen végig a Szamos partjával párhuzamosan futó széles Baritiu utcán az Arany János utca felé haladtunkban (ott van dolgunk ugyanis)- Kolozsvár máig nem feledte a régi csemegét, amit télelőtől szinte tavaszig ettek egykor a mainál jóval nagyobb „terítésben” akárcsak Pesten például. De ezen meggazdagodni sohasem lehetett, s ki az a mai bolond, aki tisztán nosztalgiából pattogatna idehaza, ha néhány év alatt palotát nem építhet belőle? Kakas a neve errefelé a kipattogott szép fehér szemnek, de van ahol — Zilah, Bihar, Nagyszalonta környékén például — a ki nem pattant szemre azt mondják; cipó, s ugyanerre Gyöngyös környékén, hogy „domó”. A kakas ellentéteként ott van aztán a felismerhetően nem magyar eredetű szóhasználatban a „pujkuca, ruskó, susnyó”. S hogy milyen a magyar nyelv!, csupán hangutánzásként mond ilyeneket a pattogatás műveletére, hogy „durrgat, pukkant, pattant, pattogat... ” Egymaréknvi „kakas” Kolozsvárott rágva eltarthat még tíz-húsz lépést is. A kukoricatörténelem is történelem. Itt elébb volt, mint mifelénk Nógrádban- A törökbúza megtermett, a déli török gyarmatokról hamar idekerülve, már az 1600-as évek elején. Hozzánk, a felvidékiközeli részekre, jóval később érkezett; a zempléni Hegyaljára például vagy negyven év múlva, Sáros megyébe 1701-ben, nyoma van ennek Palocsay György versezeté- ben „Már bécsináltatván hellyesen földeit, Tengeribúzának elrendelt hely- lyeit...” A szomszédos Heves is csak a 18. században ismerte fel a kukorica előnyeit. „Zord vidék az” harsogja a kukorica a nyelvünk alatt ebben a januári zord időben. T. Pataki László
