Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

A fenyvesben csend és homály uralkodott. A zuz- mós fenyők félénken össze­bújlak. s hótakaró alatt nyögött az erdei avar. Időn­ként meglibbent egv-egy fa­ág. Apró hópamacsok hup- panása hangzott, amit ijedt madárröppenés zaja köve­tett. Bálint egy görcsös fatus- kón üilt, s a behavazott er­dőben gyönyörködött. Fi­gyelte a fákon hintázó ma­darak játékát, a vadak szökellését, a hulló tűleve- lek sercegését. De szép is a téli erdő! A hóval terhelt fák úgy csillognak, mintha valaki díszes csipkefátyolt terített volna rájuk. A lemenő nap sugarai táncot járnak, a büszke fenyőcsúcsokon, s rőt fényüktől olyan az er­dő, mintha meggyulladt vol­na. Már beesteledett, amikor apró kristályokban szállin­gózni kezdett a hó. Előbb lassan, később sietősen hul­lott, s friss takarót borí­tott az erdőre. Az urasági erdész felgyűrte dolmánya gallérját, majd egy terebé­lyes fenyő alá bújt. Hátát a jégcsapos fenyőtörzsnek támasztotta, s unalmában puskája szíjával játszado­zott. Az est beköszöntővel egy­re barátságtalanabbá vált az idő. Arcát pirosra csíp­te a hideg, s bajuszára dér rakódott. Fázott. Hogy kis­sé felmelegedjen, rövid sé­tákat tett őrhelye körül. Bakancsát a földhöz ütöget- te, s néha tenyerébe huho­gott. .. A hideg erősödésével egy­re kedvetlenebbé vált. Lá­zadozni kezdett. Más em­berek karácsony estén ott­hon ülnek, s gyermekeik örömében osztozkodnak. Ka­rácsonyfát díszítenek, a gyerekekkel játszanak és melegednek. Hallgatják a száraz rözsék ropogását, a tűz dorombolását, miközben esznek, isznak, tréfálkoz­nak. Az övéi is bizonyára ör­vendeznek. Olyan kará­csonyfája nincs senkinek, mint Ferkónak és Ed Üké­nek. Hadd örüljenek, hadd kacagjanak. Ne . úgy, mint az apjuk, a mostoha gyer­mekkorban. Hányszor meg kellett elégednie egy-egy falra szerelt fenyőággal, ame­lyen alig árválkodott né­hány szaloncukor és ezüst­dió. Hogy lopta a fát? Mit számít az! Van az uraság­nak elég. övé a fenyves, övé az erdő, ameddig a szem ellát. Mások is loptak. Bálint, amikor szükséges volt, behunyta a szemét. Ma azonban tilos a lopás. Lerámolta délelőtt az ura­ság. — Fél erdőmet kiirtot­ták már a vigyázatlansá­god miatt — formed t alan­tasára. — Olyanok a fe­nyők, mint a csonka kú­pok; csak a fiatal feny­vesben nem esett kár. Nem, mert azt mással őriz­tettem. De ma rádbízom. Tudni akarom, hogy érde­mes vagy-e a kenyeremre... Csak egyetlen fenyőcsúcs hiányozzon, s röpülsz! Ér­ted?! Bálint leforrázva, széde- legve botorkált ki az aj­tón. Az uraság fenyegető szavai állandóan a fülében zümmögtek, s intették: — Vigyázz, Bálint. Egy fe­nyőnél többet ér állásod^ családod. A szavak különösen az est beköszöntővel kezdték nyugtalanítani. Mi lesz, ha az uraság beváltja a fe­nyegetését? Cigarettára gyúj­tott, s elmélázva bodorí- totta a füstöt. Kissé meg­nyugodott. Karácsony este aligha akad dolga tolvaj­jal. A módosabbak régen megvették már a kará- csonyfánákvalót, a szegé­nyebbek pedig időben meg­lopták az erdőt. Hogy nyugalma teljes le­gyen, körútra indult. Izzó ci­garettáját gondosan eltipor­ta, nehogy árulója legyen. Dupla csövű puskáját előre­húzta, s kimért léptekkel el­indult az erdei úton. Lép­tei alatt csikorgóit a hó, s fázós madarak röppentek fel mellette riadozva. Sö­tét volt, csak a frissen hullt hó világított. Az is csak az utat, az erdőszegélyt je­lezte. Már majdnem visszaért leshelyére, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Mint­egy ötvenméternyire tőle, fűrészcsikorgáshoz hason­ló zaj halllattszott. Megállt, hallgatózott. A zörej meg­szűnt. Képzelődöm — dünnyög- te maga elé. Ment újabb tíz lépést, amikor a zaj megismétlődött... Valaki járt az erdőben... Ember, vagy állat? Neki mindegy. Bizonyosságot kell szereznie. Puskáját leemelte a vál­láról, majd óvatosan, léleg­zetét visszatartva lopako­dott a hang irányába. Húsz éve erdész, hozzászokot az ügyes zajtalan léptekhez. Ügy surrant, mint aki­nek az élete függ az út sike­rétől. Amíg a fákat kerülgette, hosszúnak tűntek előtte a percek. Csak meg ne neszel­je az éjszakai látogató. Ha észreveszi, vége minden­nek. Oda az állás, oda a kenyér. Űj életet kezdhet. S az új élet több nyomort ígért a réginél. Néhány méterre tőle szá­raz fenyőgally roppant. Megrettent. Szívdobogva hajtotta félre az útjába ál­ló ágaikat, s a látványtól meglepődve visszahőkölt. A fenyők közöt alacsony, köp­cös ember hajladozott, s a legszebb, legszemrevalóbb fenyőcsúcsokat rakosgatta kötegekbe. Bálint indulatos tett. Ha egy fenyőt látott volna meg­csonkítva, nem veszít nyu­galmából. De hat-hét fe­nyő? Minek az egy ember­nek? Kilépett a fák közül, s puskája csövét az ismeret­lenre irányította. — Ki vagy? — dörrent a meglepett emberre. Semmi válasz. Mintha a szó belefagyott volna az idegenbe. — Felállni! — rivalt rá. — Nézzük, kit üdvözöl­het az erdő karácsony es­tén. A puska csöve egyre kö­zeledett. Minél rövidebb lett a távolság, annál ismerősebb­nek tűnt Bálintnak a fe­nyőtől vaj. Hol is láttam ezt az embert? — töprengett.— Biztosan falubeli. Családos lehet, eladni lopta a sok fe­nyőt... No, még öt lépés, az­tán... Hirtelen megbotlott. Ami­kor az egyensúlyát vissza­nyerte, a tolvaj már nem áEt előtte. Bokrok zörren- tek, • siető lábaik dobban­tak, s gúnyos nevetés hang­zott. Bálint káromkodva ira­modott a menekülő után. Ágak karmolták, tüskök gáncsolták, amíg hátrányát rövidítette. Arcát veríték verte, torkát fojtogatta va­lami... bárki legyen is a tol­vaj, megkeserüli... — szit­kozódott magában... Kiért a tisztásra. Éppen időben. A fenyő tol vaj elő­nyét már csak puskával le­hetett behozni. Elszántan, lövésre készen emelte vál­lához fegyverét. Már lőni alkart, amikor keze hirtelen megremegett. Vajon kit ta­lál a golyó? Ellenséget-e, vagy barátot? Családos em­bert, vagy legényt? Izzad- tan, bűntudattól remegve, eresztette lábához a pus­kát. — Bálint, Bálint! — kor­holta önmagát. — Neked csak egy fenyőt ér az em­ber? És az állás? A csa­lád? — nyugtalanította egy ellenkező hang. Kétszer is megemelte pus­káját, mégsem röppent ki golyó a fegyvere csövén. — Vesszen minden! — nyögte izzadva. — Nem lö­vök. Már visszafordult a feny­ves felé, amikor éles lőnye- rííés ütötte meg a fülét. Lőtávolságra tőle sötét mén tűnt fel az erdő havas hát­terében. Mintha hideg zuhanyt kapott volna, egyszerre ma­gára eszmélt. — Hát ekko­ra aljasság is létezik? — súgta maga elé... Egyszerre megkeményült. Szemében szikrák gyúltak, s könyörte­lenné tette a harag. Puskát tartó keze megme­revedett, szeme a célt keres­te... Dörrenés!... A futó alak combjához kapva, nagy jaj­jal vágódott a hóba. Bálint leeresztette a puska, csövét, majd a nyöszörgő emberhez Lépett. Gyufát gyújtott, bár tudta, ki hever előtte... A fenyőtolvaj — a fenyves gazdája volt. Nemesbüki András A FENYŐTOLVAJ Bizony, mondanám én is, hogy feljött a betlehemi csillag, s megszületett végre a Jóság, és levette maszk­ját a hazugság arca —, 6, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szür­kévé unalmasitott élet hangját új láz rázza fel, és végre megvívhatja örök harcát, ami élni akar —, a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az Idő, a józan érJ zelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna —, hittel vallanám, hogy hallani már az üdvözítő pa­rancsot, mely letépi a becsukott ajtókról, és bezárt BARCS JÁNOS BERZSENYI SÍRJÁN ÜTEGÁLLÁS szívekről a lakatot, hogy fölszabadítsa a föld szánan- dóit a magány börtönéből —, hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjai közt melegedni kezdjen a lélek, s a tiszta levegőben elém- jöjjön az elűzött jóságos angyal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a 'sötét ködbe —, bizony, mondanám, hogy eljött a betlehemi csillag, de eladja egét is az ember, s a lábujjhegyen járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. SZOKOLAY KÁROLY Á VIDÁM MUZSIKUSOK Nikién dúlt s az idő, reszketett visszavonhatatlan: — s pirkadattól mérges cselszövő viharzás menekült a partban. Berzsenyi sírján üteg-állás: — S fauszt-patronnal lapult az ördög, partok alatt ember-kaszálás: sikoltoztak véres göröngyök. Riadt madarak szárnyverdesve; kegyelmet álmodtak maguknak, ázott fecskék szálltak ereszre s a rakéták hajnalt hazudtak! Szombatra tiszta fény született; partokon virágoztak a fák, világgá szállt az új üzenet —, elmeneküllek az éjszakák! Megjöttek a muzsikusok üvegpalotából, hópalotából, jégpalotából. Hókunyhóból is jöttek, kacarásztak s nevettek. Szólót kezdett a nagybőgős — alabala — mélyen, részegen egészen. Válaszolt rá víg flóta: — Fillért, sem ér e nóta. Erre aztán mind rákezdtek csengve-bongva, zúgva, sírva és súgva, kacagva és búgva. Reggelig így játszottak, muzsikáltak maguknak. TŐNKÜL JÓZSEF Húsz János imája Esőt Uram, esőt, bokrosodó búzát a mezőkrel Jó iheveredő időt Uram, a rétre jó időt, ne sírjanak a göndör kisbárányok! Poklokat járva meg ne bántsuk egymást, eleven istenem, földnek ura, vizeknek királya, ma mindennél hidegebb a mély hó, védelmezzél, hogy lábamnak ne ártson! Ember vagyok, dögleletes és gyenge, férgeknek eledele, gyáva az ördögök ellen. Ajtódon zörgetek, mint a testvéreim. Mindennapi tiszta szívünket add meg nekünk! Adj kenyeret, bátorságot, bort, könnyű ingetl Ha vétkeztem, verettess, üttess, ha bűnökkel mocskoltam be magam, üttess mennybéli atyám! Szenny, cifraság, vérnek folyása a fal tövében, csendesítsd ezt a zokogást, nagyirgalmú, hiszen az igazat kerestem, őrizem az igazat, halálig szeretem, ahogy a hódító liliom illatát, ahogy a talpig fekete verseket, örökké. Amen1 Kupolák MÁté «rttftUU MÁTYÁS FERENC BETLEHEMI CSILLAG

Next

/
Oldalképek
Tartalom