Nógrád, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

1988. január 30., SZOMBAT

NOGRAD

5

Moftorcsf vágyak

VÁLÓFÉLBEN?

• . ■,

___——',y1 -___________________________________________________________________________________________IBII . .

A se tél — se tavas/, lucskos reggelén eszembe jut a pár nappal ezelőtt látott jelenet. Az idős asz- szony állt a televízió kamerája előtt és nagy hangon magabiztosan mondta az önállóság himnuszát. Társközségük ugyanis elszakadt a székhelyközségtől — s ez jó! Hogy miért? Az idézett vélemény a „csak”-on kívül mással nemigen igyekezett meggyőzni.

A televíziós riportot éppen Mohora helységnévtáblája előtt idézem — miként mások is az elkövetkezendő két nap alatt —, s ez korántsem véletlen. A nógrádi község ugyanis szintén „beadta a válópert”, a Belügyminisztériumba eljuttatott, majdnem háromszáz aláírással ellátott levél indítványozta a székhelyközségtől, Magyar- nándortól való elszakadást.

A mohorai helyzetjelentésre túlzás nélkül ráillik, hogy magasra csápnál^ az indulat hullámai. A két nap beszélgetéseiből többek között ezt is megörökíthette a jegyzetfüzet. Még a számolásra hajlamos Polonyi Zoltánná mohorai tanácstag is azt mondja:

— Ha kereket lehetne a templom alá tenni,' azt is elgurították volna a nán- doriak.

A helybéli népfronttitkár, Vigh Sándorné lakásán ezzel egészül ki a hangulatjelentés:

— Ha a nándoriak megálmodnak valamit maguknak, másnap már ott van a térképen.

Rdcz Sándor az idősebb mohoraiak egyike, a kisközség presszójának asztala mellett így fakad ki:

—' Valamelyik nap az istállóból vittem egy- villanyégőt az iskolába. Bezzeg Magyarnándorban... ha rossz egy konnektor, már veszik is a telefont é,s minden rendben...

A szembenállás illusztrálására ennyi elég is. .De mi lehet az összekülönbözés gyökere? Sokat sejtet Vigh Sándor nyugdíjas mohorai pedagógus mondata:

— Ez a falu mindig is a maga életét élte. Már egy 1332-ben keltezett tized- jegyzék is önálló településként említette.

A mohorai tapasztalat- gyűjtés előtt áttekinthettem egy tanulmányt, amely az elöljáróságok létrehozását követő éveket értékelte. Ebben olvashattam, hogy az elöljáróságok tevékenységét sok helyen túlzott várakozás kísérte, a korlátozott anyagi lehetőség pedig élezte a települések közötti viszonyt. Erőteljes rivalizálás is megindult, s ez több helyen nyílt vagy burkolt önállósodási törekvésbe csapott át.

Semmit nem kapunk — mondják ma a mohoraiak, a lényeg azonban ez ügyben is inkább a múltban keresendő. Mohora körjegyzőség volt, az akkori viszonyok szerint elképzelhető minden intézménnyel. A körzetesítés idején — 1970- bén — viszont a gazdasági viszonyokat mérlegelve úgy döntöttek, hogy Magyarnándor lesz a székhelyközség. A közös tanács épületében sokan mondják ugyanazt: Magyarnándor a korábbi hátrányait még az önálló élet éveiben —1950 és 1970 között — hozta be, ekkor építették közintézményeiket is. Azóta gyakorlatilag csak az iskola került tető alá — nem a közös költségvetésből, hanem állami forrásból.

A most „új épületért” foggal-körömmel harcoló Mohora az önállóság éveiben nem kényszerült újra költeni, a meglévő intézmények elégségesek voltak. „Mindent elvisznek tőlünk” — ellenkeztek a körzetesítés idején a mohoraiak, ma

pedig azt mondják: „Semmit sem kapunk”. A vitát nem részletezni és élezni akarjuk, ellenben ide kívánkozik a közös tanács elnökének megállapítása, amelyet a közelmúltban lezajlott komplex vizsgálat alapján idéz:

— Az összevetés azt mutatta, hogy Magyarnándor társközségei a lakónépesség alapján többet kapnak a közös költségvetésből, mint amennyi arányosan, a matematika alapján járna.

Sándor István szavai megnyugathatnák a kedélyeket, érzésem szerint azonban erre aligha van remény. A válófélben lévők ugyanis tapasztalataim szerint jobban hallgatnak az indulataikra, mint a tényekre.

Magyar Józsefné körzeti vezető óvónő helyzete fölöttébb sajátságos. Lakhelye szerint mohorai, munkahelye Magyarnándorban van, beosztása pedig a társult községek mindegyikében ad neki feladatot.

— összekuszálódott már ez az ügy elég alaposan, a vitát pedig személyes érdekek motiválják — így kezdődik a beszélgetésünk, amikor munkájában megzavarom Magyarnét. — A tanácselnökre azt mondják, hogy eladta Mohorát, pedig. ..

A sóhaj sokatmondóan érzékelteti : mennyivel egyszerűbb lenne az élet vádaskodás, egymásra mutogatás nélkül. Akkor eltakarná a feledés homálya Mohora önállóságának mulasztásait is: amikor a

meglévő intézmények fejlesztésére sem gondoltak, s amelyek mai karbantartása épp olyan drága, mint amenyire látszata nincs.

— Mondjam azt, hogy a mohorai kastélyóvoda vitte el a költségvetés ilyen címen rendelkezésre álló ösz- szegének hetven százalékát? Csak tömni kellett bele a pénzt, mert olyan állapotok voltak, mégsem veszi senki tudomásul. Mint ahogy azt sem, hogy ösz- sze lehet hasonlítani Magyarnándor és Mohora utcáit, az utóbbiak kerülnének az élre. Az önállóság éveiben Mohora stagnált, nem vállalt fel semmi újat, beépíthető telkek sem voltak. A lakosság tömegesen költözött Balassagyarmatra és máshová, ki is cserélődtek az emberek. A kisajátításokat az építkezésekhez már a közös tanács végez-^ te el, s utána ezt alig győzték követni az utcákkal.

Mindenki a magáét mondja, érvelve vagy indulataitól vezérelve ebben a hosz- szadalmas csatában. Ahogy az utca embere mondja, a vita a legutóbbi falugyűlés után tetőzött, a nézeteltérés azonban korábbi, s ebben igyekeztek külső szövetségeseket is keresni. Mohora népfronttitkára és elöljárója például megkeresett megyei vezetőket személyesen és levélben.

Vidámi Józsefné elöljárót első próbálkozásra nem találom otthon, pár házzal odébb Vigh Sándorné népfronttitkár portáján kopogtatok, ahová pár perc múlva megérkezik az elöljáró férje, Vidámi József is.

— Az óvodaügy volt az utolsó csepp a tengerben — mondja a szenvedélyes hangú népfronttitkár.

S az előzmények? Terv készült a mohorai óvoda építésére, mégpedig oly módon, hogy a réginek otthont adó lerobbant kastély értékesítéséből befolyó, kétmillió forint értékű anyag segítse az új létesítményt. Az óvodások időközben a megüresedett orvosi lakásból kialakított óvodába költöztek.

— A körülmények tízszer jobbak, mint korábban — vélekedik Magyar Józsefné körzeti vezető óvónő. — Ami ’pedig az elintézés módját illeti, szerintem igen alaposan járt el a tanácselnök. Mindig is kezdeményező típus volt, most is egyszerre szolgálta a társközség és a kastélyprogram érdekeit. Mégpedig a legdemokratikusabb módon, hiszen amikor ajánlatokért házalt, tervek után ment, akkor maga mellé ültette a körzeti vezető óvónőt, az elöljárót, meg a népfront titkárát is.

De mit ér ez a nagy demokratizmus, ha közben változik a világ? Mohora nem veszi tudomásul, hogy nincs pénz, a terv valóra váltásával várni kell. A megmásíthatatlan indulat ott van Vidámi József szavaiban is:

— Nekünk új épület kell, mert minden lerobbant!

A kell és a lehet azonban nem mindig esik egybe. Erről volt szó azon a december 11-1 falugyűlést megelőző megbeszélésen is, amelyen a közös tanács elnöke, a mohorai pártszervezet titkára, a társközség elöljárója és népfronttitkára vett részt.

— A lehetőségeket számba véve egyeztetés zajlott le ezen a beszélgetésen — idézi az eseményeket a párttitkár, Molnár Józsefné.

De mire az egyezség, ha a falugyűlésen az elöljáró és a népfronttitkár már nem a néhány nappal korábbi álláspontját képviseli. A pénz híján meg nem építhető óvodához való ragaszkodás nyomán pedig felszaladt a vérnyomás, némelyek már azt is javasolták, hogy még a szociális segélyeket is az óvodára fordítsák.

— A tanácselnök ordított, hogy szégyel/ék magukat!

A népfront helyi titkára szavainak ellentmondanak más jelenlévők, tanácstagok is: a vita hevében legfeljebb emeltebb volt a hangja. A lehetséges alternatívák józan vitája helyett úrrá lett az indulat, kisvártatva pedig „megfogalmazódott” az a bizonyos válópert kezdeményező irat. Igen, „megfogalmazódott”, mert az ötlet indítékáról és érveiről a szerzővel nem válthatok szót. Vigh Sándorné, Vigh Sándor, Vidámi József ül mellettem, s valamennyien azt mondják: a kérelmet a „nép”, a „lakosság” írta. A népfronttitkár hozzáteszi:

— A lakosság csoportjai jöttek, hozták az írást. Katika, az elöljáró pedig rendbeszedte, mert azért minden nem mehet a minisztériumba sem. A férje besegített az aláírások gyűjtésébe, én meg azt mondhatom, hogy elkövettem egy hibát. Nem hívtam össze a testületet, így csak a népfront vezetése nevében tá- mogatam az ügyet.

Összejött kettőszázhet- venegynéhány aláírás, mindenkinek szíve joga, hogy mi alá teszi kézjegyét. Amikor azonban híre ment az aláírásgyűjtésnek, Vidámi Józsefet — aki a büntetésvégrehajtás alkalmazottja —, behívatta a parancsnoka, a gyógyszertárban dolgozó, most azonban gyesen lévő Vidámi Józsefnét pedig meglátogatta a személyzeti vezetője. Mindkét esetben arra voltak kíváncsiak: milyen aláírásgyűjtés folyik.

— Mikor megkaptam a telefont, rögtön arra gondoltam, mi lesz a Kati három apró gyerekével — emlékezik a népfronttitkár. — Mert azt mondta, ha a férjét nem engedik ki, ő azonnal Pestre megy a gyerekekkel. Sietve telefonáltam hát a megyére, a népfront megyei titkárának. Igen, azt mondtam, SOS, segítség kell!

Olaj a tűzre. Az utca embere megrémült és némi népfrontsegédlettel dolgozni kezdett az igyekezet: ki kell szabadítani Vidámié- kat, mert elvitte őket a rendőrség. Hiába, a rémhírek természetrajza már csak ilyen.

Mi lesz az aláírások sorsa? Megyei vizsgálódás zajlik, februárban falugyűlést tartanak, aztán lesz döntés a válóperben. S, hogyan tovább? A népfront helyi titkára először hallgat egy sort, majd a mohoraiak vállalkozó kedvére, társadalmi munkájára sorol példákat.

— Ha önállóak leszünk, bízunk a lakosságban, az üzemek segítségében. "Aztán, ha meglesz a kastélyból a szálloda, talán még valami deviza is jön, ide adóznak. Ügy számoljuk, hogy egykét évig ostoroznak majd, de a tévében is azt

halljuk, jó azoknak, akik élik a saját életüket.

Vidámi Józsefné elöljáró könnyei letörlése után ugyancsak az élettel kezdi, ilyen megfogalmazásban:

— Ennek a falunak joga van élni. Ha tudott önálló lenni, most is képes rá.

Mint mondja, az1 aláírások előtt az elöljáróságot nem hívta össze, nehogy szövetséget sejtessen az ügy, majd felemlíti:

— Elhangzott az a vád, hogy az emberek nem is tudták, mit írnak alá. Én láttam azt a papírt, sok volt rajta az ujjnyom, a gyűrődés. Nem úgy nézett ki, mint amit látatlanban írnak alá.

A kérdés itt is elhangzik: hogyan tovább? Az elöljáró véleménye hasonlít a népfronttitkáréhoz, a matematika nem az ő dolguk:

— Nem hiszem, hogy nem lesznek olyan felsőbb vezetők, akik ne segítenének. Azt pedig nem lehet elvárni az itteniektől, hogy gazdasági számításokat végezzenek, erre nincsenek is felkészülve. Mindenesetre... nehéz lesz annak, akik a faluvezetést elvállalja. De ha kellő támogatást kap, akkor nincs mitől tartania.

Vidámi Józsefné azt mondja, elöljáróként nem magáért, hanem a faluért dolgozik. S ha a férje nem segítene az otthoni dolgokban, nehezen boldogulna, S, hogy mennyi a munka? Az elfoglaltságot a férj szavai- érzékeltetik:

— Egész embert kíván ez a feladat, még nyolc óra is kevés lenne rá.

A mohorai válóper szándékának részleteiről természetesen más emberek véleményére is kíváncsi voltam. S amikor Vigh Sándorné népfronttitkártól a helyi párttitkár személyét és lakását tudakolom, ő így válaszol :

— Ah... mindenkit megfőztek, nekik mást kell mondani.

Molnár Józsefnét, a párt- alapszervezet titkárát a kora esti órákban találom otthon. Utal az ellentétek mély gyökerére, majd kifejti, hogy az óvodaügy alkalom volt a szakítás kezdeményezésére. Természetesen azoknak, akik ezt pártfogolják.

— Felelősséggel nem ' támogathatja az ember ezt az ügyet — így a párttitkár. — A talajon kell ugyanis maradni. Számolni szükséges,

győződve, hogy jobban járnánk. Egyáltalán... elég lenne-e a pénz csak az intézmények fenntartására...

— Ezek szerint a párttitkár nem írta alá a beadványt?

— Nem is írhattam, mert kikerültek vele, akárcsak a férjemet. Nem találtak meg sem itthon, sem a munkahelyemen, a téeszben.

Molnár Józsefné a legnagyobb elismeréssel szól egyébként az elöljáróság igyekezetéről és eredményeiről. Ehhez azonban azt is hozzáteszi: az eddigi produktum nem elegendő a leváláshoz. S még egy figyelemre méltó megjegyzés:

— Aki nem áll be a sorba, arra most könnyen rásütik, hogy Mohora-ellenes. Jövök valamelyik este haza, s az ismerős nekem is azt mondja az utcán: no, Mohora-ellenesnek vagy kikiáltva.

Nem jutott el az a bizonyos ív Pálfalvi Pál tanácstaghoz sem, véleménye azonban van az egészről:

— Az összevonáskor sem volt meg a kellő érzelmi alap, s az akkori döntés nem is volt valami szerencsés. Ami pedig a különválást illeti, a mai gazdasági helyzetben, nem jó ez a lépés. Kevesebb a pénz, mérlegelni kellene.

Itt hangzik el egy érdekes észrevétel, ha úgy tetszik, akkor önkritika is:

— Nagyobb nyíltsággal, és őszinteséggel, pontosabb információkkal sok minden elkerülhető lenne. Az elöljáró ott van a végrehajtóbizottság ülésén, mi a testület tanácskozásain. Csak talán nem pontosan és kellő mértékben jutnak el általunk az információk a lakossághoz.

— Nehéz a válóper, mert számadatokat nem tudunk, — ez már Polonyi Zoltánná tanácstag véleménye. — Elviekben jónak tartom, ha nem lennék tanácstag, alá is írtam volna a papírt. Csak azt nem tudom, van- e az egésznek reális alapja. Pénzügyi szakember nem vagyok, így csak gondolkodom: ki tudnánk-e fizetni a falu villanyszámláját, sok problémát jelentene a felsőtagozatos iskola, a kohy- ha... Szóval, elméletileg jó lenne, de a gyakorlatban.. Számítások nélkül, felelőtlenül nem lehet belemenni.

De ki számol? A matematikánál erősebb az indulat. Rácz Sándor támogatja az elöljárót, amikor hozzánk szegődik:

— Amíg fekvő beteg nem leszek mindig számíthatnak rám. Főleg, ha tudjuk, hogy magunknak dolgozunk.

A faluszéli vízőrház előtt Roskó Tamásné is lelkesedik:

— Hogyne írtam volna alá a papírt! Jobb külön, mint együtt. A kistemplomot úgysem veheti el tőlünk Magyarnándor, meg a kastélyt sem.

S hogy mérlegelt-e? „Nem, nem tudom én azt, csak mondják az elöljárók, hogy jobb lesz.’”

Jobb lesz? A kérdés várat magára. Itt tartunk a februári falugyűlés előtt. Vigh Sándor szerint a helyzet bizonytalan, de olyan mint a bor, majd kiforrja magát.

Van benne valami. Csakhogy a jó borra vágyó gazda nemcsak várakozik, hanem ügyel a részletekre, a lehetőségeire is. Hogy arcot fintorító lőre helyett kelle- metes nedű kerüljön az asztal r^, /

Kelemen Gábor

én pedig nem vagyok megA mohorai volt kastélyóvoda amely vihart kavart.