Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. MÁRCIUS 26., SZOMBAT NÖGRÄD 5 „Körjárat” Balassagyarmaton — Itt az óvodák is bérelt házban laktak (1900), s ami­kor végre költözhettek — például a korabeli kettes számú 1903-ban, mintha csak ma, tegnap lenne —, akkor is a közben elkészült polgári leányiskola földszinti része lehetett az övéké... De ez csak amolyan „óvo­dás'’ példa a mindenkori — mai, holnapi stb. — balas­sagyarmati viszonyokra. Ta­lán az okozza a sok gondot, hogy jó ideje nem készülhe­tett kellő számú intézményi épület az utóbbi évtizedek­ben (annál több lakás!) a sokat megélt, s mindenkori szűk keretei között, ha más­ként nem, hát belülről fej- lődő-érlelődő-készülődő vá­rosban. Balassagyarmat története — lehetne mondani — az intézmények költözködésének története (is). Itt szinte min­den, ami ma működik, vojt már valahol máshol, gyakor­ta egymással is helyet cse­rélve az idők forgásában. S az „igazi” költözködés csak most veszi kezdetét, amint elkészül az új művelődési- nevelési központ a határhoz vezető út sarkán. Lehetnek ilyen gondok ott, ahol min­dig több volt a nagy múltú in­tézmény, mint a felépülő új hely, s ahol egyáltalán min­dig voltak (vannak) intézmé­nyek kellő számban, mert ahol ezek nincsenek — ott az sem okozhat fejfájást, ha valamit bezárnak, vagy más­valami nem épül fel. Ma, holnap, megint új helyzet teremtődik, és eltart vagy három évig, de közben sok minden történhet is a jövő érdekében ebben a tipikus kényszerhelyzetben. Április­tól zárva lesz a híres Palóc Múzeum — rekonstrukciója alatt megvizsgálják és kija­vítják a teljes tetőszerkeze­tet és végre! bevezetik a központi fűtést. A múzeum centenáriumán — nem az épület százéves, a múzeumi társulat néz vissza ilyen szép korra — 1991. március 15- én újra fogadhatja, belülről más módon is kiteljesedve, nagyszámú látogatóit. A korszerű fűtésre termé­szetesen régen is gondoltak, de az építés idején, a szá­zadelőn, éppúgy elfogyhatott a pénz, mint azóta is bármi­kor megesik. Maradt a szin­te semmire sem jó fűtés, ami már a tárgyak épségét is veszélyeztette — ahogy erről dr. Zólyomi József mú­zeumigazgató a zárás előtt néhány nappal beszél talál­kozásunkkor. Öt magát — talán nem tűnik privatizálás­nak, mert annyira jellemző a helyzetre — majd mindig a kis irodai kályha közelé­ben találhatta a látogató a téli hidegek idején. Éppígy jellegzetes a városi helytör­ténész, Majdán Béla ujjat­lan bekecsféléje is, amiben a múzeumi könyvtárban munka közben kibírja. A tárgyak azonban — úgy tű­nik — kényesebbek, mint az ember. — A kemény téli hideget és a nagy nyári meleget összevetve ötven! Celsius- fok ingadozást kellett kibír­niuk és nem mindegyiknek sikerült — mondja az igaz­gató, aki szívesebben beszél a legközelebbi jövőről szól­va arról, miként lehetne ép­pen a hároméves szünettel „új rendet vágni”, s ' már most eleve arra készülni a várossal együtt, hogy a cen­tenáriumra nem csak a nóg­rádi paraszti élet egykorvolt tárgyaiból és teljes körű népviseletéből, de ami ugyancsak régen hiányzik a városból-múzeumból; Balas­sagyarmat történetéből is egy minden tekintetben szín­vonalas kiállítási (állandó) együttest kialakítani. A megoldás kézenfekvő: a kivitelezésben azonban nagy előrelátás és a szakmai szempontok alapos, minden­re kiterjedő figyelembe vé­telére- van szükség. Az igaz­gatóval számolgatva kiderül, hogy mintegy három-négy vagonnyi tárgyat, könyvet és irodalmi alkalmatosságot stb. kell elhelyezni raktáro­zási céllal. Természetesen csak megfelelő nagyságú és biztonságos állagú (száraz, fűthető stb.) helyről lehet szó. S akkor már valóban az lenne a célszerű, ha nem csupán átmenetileg, de vég­legesen, hosszú távon is megoldódna a Palóc Múze­um raktározási gondja! Ez­zel felszabadulhatna ugyanis számos olyan helyiség, amely egy városi, várostörténeti szép anyag bemutatására al­kalmas lenne akár a követ­kező száz évben. Fábián Jánosnéval, a vá­rosi tanács általános elnök­helyettesével beszélgetve már most látszik, hogy a tanács a maga útjait járva keresi a megoldást. Azt a pontot, ami a fenti célokat hosszú időn keresztül szolgálhatja. Javaslat, lehetőség már je­lenleg is van többféle, a tö­rekvés mindenesetre az, hogy a legfőbb célt szolgálják; a rekonstrukciós munka lehe-, tövé tételét és a múzeum későbbi „kitámaszkodását” a város közeli pontjára (mú­zeumhoz közeli természete­sen), ami azután a raktáro­zást és az irodai munkahely kérdését egy időben — he­lyen oldaná meg. Ez való­ban városi érdek minden szempontból, hiszen a város­történeti anyag (ami nagyon 'hiányzik) későbbi bemutatá­sa, kiállítása a jelenlegi helyzet visszaállításával új­ra csak nem lenne lehetsé­ges. — Sokan kérdezik tőlünk, hol fogunk dolgozni? — mondja az igazgató. — Nem új munkahelyre van szükség, hanem helyre, ahol részben a raktározás szakszerűen el­végezhető, és egyben a fel­készülés is előrevihető a nyi­tásra, az új kiállítások anya­gainak összeállítására. A múzeumi szünet esetleg végleg máshova „tereli” a jó ideje ugyancsak ebben a keretben működő Horváth Endre Galáriát? — erre Csemniczky Zoltán, a Mik­száth Kálmán Művelődési Központ és a galéria szerve­ző-rendezője válaszol. Ügy í tűnik, a művelődési ház új helyre kerülésével és egy ottani (a múzeuminál na­gyobb) állandó jelleggel bir­tokba vehető, ám váltó rend­szerben működtethető kiállí­tás — amilyen a galéria ma­• ga — ott egymásra találhat. — Addig is az alkalmassá tett szerb templom szolgál a galéria céljaira, április nyol- cadikán ott nyitunk Jóláthy Attila festőművész anyagá­val. — Bár eddig is voltak elképzelések, például állan­dó kerámia- vagy egyháztör­téneti kiállítás-célú felhasz­nálásra — ez lesz valóban az első tárlat a kis templom falai között. Ám továbbra sincs helye a városi képtárnak, ami je­lenleg szó szerint Csem­niczky Zoltán feje felett „ta­lálható” (majd azt írtam, a kis polcon); a Mikszáth Kál­mán Művelődési Központ kisméretű vizuális műhelyé­nek galériáján „áll” ugyanis összecsomagolva. Az új mű­velődési központ, ahol nagy tömegek forognak, termé­szetesen a Horváth Endre Galéria ugyancsak változó és ott valóban jól bemutat­ható anyagára tekint (a ga­léria amúgy is hozzájuk tar­tozik). Igaza van Csemniczky Zoltánnak abban, hogy „le­het még más galéria is a városban, akár a múzeum falain belül is...” Ez a má­ra komoly hírre fejlődött kisgaléria is volt néhány he­lyen a több mint tízéves fennállása alatt, érthetően valami végleges(en) jó meg­oldásra, igazi „kikötőbe” vá­gyik. De így is logikus, mi­közben az igazság az, hogy a galéria és a múzeum egy­mást jól kiegészítve élt bé­kés „egymásbaniságban” na­gyon hosszú ideje. Tény to­vábbá az is, hogy a múze­um továbbra is szívesen lát­ja megújuló falai között a galériát. Vagy, ha nem azt, hát lehetne valami mást, például a városhoz, megyé­hez kötődő alkotók (régiek és újak) anyagai kiállításá­nak gyökereztetését, akár a várostörténet oldalait erősít­ve. .. És a kis templom? Van­nak arra is szép, jó tervek. Maradhat kiállítási térként továbbra is; lehetne éppen az ökumenikus, felekezeti béke jegyében cserélhetöen a város életében egykor je­lentős szerepet játszó és má­ig nagy kultúrkincset őrző katolikus, görögkatolikus, zsidó, református egyház- és várostörténeti kiállítási ne­vezetesség, ami, ha meggon­doljuk, ilyen láncolatban egyedülálló lenne az ország­ban. .. Hát az idegenforgalom? Miként „viseli” a múzeum (évente ötven-hatvanezer lá­togatója volt) bezárását? — erre már az idegenforgalmi hivatal gyarmati kirendeltsé­gének vezetője válaszol: „Minket tulajdonképpen nem érint, hiszen a szervezéseket a megye végzi, de az min­denképpen igaz, hogy a jö­vőben például a csesztvei emlékhely állandóbb foga­dókészségével lehetne enyhí­teni a látványhiányon — mondja Mihály Lenke Ba­lassagyarmaton. T. Pataki László Néprajzi tárgyak Erdélyből A Nézsai Általános Iskola kiállításából Falitéka Kalotaszegi viselet ■ Köcsög ártó Köröndi ivókészlet llr-ncze Péter ' . felvételei Az igazságnak elkötelezetten Két film a közelmúltról Nagyon sokszor elhangzott, nagyon sokan leírták, hogy a huszadik magyar játékfilm­szemle legerősebb, legizgal­masabb vonulatát a doku­mentumfilmek alkották. A műfaj egy-másfél évtizeddel ezelőtt — részint a Balázs Béla, részint az azóta meg­szűnt Társulás Stúdióba tö­mörülő filmesek tántorítha­tatlan akaratából — kezdte el hódító menetelését film­gyártásunkban. Útja nem volt mindenkor mentes a feszültségektől, no­ha tagadhatatlanul támogatta, ösztönözte a politika is. Még­pedig azért nem, mert a se­gítés mellett akadályoztatás­ban is részesült, a kultúrpo­litika három téjének, a tö­megtájékoztatási elvek bi­zonytalanságainak, megfele­lően. Most ne is hozakodjunk elő eleve elvetélt forgató- könyvekkel, elég Kosa Fe­renc tavalyi díjnyertes mű­vére, Az utolsó szó jogán-ra utalnunk, amely tíz év múlva fejeződhetett csak be. Miért? Mert mindig sikerült valakik­nek közbelépni, valakiket mozgósítani, befolyással, ha­talommal bíró emberekét, akik leállítatták, nem enged­ték folytatni a forgatást. A dokumentumokhoz álta­lában a nagyiközönség is fe­lemásan közelít. Ez a dolog természete.' Nem mindenki érdeke, főleg nem akármilyen történelmi-társadalmi pilla­natban, a valóság kendőzet­len felmutatása. Márpedig a felelősen gondolkodó művész nem szakadhat, nem térhet el a realitásoktól, ha még annyira kívánatos is lenne egy bizonyos, szőkébb réteg szempontjából. Hiszen a mű­vész éppen azért viselheti e nevet, mert az igazság elkö­telezettje. Ilyen szellemiségű művek­ben, alkotókban bővelkedett az idei filmszemle. A húsz versenyfilm között nyolc do­kumentumfilm volt, közvet­lenül vagy közvetve a jelen­ről szólva. A közvetett híra­dások, amelyek viszaemlé- kezések közelmúltunk ese­ményeire, vájkálástól, seb- nyalogatástól mentesen ele­venítették fel a kort, a tör­ténteket. Hiába harminc, negyven évvel ezelőtti vilá­gunkról szóltak, szervesen kapcsolódtak mai életünkhöz, részint a túlélés, a tovább­élés, részint a tanulságnyúj­tás révén. Nem lehetett megindultság nélkül nézni a seregszemle fődíjas, négyórás alkotását a Törvénysértés nélkül cí­mű, a Gulyás fivérek — Já­nos és Gyula — által készí­tett filmszociográfiát, s ugyanígy a szintén szociog­rafikus ihletettségű, külön- díjjal jutalmazott Schiffer Pál- és Magyar Bálint-mű- vet, A Dunánál-t. Gulyásók filmje a széles közvélemény előtt ismeret­len tettekről tájékoztat: az 1950—1953. közötti kitelepí­tésekről. „1952. július 17-én éjjel 3 órakor bejött a la­kásba három szuronyos ávé- hás, és azt mondták, hogy egy-két bőröndbe csomagol­jam a szükséges holmit és menjünk el, el kell menni” — emlékezik letartóztatására és elhurcolására Cs. József. Róla így szól — már szaba­dulása után — egy munkahe­lyi jellemzés: „1945 óta volt Pártunk tagja, de tekintve, hogy szülei és rokonai Ju­goszláviában élnek, nem hagyták meg Nagykanizsán, tekintve, hogy közel van a határhoz... Cs. József mint munkaerő a legbecsületesebb dolgozók közé tartozott, a vállalat érdekeit mindenkor szem előtt tartotta, a dolgo­zók szerették. Fáradhatatla­nul végezte a társadalmi munkát...” Az ötvenes évek elején csaknem 14 ezer embert te­lepítettek ki a Hortobágyra, főleg Budapestről, egy-két vidéki nagyvárosból és a ju­goszláv határ közeléből. Kö­zöttük az egykori úri osztály képviselői (gyárosok, föld- birtokosok, magas rangú hi­vatalnokok, katona- és csen­dőrtisztek —, illetve hozzá­tartozóik) elenyésző számban — körülbelül minden negye­dik-ötödik ember — voltak. Mi volt a deportáltak bű­ne? A származáson, a „rossz helyen” lakáson kívül semmi. Egy torz politikai-hatalmi el­mélet és gyakorlat áldozatai lettek. Fogva tartásuk 18—40 hónapja alatt rengeteg meg­aláztatásban, verésben volt részük. Kapott felnőtt, gye­rek, férfi és nő. Az efféle szembesülés — tu­dom — sokaknak fájó, de bizonyos, hogy elkerülhetet­len. Ha múltunkat nem tesz- szük rendbe, erőtlenebbek le­szünk a jelenben és a jövő­ben is. Mert lelkünket, gon­dolkodásunkat, kapcsolatain­kat kimondatlanságok, elhall­gatások mérgezik. Az törté­nik, amiről a költő írja: „... titkos féreg foga rág.” Tabukat döntögettünk, dön­töttünk le az elmúlt években. A Dunánál egyik szereplője, a 85 éves parasztgazda egy kérés­re válaszolva ki is fejezi (ha magunktól nem jönnénk rá): „Ezt mondjam el? Ezt a múltkor nem engedték a gép­be mondani.” Schifferék filmje a duna- pataji állampolgárok életét kíséri végig a felszabadulás utáni négy évtizedben, hét férfi és két feleség vissza­emlékezései alapján. Mennyi cikcakk, mennyi drámai, tragikus élethelyzet adódott azóta is, hogy felszabadul­tunk. S micsoda fintor: most nem az uraktól szenvedett az ország. Az történt amit Schwajda György írt egyik színdarabjában: a nép fiából lett Döbrögi Mátyás egrecí- roztatta a nép fiának maradt Ludas Matyit. S nehogy azt gondoljuk, mindez — mint­egy varázsütésre — meg­szűnt az ellenforradalom után. Bizony beszélnek a filmben a karhatalmi sták „túlkapásai­ról” is. Aztán az Ameriká­ból hazajött farmer-vendég­lőst csak beidézik 1971-ben a rendőrségre, hogy ne ha- sonlítgassa az ő farmját ösz- sze az itteni gazdálkodással. Pedig ő csak az igazat, a valóságot mondta, ami hoz­zánk tíz év múlva érkezett. De hát a hetvenes évek ele­jén nálunk ez korai volt, s a politikai sandaság, a jól megszokott jelentgetősdi „tisztességre” intett. S mi­lyen csodálatos lenne, ha a sunyiság, a buta, öntelt ple­bejus gőg, az ármánykodás már a múlté lenne! Ez azonban csak tettek árán következhet be. A nyílt­sággal, a demokrácia és de­mokratizmus, a felelősség folytonos fejlesztésével. Meg­érett az idő, hogy alakosko­dás és félelem nélkül le­gyünk otthon a hazában. Sulyok László ♦ Város múzeum nélkül — átmenetileg

Next

/
Oldalképek
Tartalom