Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
Barabás Miklós akvarelljei Salgótarján utóin ugyan megjelentek a falragaszok, pillanatnyilag mégsem tudni, hogy a megyeszékhely tanulóifjúsága száméra fölfedez- ték-e már azt a fontos kiállítást, amely a Nógrádi Sándor Múzeumban Barabás Miklós ákvareliljeit mutatja be. Pedig — tekintettel a művészeti nevelés jelen helyzetére, amely korántsem nevezhető megnyugtatónak — kívánatos lenne, hogy nemcsak Salgótarján, hanem egész Nógrád megye legalább középiskolás diákságának egy része közvetlenül is megismerkedjen e korántsem látványos, ám a hazai művészettörténeti ismeretek szempontjából kikerülhetetlen kiállítással. Az effajta /tárlatok megnyílását — megnyitóünnepség nem volt — az utóbbi időben nem kíséri különösebb „felhajtás”, ez azonban nem csökkenti jelentőségüket. Általuk nyílik bizonyos lehetőség arra, hogy a magyar művészettörténet kiemelkedő alakjai munkásságának legalább egy részével közvetlenül is megismerkedhessenek a Nógrádban élők, akik közül — az anyagi lehetőségek romlása következtében — mind kevesebben utaznak Budapestre a jelentős múzeumok és gy ű jí ernény ek meglátogatá sa /céljából. Ez a fajta hét végi program korábban sem volt szélesebb körben elterjedt Nógrádban. A vidéki gyerekek jó része egy-egy iskolai kirándulás kapcsán látta jeles nemzeti intézményeinket, a Szépművészeti Múzeumot, a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Magyar Nemzeti Galériát, esetleg az Operáházat vagy valamely színházat stb. 'belülről. A jelen kiállítás tehát ilyen szempontból is figyelmet érdemel, a megyei múzeumok és a gialéria együttműködése már eddig is számos fontos kiállítással örvendeztette meg az iitt élőket. Ez a tárlat szintén a Magyar Nemzeti Galéria anyagából való. De hát ki is volt valójában Barabás Miklós? Mondhatnák, dőre kérdés, hiszen Munkácsy Mihályé után talán az ő neve a legismertebb a szélesebb közönség körében, a tanköny vekben is ^kötelező olvasmány”, afféle gyakran emlegetett, de annál kevésbé közeli klasszikus, amint az az irodaiam és a zene oly sok klasszikusával is megesik. Ugye, ismerjük a Bittó Istvánná portréját, legföljebb A Lánchíd alapkövének letétele című akvarelljét, talán tudjuk, hogy tömérdek portrét festett, a maga korában (1810—1898 között élt) páratlan sikereket ért el, 1835-ben történt pesti megtelepedése után szó szerint lezárt és megnyitott egy korszakot, a hazai művészeti élet megteremtője volt. E helyen nem mehetünk bele annak elemzésébe, hogy a múlt századi akadémiz- mushoz, a biedermeierhez vagy a romantikához mi köze lehet a mai századvég emberének. Azt szokták mondani, hogy a stílus a történelemé. Tegyük hozzá, a történelem viszont a maga teljességében a mienk, legalábbis így kellene lennie. Barabás Miklós munkássága által a korba és annak művészetébe nyerhetünk bepillantást. A kor fő áramlataira utalva, igen hézagos jelzésként érdemes megjegyezni, hogy a piktorában a magyar klaisz- szicizmus — Donát István, Markó Károly, Brocky Károly eredményei ellenére — hazai szempontból nem jelentett igazi fölzárkózást a korabeli Európához,1 amelynek nyugati részén már a romantika győzedelmeskedett, közepén pedig a biedermeier, Bécs közvetítésével. (Így a romantika csak késve és áttételeken át jutott el hozzánk.) Mégis ez a bizonyos értelemben „középeurópai klasszicista-bieder- meier-romantikus egyveleg” az, amellyel piktúránk Európához való fölzárkózása megkezdődött, illetve a romantikában kiteljesedett. Barabás Miklós alakja e folyamatban kiemelkedő jelentőségű, mind a művészeti élet, a művészet és a közönség közötti viszony megteremtésében, mind pedig művészi kvalitásai folytán. A szó szoros értelmében fölrázta a közönséget, ez elévülhetetlen művészetpolitikai érdeme, mai kifejezéssel élve. A salgótarjáni kiállítás természetesen csak szerény ízelítőt nyújthat Barabás Miklós életművéből, elsősorban az akvárellekből, kisebb mértékben a rajzokból. Lényegében a k var el lk iái 1 ítá s t láthatnák az érdeklődők a múzeumban, ahol félszáz müvében gyönyörködhetünk. Ezt a kiállítást azonban érdemes inkább elmélkedve végignézni, a kor légköre csak a csöndes szemlélődés pillanataiban tárul föl a látogató előtt a maga teljes gazdagságában, a tájképek és a portrék „mögött” lüktető élet így elevenedik meg. Érdemes kivárni ezt a pillanatot, hogy a sokszor aprólékos megoldású lapokról leolvashassuk — de inkább érzékelhessük! — a kor lelkiállapotát. Leheletfinom szépségeket fedezhetünk föl a portrékon és a tájakon. Barabás Miklós megfestette korának úgyszólván teljes arcképcsarnokát. Ebből is láthatunk pár tucatnyit a kiállításon, amelynek megtekintését szívből ajánljuk. T. E. Anjám 1933. Emberfej 1935. Lenin beszél 1957, Életmű-kiállítás Farkas Aladár j Munkácsy-dijas, érdemes művész életműkiállítása látható Budapesten, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban. A tárlaton 163 szobor és kisplasztika, valamint 43 grafika látható február végéig. Lumumba 1963. —Rigó Tibor felvételei— Stratégiai falu 1965. .. .Bogyóval (friss nyugdíjas, helybeli értelmiségi nő) aztán felkerekedünk egy kis színházi „szemlére”, lassan bandukolva-leereszkedve Kolozsvár-Napoca Rózsadombjáról, a Szamos partján hirtelen felugró hegyről, amelyet neveznek Belvederé- nek és Fellegvárnak egyképpen. A séta időszerűségét az adja hogy itt Kolozsvárott mutatta be az akkori magyar színház (1888-ban) Madách Imre Mózes című drámáját. Január 23., szombat, lassan szállingózó és gyorsan eltűnő-olvadó hó, fénylő aszfalt mindenütt, csak odafent, a Fellegvár környékén marad meg valami kevés a fehérségből. A régi osztrák katonaság erődje sohasem volt komoly kővár talán. Ma kizárólag a nemrég még Belvedere szállónak nevezett (azóta Trans- sylvaniea) első osztályú hotel erkélyeiről láthatók egykorvolt alapjainak földsánc- lenyomatai. Amúgy meg járkálhat rajta az ember anélkül, hogy tudná-látná, min tapodik. Csak a szállodához kanyargó és á folyó partja közeléből induló gyalogszerpentin fenti végében álló kőkapu láttán fog gyanút, hogy valami várféle lehetett itten. Az osztrák hatalmi gőg, amely egyként nyomasztott és tartott sakkban akár innen feníről a Fellegvár földsáncai mögül a szászon kívül mindenkit — úgy olvadt a semBeszélő tájak A Mózes nyomában Kolozsvárott mibe, mint a januári pille hó Kolozsvár kövezetén. Kétszer is a szászok lakta Nagyszeben vált a magyar rebel- lió (1703, 1849 után) s a vele rokon román nemzetiségi mozgalom megtorlásaként Kolozsvár helyett Erdély székhelyévé. De, hol van már akárcsak a tavalyi hó is? Átmegyünk a Szamos híd- ján. Bogyó megáll a Centrál park szélén, innen már látszik a magyar operatársulat és színház furcsa-toldozott épülete „itt volt, a szomszédban, ahol a kisebb park áll a széki cselédek piaca, az emberpiac, itt árulták magukat a székiek...” Elképzelni sem igen lehet azt a nem túl régi világot. Különösen, hogy tudom, a széki faluközösségben, erős református kötelékben élő egykorvolt gazdák még a Széktől (nem messze van Kolozsvártól az eredetiségét őrző népi sziget, Szék) kicsit távolabb lévő tanyákra sem voltak vevők sohasem. S most meg sok közöttük a gépkocsivezető, még Líbiába is elmennek munkát vállalni a megélhetésért. „Ez volt itt a Sétatér” mondja Bogyó, s nekem tudnom illene, hogy parkosítását a múlt században élt, Erdély legjelesebb historikusaként tisztelt Kőváry László kezdte a hatvanashetvenes évek tájékán, s egy időben volt igazgatója is a város máig legszebb parkjának, a Sétatérnek. Amúgy minden kötődik szinte Nóg- rádhoz is mindenféle erőlte- tettség és provincializmus nélkül; Bem egykori haditudósítója, Kossuth történeti jegyzője (elsorolhatatlan polihisztor élete) a mi Nagy Ivánunknak. a magyar családtörténet-írás nógrádi tudósának volt szellemi-emberi példaképe. A Mózest, persze, itt nem játszhatták, hiszen ez a régi úgynevezett nyári színkörből kialakított és a mai magyar színháznak, operának otthont nyújtó színház- épület valamikor a húszas években készült. Vagy vált olyanná, amilyen most is, két egymáshoz szorosan épített tömbbé. Szecesszió és bau- haus boldog keveredése, vagy inkább kényszerű boldogsága ez a fura alakú épület a Szamos partján. Bemegyünk Bogyóval, akit itt mindenki ismer, aki segíthet abban, hogy legalább egy pillantást vethessek messziről jött idegenként a magyarok színházába. Ezen a januári napon este fél hétkor az Aranyembert játsszák. Most éppen szünet van és hatalmas gyerekzsivaj az előtérben és egyáltalán mindenütt; az operatársulat délutáni matinéján a Cirkuszhercegnő megy. Odaát, a város központjában levő Nemzeti Színházban (1906-ban épült) a Táncestélyt adják, míg holnap az Állami Magyar Színház délutáni előadásban adja a Hotelszoba című darabot, s a román nemzetinek számító (egyben opera is) Mihai Eminescu vers- és dalmű- sorával várja közönségét ugyancsak délután, este a Travesztia van műsoron, ami talán nem is más, mint a Traviata... A Szamos-parti magyar színházban teljes a telt ház. Felnőtt kevés látszik, a gyerekek túlfűtött izgatottságát a színházi levegőben szinte semmi sem korlátozza, vidám, és mint a szünet utáni kezdéskor kiderül ■— hálás — jó közönség a kolozsvári tizenévesek hatalmas tábora. Fenn állunk Bogyóval az ovális nézőteret alkotó erkélysor színpad felöli bal oldalán; a páholyokban és a karzaton, lent a zsúfolt nézőtéren mindenütt gyerekek ülnek. A kis zenekar neve szerint rázendít, bejönnék a fények, a levegő . ismerősen meleg, emberpárával telített, a szín egy kávéházi étterem belseje, két szmo- kingos úr ül az asztaloknál, belép a hangerlis főúr... Kitör a tapsvihar. Bogyó mond egy nevet, amit nem ismerek, aztán újabb szereplő jön a színre, a tulajdonosnő, újabb tapsvihar, pedig még meg sem szólalt — Váradi Gyöngyi nevét azonban hallottam már, gyönyörű-erős énekhangja és régiesen szép „kiállása” van a hölgynek... Kolozsvári közönséget kívánok minden magyar színésznek. Ahogy jöttünk, úgy megyünk csendes észrevétlen egészen a híress-neves Rhédey-házig, ami nem esik messze a főtértől, s Mátyás ércesen magasodó lovas szobrától a Napoca utcában. Ez az emléktáblával jelölt egyemeletes ház volt a kolozsvári magyar színészet legelső otthona 1792-ben. Feltehetően az emeleti rész egyetlen nagyterem volt, azt a magyar szinészelf a Rhé- dey családtól bérelték, később azonban az egyik Rhé- dey még bővített rajta és az akkoriban (1810 körül) az itt feltűnő német! színészeknek adta ki. Amúgy meg 1804-ben a református kollégium telkén, valahol a Farkas utca szegletén, kezdték építeni az első önálló magyar színházat, de közben játszottak a Wesselényi- ek lóistállójában (maga Wesselényi Miklós nagy pártolója volt a magyar színészeknek, sőt, egy időben úgy tűnt, mintha Wesselényi társulata lenne a kolozsvári, sokat szenvedett, hányatott sorsú színésztrupp). A Farkas utcai otthon csak a húszas években lett kész. Ott mutatták be a Mózest 1888. február 16-án, ám. építése többször is megfeneklett, „kéregető levelek” mentek mindenüvé... de ismerős történet ez! Corvinus Mátyással kezdtek 1821-ben. Az első Mózes E. Kovács Gyula (1839—1899) Segesváron Petőfit szavalva szenvedett szívhalált. T. P. L.
